Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-06-01 / 11. szám
KINCSES. Busójárás Mohácson Aranyhegyi szóló* háttérben Pécs. Képek: Heismann János és Eörsi Ferenc ^Kincses Baranya« című könyvéDoi ♦ gó világot. Az állandó, itt folytonos változásában jelenik meg, a dombok szüntelen hullámzásban vannak, az árnyék előrekúszik, majd visszahúzódik, a fák imbolyognak, a patakok bújócskát játszanak, s a levegő meg-megrezdül, amint a kósza szellők lesurrannak a hegyoldalakról. A mozgások végtelen sokasága talán azért érzékelhető, mert a képekből ugyanakkor szelíd nyugalom, s a célszerűség higgadt rendje árad. A füves dombhátak oldalában zömök Árpádkori templomok bóbiskolnak, a magányosságban hét-nyolcszáz esztendejük szinte már időtlenné halványul. A bástyák csipkés mellvédje mozdulatlanul rajzolódik a felhőtlen égre, a búzatáblák szélesen, lustán nyúlnak el a látóhatár végéig. Aztán elénk lépnek a baranyai emberek. Amint a bányából jönnek, szénporos kezükben himbálózik a bányászlámpa. Amint a lágy délutáni fényben kiülnek sakkozni az új házak elé. Látjuk a villánykövesdi parasztaszszonyt a kanyargó pincesor fehér házai előtt, területből így hívódik elő a baranyai ember és a baranyai táj. A képek sora egy öreg hajóskapitánnyal kezdődik, aki tűnődve morzsolja a cigarettáját, s az óvoda rácsába kapaszkodó kisfiúval,végződik. Jelképnek is felfoghatnánk, de inkább a felfogást jelképezi. Reismann az embertől indul el, s végül oda is tér vissza. Közben kibontja a szálakat, amelyekből a baranyai élet összeszövődik. A hétköznapokat és az ünnepeket, a küszködést és az elégedettséget, az emberi arcvonásokban kutatja a szándékot, s a háttérben a táj alakításában a következményeket. A rendet, a törvényszerűt keresi a természeti formák látszólagos rendetlenségében, pillantása hol szélesen, átfogóan pihen meg a napfényben fürdő hegyoldalakon, hol pedig leszűkül, s egyetlen mozdulatot vesz szemügyre a tudós kíváncsiságával. Néha nem tud ellentállni a formák kísértésének, ilyen pillanatokban születnek a Arpádkori templom, Minta Komlói bánytazok műizak útin Egy táj egyéniségét lehet megírni, megfesteni, lefényképezni. Egyik sem egyszerű. De mennyivel nehezebb egy megyéét, amely nagyrészt a véletlen folytán kialakult közigazgatási terület, határai elmosódnak, legfeljebb a jelzőtábla figyelmeztet a változásra, nempedig a táj, a település, az ember. Sőt, a közigazgatási egység, ha egyáltalán egység alakulhat ki a véletlen művéből, megnehezíti a természeti egység felismerését, torzítja azt és nem teljesebbé teszi. A fényképész és az író általában nem tehet egyebet, ha egy közigazgatási területet akar bemutatni,-minthogy a külső jellegzetességekből kiindulva azokat csoportosítva igyekszik a közigazgatási területet tájjá, a sokféleséget egységgé, a vizeket, hegyeket és épületeket egyetlen jellegzetes képpé sűríteni, összegyúrni. Reismann János és Eörsi Ferenc »Kincses Baranya« című könyvükben másként jártak el. Belülről kifelé haladtak, a jelenségből a lényeg, a véletlenből a szükségszerű, az egyediből az általános felé. így a vízgyűrűk terjedési törvénye szerint a képből egyre szélesebb körkép alakult ki, megtartva, de egyben felnagyítva a jellemző vonásokat, mind erősebben és teljesebben kidomborítva az egyéniséget meghatározó fő formákat. Baranyáról szólva az emlékezet általában felidézi a »szigetszerűen kiemelkedő Mecseket«, a pécsi templomtornyokat és minareteket, a »fekete gyémántot«, a történelmi várakat, a »hős vértől pirosult gyászteret«, a harkányi melegforrásokat — s ezzel körülbelül vége is a klisék sorának. Persze, a »Kincses Baranyá«-ban is megtaláljuk e képeket. A Mecseket, amint széles hátát Északnak fordítva védi a várost a hideg szelektől, a párába burkolózó Zengőt, a székesegyház nyugodt falsíkjait, a zsolnai gyár díszkútját, a komlói bányát s a kökönyösi házsorokat. Megjelennek Szigetvár tömzsi bástyái, a siklósi nagy rondella — egy király börtöne; — a rekettyés-Tavasz a Káptalan utcában Ősz a Káptalan utcában Árpádkor! templom, Mecseknádasd a motorral érkező agronómust, amint végigpillant a bolyi gazdaság learatott tábláján, a tempósan sétáló öreg papot, a Káptalan utca platánfái alatt, az abaligeti tó csónakázó párjait, a mohácsi piac gyümölcsárus kofáit. És látjuk a fiatalokat, »fociznak« a tettyei várkastély romíve alatt, játszanak az új mecsekaljai óvodában, beszélgetnek az újmohácsi iskola előtt. Bármit ábrázoljon is a kép, szervesen kapcsolódik az előttelevőkhöz és az utánakövetkezőkhöz. Nem azért, mintha folyamatosság fűzné össze őket, hanem, mert lényegében ugyanazt mondják el más-más formában, vallanak a világról, az emberek és a táj viszonyáról. A megyéből, vagyis a közigazgatási Átlapozva a könyvet, azzal az érzéssel teszszük le, hogy új Baranyát ismertünk meg a Mecseken, a pécsi barokk házakon, a siklósi és szigetvári komor bástyafalakon túl, az ország egytizenkilenced részét a maga sokszínűségében, gazdagságában. A »Kincses Baranya« minden lapjáról finom és derűs humánum, a küzdő és alkotó ember bátor optimizmusa sugárzik. PETHO TIBOR Sakkozók él kibicok, Komló sei szegélyezett Csele-patak — egy király sírja; — az »ördög ajándéka«, — a gőzölgő harkányi gyógyforrás. Mégis, midőn e képeket nézzük, nem jutnak eszünkbe a klisék, sőt valójában nem is arra gondolunk, amit látunk, amit a képek ábrázolnak. Baranya, az ország legdélebbre fekvő része — mint mondani szokás — leginkább mediterrán, talán ezért a legderűsebb megye is a tizenkilenc közül. A Nap hosszabb ideig és erősebben tűz erre a vidékre, mint az ország bármely más részére. Az aranyos napfényben eltűnnek a kemény vonalak, a szigorú élek és szegletek, a meleg sugárzásban szinte gyúrhatóvá lá. gyulnak a formák. Fényképész megérzi ezt, s a pillanatkép megragadja az idő folyását, az állókép a moz»Dzsámi minarettel«, vagy a »Siklósi spanyol bástya« című képek, máskor elragadja az epikus szenvedély, s egész történeteket mond el a «Sakkozók«-ban, vagy a kerítés mögül kukucskáló kisfiú képénél. Ojmccickatja, Réixlet
