Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-05-01 / 9. szám

LLVÉS QYULA: * \ (3da a löroényhozóhoz / A JUBILÁLÓ TERSÁNSZKYNAK Ügy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályú, ha akként gyártódnánk, mi emberek, akár a vályog, mit a vályú billiószám is egyformára vet. De hát ezt nem lehet. Ahány szív, annyi akarat. S rég nem vagyunk csupán agyag s anyag! Pontos leszek, mint mindig az író, ha a tudós költ s a bíró. Ez a mi új dalunk. Törvényt, de elevent, tehát, hogy ne csapódjunk folyton össze, hogy részlet igazát ' ki-ki illessze a közösbe, úgy mégis: emberek maradjunk, ne vályog-vályú sarává meredjünk; atomok, atommagvakként kerengjünk; helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk. A lét tegyen rendet, ne a halál! Jogot tehát az árnyalatnak, melyben a holnap rajza áll s a kivételnek, mely holnapra talán szabály; jogot — hogy hadd kísérletezzék — a költőnek, a legfőbb kutatónak. Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség s buzgalom meglelni a rák ellenszerét, gépbe fogni az atom erejét, röpülni világűrön át, mint megmutatni, amit a jövő a szívben érlel, mint fölfedni ibolyántúli fénnyel, mi lesz holnap kötelező közöttünk, emberek; mi az, mi idegünkben közeleg! Évmilliárdok távolából évmilliárdok távolába. Jogot a boncolóknak, a külszín-, fölhám-, látszat-rombolóknak, kik elválasztva percenként a rosszat a jótól, percenként fölmutatják, hogy mikortól gyilkos a gyilkos, tolvaj a tolvaj, torz már a szép, szép az imént torz, a hős: pribék, s ki az, aki elöl megy — mert nincs szabad jegy jól haladni a korral; mert van, amikor — hány a példa! — a néma szólal, az iszkol, aki űz, makulátlan a céda, mocskos a szűz. Nem minden alkotó ilyen, de én őket, az így működőket, a haladókat s harcolókat vallom — a tér ep-f ölver őket — a legkülönbeknek! A holnap felé ők jelzik az irányt! Előttük jár, főnnén libegve Hamlet, Karenin Anna, Bánk, — megannyi tiszta láng! A homályt-űző ős Világ nő, ha ők szólnak. Üdvözlet s hála hát a törvény- és a fényhozóknak, kik — hol máglyán, hol gúnykacajon át — — s elbukva is! — előre törnek tán nem is tudva, hova s mért. Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek, mi, akik látjuk, hova ért. Az Igazért. Fütyülj, tovább, két hangon, Mester! Építsd hordozható csónakjaidat, törd fejed ős-sípon, új bicikli-féken, — szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell, a részletet, te, teljes ember! ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat, dolgozz soká még és vigadj s ne is tudd — akárcsak a század — ki vagy! Tersánszky Józsi Jenó F im Hogyan is mondja Arany János? »Művész hazája szé­les e világ!« Ez a megállapítás illik a művészkedő pásztorokra is, akik elhagyva szülőföldjük szép, de szűk határát, más vidéken próbálnak szeren­csét. S ha eljön a Szentgyörgy nap, akkor költözködnek: Tuskómajorból Tüskésmajor­ba, Péteriéről Pálfára, Zalá­ból Somogyba és vissza, Így rögzítették a művészi vágy meg a szegénységtől való szabadulás földrajzi mozgásirányát a népi művé­szettel foglalkozó műtörté­nészek, akik a két háború kö­zött a leghíresebb pásztorok keserves kínlódását felje­gyezték. Az öregkorára Kossuth­­díjjal jutalmazott id. Kapoli Antal is így pillant vissza egykori nehéz helyzetére. »... én meg bizony este el­faragtam mécsvilágnál tizen­­egy-tizenkót óráig is, akkor kimentem a nyájaimhoz az akóban, lepihentem, de már hajnalban négy-öt órakor már megencsak bementem, faragtam, hogy mikor elfogy a konvenció, akkorra legyen egy pár faragványom, amit eladhassak, hogy a családnak a mindennapi kenyere meg­legyen ...« A túrkevei Finta Sándornál — akiről most írni akarunk — még többről volt szó. Ná­la nemcsak a konvenció fo­gyott el, még ennél is súlyo­sabb kényszer kergette. Em­bert ölt, hirtelen haragból, hogy testvérbátyjának becsü­letét kitisztázza. S nála a »Szentgyörgy nap« nemcsak Bánommajorból — Koplaló­­dombra való helyváltozást je­lentett, hanem a keserves börtönévek után a távoli földrészt, az 1920-as évek Amerikáját. Akt (fafaragás) Micsoda elszánás kellett ahhoz, hogy egy büszke csi­kóslegény a kevi határból, hajóra szállva, számára is­meretlen világba induljon! Megszokta ez a csikóslegény, hogy a szilaj -ménessel nem­csak tavasztól—őszig vándo­roljon legelőről legelőre, ha­nem télen is a szabadban ta­nyázzék. Világa a természet volt, végtelen messziségű ég­bolt, sokszor hetekig egye­düli társa önnön, szárnyaló képzelete. A pásztori múlt emlékeit hordozta magában s az állatok gondozása, gyó­gyítása mellett faragni kez­dett. Már fiatalkorában »őste­­hetség«-nek tartották Finta Sándort, olyasvalakinek, aki átlépve a díszítés kereteit, önálló műveket, szobrokat al­kot. Nem csupán az érdekelte, hogy a sótartóját vagy az os­tornyelét szépen kicirkalmaz­­za, hanem izgatta az is, hogy az a fadarab, vagy csontda­rab, amit bicskája alá fog, miként elevenedik meg, ho­gyan formálódik, a holt anyag miként válik élővé, s a végtelen pusztán az elsza­badult képzelet mire képes, Olvasó nő-lemásolva« a való világot. A börtönévek mozdulat­lanságra kárhoztatták Finta Sándor teremtő kezét, csu­pán a képzelete gyúlt ki az álmatlan éjszakákon. S ami­kor ismét szabad emberré vált, merte vállalni a kalan­dot, s tehetsége megmentet­te az elkallódástól: az ő Amerikája nem bizonyult délibábnak, ami után egy csikósgyerek bánatában és fájdalmában sokszor akár az egész életét is igazítja. Pásztorműyészből igazi művész lett. Rodintől tanult Párizsban, aki megbecsülte a szótlan és fájdalmas arcú magyart. Műhelyébe fogadta, s szobrainak kezeit vele ké­szítette el. De Finta Sándor számára Rodin csak pihenő volt: szabadság utáni vágya még akkora művészt sem engedett magán uralkodni, minit a század talán legna­gyobb szobrászát. Konok volt, zabolátlan s a honvágy is gyötörte. De visszautat Bölény csontfaragás nem ismert — meg kellett mutatni a büszke keveiek­­nek, hogy idegenben is válik valakivé! Sokan mentek el még a fe­­rencjózsefi, vagy a Horthy­­korszakbell Magyarország­ról: megbántott, megsebzett emberek, akiknek szíve majd megszakadt a hazáért, de az életük, körülményeik úgy alakultak, hogy csak távol­ról szerethették, idézhették legtitkosabb álmaikban. Fin­ta Sándor 30—40 évig készült haza, de mindig arra gon­dolt: még mindig nem tud eleget adni szülővárosának, Túrkevének. Szobrai már ott díszelegtek az Egyesült Álla­mok számos közterén, s meg­hódították Dél-Amerikát is. És amikor a művész már végképp hazafelé készült — mint néhány évvel ezelőtt Székely Jánosnak, az Ameri­­ka-szerte ismert Oscar-díjas filmírónak — a halál neki is útjába állt. Művészetének azonban nem állhatta útját: öröksége a hazájáé, Túrkevéé. Vég­rendeletét már jó előre el­készítette s most néhány hét­tel ezelőtt érkezett meg har­minc, gondosan becsomagolt láda Túrkeve város múzeu­mába, hogy kései utódoknak Finta Sándor is hirdesse annak a pásztor­­ból lett művésznek dicsősé­gét, aki a végtelen nagykun ég után Amerika csillagos ege alatt is olyan művésze­tet teremtett, amelyet egy­formán megért a New York-i jenki, a brazil munkás vagy a kévéi pásztor. Külföldi műtörténészek már több tanulmányban ele­meztek a »magyar csodát«, Finta Sándor, egykori szilaj­­csikós művészetét. A »csoda« — vagyis, hogy a magyar mester a személytelen nép­művészetből kilépve szemé­lyiséggé, erős egyéniséggé növekedett — a csoda való­jában abból áll, hogy egye­temes művészi értékké tudta tenni alkotásai magyar vo­natkozásait, népi elemeit. A nyugtalan művész tehát — noha csak holta után — megnyugodott. Az aranyjánosi »... széles e világ« útjait megjárva is­mét hazai földön él: itt él köztünk műveiben s a ha­zai csodálok lelkében. Korolovszky Klári Nőalak (Vámos László felvételei) AZ ISMERETLEN CSALAD EGYKOR ES MOST Az Ismeretlen Családot látogatta meg 1935-ben Bálint György. A ferencvárosi kiserdő egyik sárkunyhójában lak­tak. A falak száraz sárból és szalmából készültek. A kunyhó nem volt nagyobb, mint egy jobbfajta fürdőszoba fele. A tetőről, amelyen keresztül az eső becsurgott, madzagra erősí­tett edények csüngtek le. Hatan laktak ebben a viskóban. — Mikor volt utoljára moziban? — kérdezte az író az asszonyt. — Még lánykorában, lehet már vagy tíz esztendeje — volt a válasz. — Volt már színházban? — Sohasem. — Mit szoktak olvasni? — Olykor újságot. Ha kapunk valahonnan. Azelőtt néha könyvet is kaptunk kölcsön. De most már nincs hozzá kedve az embernek. Valóban, mit is olvasnának, amikor hatkor lefekszenek, mert drága a petróleum. Most olvashattuk, hogy az országban 265 000 televíziós előfizető van. Azaz, az összes magyar háztartások egy tizede televíziós készülékkel rendelkezik. Nézem az 1960-as statisztikát. Az átlag budapesti lakos egy évben húszszor volt moziban, hétszer színházban. Száz lakos közül csaknem ötven volt operában és nyolcvan láto­gatott el valamelyik múzeumba. Figyelemre méltó adatokat találunk az országos háztar­tási statisztikában is. A háztartások kulturális kiadásai év­ről évre növekednek. A munkás és alkalmazotti családok­nál 1955 óta mintegy háromszorosára, a parasztiaknál pedig körülbelül kétszeresére emelkedtek. Sajnos az 1935-ös ada­tok nem állnak rendelkezésre, akkor nem végeztek ehhez hasonló háztartási felméréseket, A városi munkások és al­kalmazottak 1960-ban átlagosan 1528 forintot költöttek kul­turális célokra, a paraszti háztartások 410 forintot. Szembe­ötlő a különbség, de ennek magyarázata az, hogy ma még falun a kulturális lehetőség és az igény kisebb. Figyelemre méltóan alakult a tartós kulturális cikkekkel való ellátottság. 1960 végén minden száz munkás-alkalma­zotti háztartásból 91 rendelkezett rádióval, kilenc televízió­val és 15 magnetofonnal, vagy lemezjátszóval. Száz paraszti háztartás közül 16-ban volt rádió, kettőben magnetofon, vagy lemezjátszó, televízió akkor még csak szórványosan, hiszen a rendszeres adás 1958-ban kezdődött meg. Jellegzetes a háztartások könyvvásárlása is. A paraszt­családok legnagyobb részének tíz—huszonöt könyve van. A munkás-háztartások több mint 15 százaléka már 50—100 kö­tetes könyvtárral rendelkezik, s 5 százalékuknak 200—500 könyve van. Az Űjság- és folyóiratvásárlásban is az alkal­mazotti háztartások járnak elöl, utána következnek a mun­kásháztartások. A parasztcsaládok aránylag keveset for­dítanak újságra és folyóiratra, legfeljebb évi 15 forintot. Tanulságos a két réteg kulturális kiadásainak szám­szerű összehasonlítása. A munkások és alkalmazottak ház­tartása újságra évente 200 forintot, könyvekre 150-et, tan­könyvekre, Írószerekre ugyancsak 150-et, tandíjra 140-et, színházra, mozira 340-et, rádióra, televízióra, magnetefonra 560-at adtak ki. A paraszti háztartások újságra 15. könyvre 15, tankönyvre 90, tandíjra 40, színházra, mozira 150, rádió, TV, stb.-re 110 forintot költöttek. A két réteg közti különbség a könyvre fordított kiadá­sokban a legnagyobb. A munkás-alkalmazotti háztartások 1960-ban körülbelül tízszer annyi könyvet vásároltak, mint a parasztiak. Hozzá kell tenni, a parasztság könyvvásárlása nem tükrözi helyesen az olvasás mértékét, mert sokan ol­vasnak könyvtári könyvet. Két évvel ezelőtt a községi könyvtáraknak 165 000 parasztolvasójuk volt. Kulturális célokra fordított kiadások természetesen az értelmiségi háztartásoknál a legmagasabbak, a munkásház­tartások közül pedig a szakképzett és betanított munkások kulturális kiadása lényegesen magasabb, mint a segédmun­kásoké. A megvizsgált alkalmazotti háztartások közül, ahol a családfő értelmiségi dolgozó volt, évente 310 forintot fordí­tottak könyvek beszerzésére, szemben a többi alkalmazotti háztartás 219, a szakmunkások 103 és a segédmunkások 36 forintos vásárlásával. Mindenekelőtt az adatokból világosan kitűnik a kultu­rális forradalom szélessége és mélysége. Bár a viszonyok kü­lönbsége az egyes társadalmi rétegek között még számottevő, de már összehasonlíthatatlanul javult minden egyes rétegnél az 1935-ös állapothoz képest. Ha az író ma, 25 év után vé­gezné el a felmérést, nehéz dolga akadna, mert a többi kö­zött eltűntek a ferencvárosi kiserdő sárkunyhói is és helyü­kön a József Attila lakótelep modern házai emelkednek. Az Ismeretlen Család most ezekben a házakban lakik és kultú­­rálódásra, olvasásra nemcsak azért van módja, mert a drága petróleum helyett olcsó villannyal világít, hanem mert évi jövedelmükből több mint másfélezer forint jut a művelődés céljait szolgáló kiadásokra, PETHÖ TIBOR 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom