Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-07-01 / 13. szám

Most, hogy megint egy hónapot töltöttem, előadásokon részt véve és előadásokat tartva is, Nyugat-Európában, újra meg újra eszembe jutott az a mégy év előtti nyár, amikor egy évtizedes távoliét után először jutottam el ismét a határokon túlrá. Akikor még úgynevezett »-pesti ikiscsoda« volt, hogy kiengedtek feleségestül, gyerekestül, ma már senkinek sem tűnnék fel. Franciaországban meg valóságos szenzáció voltunk: részben, hogy kimentünk, részben, hogy nem- maradtunk kinn. Sorra jártuk francia feleségem igen népes családját. így jutottunk el a Dordogne-ban Philippe unokatestvérünkhöz, aki egy bozontos hegy tetején, régi, tágas, vastagfalú házban tölti a nyarat tizenegy gyerekével és negyvenhárom unokájával. A ház, valóságos kis várkastély, megvan hatszáz éves, konyhája lovagteremnek is beillenék. Itt költöttük el a vacsorát. Alice, a ház asszonya nógatta a kisebb gyerekeket és a velük egyidős unokákat:

»Siessetek, mindjárt jönnek a vendégek.-« »Vendégek? Még?« — riadoztam.

Philippe pipagyújtás közben megjegyezte, hogy igen, gondolták, nem minden héten jönnek rokonok Magyarországról, hát értesítették a környéken a rokonokat: aki akar egy -pohár bort inni Josette-tel, a férjével és a gyerekeivel, nézzen át vacsora után.

És jöttek kis autón, nagy autón, motarkerékpóron, mopeden, sőt vontatott lakókocsin is. ötpercenként újabb és újabb ismeretlen rokon kezét szorongattam.

Egyideig számoltam őket, de negyvenötnél abbahagytam, mart azt hittem nem jön több, de később meg már nem tudtam, kivel szorítok először kezet, kivel beszélgetek másodszor. Eleinte mulatságos volt ez a sok ismeretlen arc és név, és mind rokon! Később megindul tság fogott el. Én jó, ha tíznek tudtam a nevét, húsznak a létezését, ők meg egytől egyig nevükön, szólították gyermekeimet is; pontosan tudták, hány évesek. Tisztában voltak életünk legutóbbi öt esztendejének eseményeivel. Kezdtem átélni, mát is jelent a francia élet és a civilizáció alapja, a sokat emlegetett, megírt, megbírált és megvédett fogalom és valóság: la famüle, a család.

Az este folyamán persze, gyerekeimmel együtt nemcsak rokonok voltunk, de kissé csodabogarak is. Érdeklődés, tartózkodás, rokonszenv és bizalmatlanság, olykor szánalom és mérhetetlen tájékozatlanság került felszínre a kérdésekről. Egy magas, szemüveges, tüskehajúra nyírt szőke fiatalember, akit húgai »egghead-»-nek, tojásfejűnek becéztek, az amerikai diáknyelvezet gúnyszavával, előbb levizsgáztatott franciából, azután angolból, azután németből — és közben persze azt is megmutatta, hogy »vagyok olyan legény, mint te« —, majd megkérdezte, hogy oroszul is beszélek-e.

»Többször nekirugaszkodtam a tanulásnak«, feleltem, »de sajnos, nem fogott már elég jól a fejem.«

összehúzott szemmel nézett rám. »Hm. Akkor hogyan boldogul Magyarországon?«

Mondtam, köszönöm jól, de nem -látom az összefüggést.

»Nem látja, eher cousin? Maga író, ugye? Könyveit ír, ugye? És újságba is, ugye?«

Rábólogattam. Hova'akar kilyukadni?

»Nos, ha nem tud oroszul, hogyan tárgyal a cenzor? Hogyan magyaráz meg könyvében egy-egy részleamdt az kifogásol? A tolmács ilyenkor fabatkát sem

Szép kis rokoni karéj -gyűlt köirénk. Kezdtem maázni, hogy nincs orosz cenzor, hogy a szerzők sem- Vle cenzorral nem tárgyalnak, hanem kiadóval, főesztővel, hogy ... De minek folytassam. Végighall;t, szó nélkül. Azután bátorítóan megveregette a ómat.

»Értem, eher cousin. Értem.«

Érted ám a körösztanyádat, gondoltam, de aztán zaszívtam magamban, hátha itt ül a rokonok között .szteletreméltó és az ügyben teljesen ártatlan kertmama.

Már világosodott az éj, amikor Alice bevezetett műnket az egyik sarokszobába és megmutatta a toros, baldachinos nyoszolyát. A sok bor, a sok kávé és a ik rokon hosszú ideig távoltartotta tőlünk az álmot, orra vettük az unokatestvéreket, sógorokat, ángyokat, íagybátyákat és nagynénéket, megkíséreltem az arcokat a nevekhez és a rokonsági fokhoz társítani. Egyszerre csak azt mondja a feleségem:

»Elz a Christophe igazán teve!« (Un chameau a leggyakoribb díszítő jelző a francia családokban.)

»Melyik volt Christophe?«

»A tojásfejü. Képzeld, odajött hozzám és azt mondhogy nagyon sajnálja a férjemet. Szegény úgy m jg ^ féflemlítve, mondta, hogy még itt is ismételgeti a lehjő magyarországi hazugságokat. Mondtam neki, fda szegény és hogy teve.« egy keresztanyja itt volt?«

azoirj csak . . . Azt hiszem, nem De miért kérdeaki

gjeruni«, feleltem, »későn van már.« jelítaz idén nyáron megint találkoztam- a rakonveZJ(?úttaíl nem a mi kedvünkért gyűltek össze, haternvő volt, igazi lakodalom egy másik unefleatest- i melletti házában és főképpen kertjében. Me» ^7 jött vagy kétszáz rokon. Ott volt Christophe is, IráSnyja is. Christophe odajött hozzám egy pohár vo1 Azt hittem, folytatni fogja a négy előtti beser jöi felvértezettnek éreztem magam, hiszen a Észágról alkotott vélemény különösen az utóbbi malaitt alaposan megváltozott Franciaországban . fojUgati országokban. De minek is szaporítom a

jjött hozzám Christophe, kezembe nyomott egy 1 ,harat és így szólt:

ija, eher cousin, igaz az, hogy nagyon rosszul vé i maguknál a francia frankot?«

hinném, hogy különösebben -kedvezőtlen lenne, lítam, de megkérdeztem, miért érdekli, más

pre ja nincs?

ícs. Nyáron leugrom a kocsival és a gyerekekkel magukhoz. Nem kapta meg a levelemet?«

»Biztosan már nem voltam Pesten, feleltem és szemem sem rebbent. Neki sem.

BOLDIZSÁR IVAN

A Fradi legutóbbi, talán bajnokságot jelentő góljának két pillanata ... A ka! púra tartó Fenyvesit (zöld mezben) Jakab kapus és Varsányi hátvéd együttes

! erővel, de szabálytalanul szerelte... Novák, kapuból már kipattanó tlzen-J egyese után másodszor is a hálóba lövi a labdát. A Ferencváros !:0-ra győzött a Debrecen elleni mérkőzésen

Sas Feri a kis ajándéklabdát mutatja Salamon Bélának

é (Novotta Ferenc felvételei)

Alsó kép: Tizenkét nemzet ötven versenyzője, ötvenezer néző előtt nagyszerű küzdelmet vívott a budapesti autós Grand Prlx-n. A nagydljon győztes német Ahrens versenykocsija a Hősők terén fordul

! Baráti találkozón az MTK-klubban ... Sas Feri (középen) régi Játékostársai, barátai Dudás János és Sebes Gusztáv társaságában

i

KÖZÉPEUBÖPAIKDPA - BAJNOKSÁG

A magyarok változatlanul nagyon tudnak — jelentette a budapesti Népstadionból ezúttal újságírói minőségben Vittorio Pozzo, a harmincas évek híres olasz futballkapitánya.

A sikeres nyitány után — az MTK a Bologna, a Vasas pedig a Bánik Ostrava ellenében jutott túl a Középeurópai Kupa első akadályán — a Vasas 5:1 arányú, gólzáporos győzelmet aratott Budapesten a Torino ellen. Az MTK döntetlenül végzett Szarajevóban és íg[y a Torinóban, illetve Budapesten sorrakerülő visszavágó után a magyarok jutottak a hagyományos KK döntőjébe!

A bajnokságban két fordulóval a befejezés előtt a Ferencváros négypontos, behozhatatlann&k látszó előnnyel vezet az Újpesti Dózsa előtt. A zöld-fehérek legutóbb a Szombathely és a Debrecen ellen egyaránt 2:0 arányban győztek. Ezekután a hátralevő két mérkőzésen, Salgótarjánban és a Szeged ellen már csak egy pont kell Alberték bajnoki címébez!

Így azután érthető volt az őrőm az Üllői úton. Több mint harmincezer szurkoló ünnepelte a fradlstákat, felhangzott a régi köszöntő rigmus is:

Ünnepel az egész város:

Bajnok lett a Ferencváros!

Azt Uitteuu*ác dfrteiteüek - MH*dta a 25 év utáu Uazaiáta^atá Sas fed

Itt a Feri... — kiáltott fel az egyik öreg MlTK rajongó.

— Nézzétek éppolyan, mint huszonöt éve — toldotta meg a másik.

És máris adták kézről kézre, ölelték-csókolták a Bajza utcai klubhelyiségben a régi szurkolók, a sportbarátok, a játékostársak az Argentínából látogatóba érkező Sas Ferit — ha szabad így mondanunk — a magyar labdarúgás egyik nagy csillagát, egyik legrokonszenvesebb egyéniségét.

A Ferencváros argentin túrája idején ötlött fel benne látogatásának terve. De ugyan miért is kényszerült távozásra?

— A harmincas évek elején az Elektromosban kezdtem futballozni, majd az MTK-hoz kerültem — emlékezett pályafutására. — Már az Elektromosba is a nyugdíjas állás reményében mentem, de »vágyam« az MTK-ban sem vált valóra. Pedig még profi szerződésemből sem hagytam ki ezt a kérésemet. Időközben három esztendő telt el. Kétszer nyertünk bajnokságot, az MTK akkori híres csatársorában Kardos, Cseh, Müller és Titkos mellett nagyon jól éreztem magam. Tizenhétszer játszottam a válogatottban, másodikok lettünk a világbajnokságon, de változatlanul állás-gondokkal küszködtem ...

Sas Feni Ilyen helyzetben, 1939-ben fogadta el a tucatnyi ajánlat közül az argentinok szerződését s hajózott ót első európai labdarúgóként Buenos Airesbe. Éveken át, hol a jobb, hol a balszélen játszott a híres Boca Juniorsban. Később edzői megbízatást vállalt, közben keményen dolgozott világéletében, ennek ellenére, ahogyan egykori szerény mosolyával mondta: »nem lett milliomos belőlem.« Ha nehezen is, de eljutott az önállóságig és kis ötvösműhelye ma már nyugodt megélhetést biztosít családjának.

Ennyit a »vendégről«, aki viszont nem győzött kérdezősködni a régi ismerősök, a jó barátok társaságában. Sebes Guszti bácsival az élen ott ültek az MTK klub kerek asztalánál egykori játékostársai: Biró Sándor Opata Zoltán, Dudás János, no és az elmaradhatatlan szurkoló, Salamon Béla. Az öreg estébe nyúló beszélgetés során a fiatalság emlékeit idézték a jó cimborák és közben egy kicsit maguk is megfiatalodtak...

— Ilyen fogadtatásra valóban nem számítottam: vártak a repülőtéren, utána hívtak a rádióba, televízióba s régi barátok, ismerősök kerestek fel — mondta Sas Ferenc elgondolkodva. — Odakint másképpen van ez. Például Di Stefano igazán nagy futballista, egy időben a világ legjobbja volt. Argentínából került Madridba, ám amidőn hazalátogat, legfeljebb rövid hírecske, esetleg egy fénykép jelzi érkezését... S huszonöt év, mégis nagy idő... Azt hittem, már elfelejtettek ...

Később, amikor taxival igyekeztünk már a következő randevúra és a kocsiból kiszállva, búcsúzni készültünk, a taxisofőr is közbeszólt:

— Sas úr, engedje meg, hogy gratuláljak, hiszen azt a gólját, tudja, az osztrákok ellenit — máig sem felejtettem el... •,

OSZTRÁK és magyar SPORTOLOK KÖZÖSEN KÉSZÜLNEK AZ OLIMPIÁRA

Valaha, három-négy évtizede az osztrák atlétika egyik büszkeségeként számtalanszor versenyzett Budapesten. Legutóbb pedig az Osztrák Olimpiai Bizottság küldötteként érkezett a magyar fővárosba. A hetedik X-en is túljáró, fiatalságát mégis megőrző Edgar Fried főtitkár, a közös osztrák-magyar olimpiai előkészületekről tárgyalt Budapesten.

— Már fúl is jutottunk az első tárgyalásokon, hiszen úszóink és öttusázóink időközben itt jártak és sokat tanultak a magyaroktól — válaszolta érdeklődő kérdésünkre. — A közeljövőben kajakosok, ökölvívók, birkózók, súlyemelők, vívók és lovasok látogatnak majd el Ausztriából Budapestre. Magyarországon változatlanul magas a sportkultúra, kiváló edzők segítik a sportolók fejlődését és így a mi szerényebb eredményekkel rendelkező versenyzőink rendkívül sokat tanulhatnak. Természetesen mi is örömmel várjuk a magyar sport képviselőit, elsősorban a téli sportolókat. A jövő évben mi rendezzük a téli olimpiát, s úgy hiszem a magyarok is kitűnően felkészülhetnek majd nálunk, az Innsbruckban megrendezésre kerülő versenyekre.

— Hogyan erősödhetne tovább az osztrák és magyar sportolók baráti kapcsolata?

— Minél több találkozóval, baráti mérkőzéssel — válaszolta az Osztrák Olimpiai Bizottság főtitkára. — Mi büszkék vagyunk az osztrák és magyar futballisták századik összecsapásán is túljáró, hagyományos mérkőzéseire. A jól bevált futballtalálkozókat azonban szeretnénk a sport többi ágára is kiterjeszteni. Erről is beszélgettünk és bizonyos vagyok benne, hogy a közös edzések után mind több közös versenyt rendezhetünk majd a kiváló magyar sportolók részvételével. A mi sportolóink mindig szívesen jönnek Budapestre, ahol otthonosan érezzük magunkat s csak egy gondunk van: hogyan tudjuk viszonozni a vendéglátást, hogyan tudjuk ilyen szeretettel, ennyi kedvességgel fogadni magyar barátainkat.

11