Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-11-01 / 21. szám
XV. évfolyam, 21. szám. 1962. november 1. Ara: 2 forint. BOGNÁR JÓZSEF: A KÖZGAZDÁSZOK BÉCSI KONGRESSZUSÁN A Nemzetközi Közgazdasági Társaság — a különböző államok közgazdasági egyesületeinek tömörülése — szeptember elején — több mint ezer résztvevővel — Bécsben kongreszszust tartott. A kongresszus napirendjén egyetlen átfogó kérdéscsoport: a gazdasági fejlődés problematikája szerepelt. E kérdéscsoport — amely valóságos fókusza a legkülönbözőbb problémáknak és nézeteknek — több szekcióban került megvitatásra oly módon, hogy a különböző szekciók a kérdéseket más-má® aspektusból, nézőpontból közelítették meg. Minden szekcióban két főreferens volt, az egyik a problémát a polgári, a másik a szocialista közgazdaságtudomány felfogásában és módszereivel világította meg. A kongresszus munkájában és a vitában a közgazdaságtudomány ismert kiválóságai vettek részt. A magyar közgazdaságtudományt tizennégyen képviseltük, nyolcán a Közgazdasági Társaság küldöttei gyanánt, hatan pedig nemhivatalos minőségben, saját elhatározásuk alapján vettek részt a kongresszus munkájában. Ez a viszonylag tekintélyes szám azonban nem is tükrözi a teljes valóságot, hiszen más országok képviseletében számos kiváló magyar származású tudós szerepelt a résztvevők között. (Különösen az angol és az amerikai delegáció volt erős ebből a szempontból.) Számos hazánkból elszármazott közgazdászszal, akiknek nevét régen ismerem és működését nagyra becsülöm, Bécsben volt először alkalmam találkozni. M. Kaldor (Káldor Miklós) a cambridge-i egyetem világhírű professzora a kongresszus után el is látogatott Budapestre és számunkra igen hasznos és tanulságos előadást tartott a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. A kongresszus híven tükrözte vissza azokat a mélyreható változásokat, amelyek a közgazdasági gondolkodásmódban formálódtak ki. Ezen változások azt eredményezték, hogy a korszerű nyugati (polgári) közgazdaságtudomány szemléletmódja radikálisan megváltozott. A nyugati közgazdaságtan 15—20 évvel ezelőtt idegenkedett az ún. nemgazdasági (társadalmi) tényezők vizsgálatától, elsősorban mikro-ökonómiában gondolkozott (a vállalkozók üzleti szempontjai szerint vizsgált és mérlegelt), és makro-ökonómiiai (nemzetgazdasági) szinten kizárólag az egyensúly problémái foglalkoztatták. A mai elméletek azonban — ha bizonyos korlátok között is — nagy figyelmet szentelnek a nemgazdasági (társadalmi) tényezőknek, makro-ökonómiai szemléletmód elsajátítására törekszenek és végül a gazdasági növekedést és fejlődést fontosabbnak tartják, mint az egyensúlyt. Vannak persze — különösen az idősebbek között —, akik ma is a szabad verseny megfakult lobogója alatt hadakoznak. Az új felfogás képviselői elnéző mosolylyal hallgatják őket és tudatosan idegenkednek patetikus érveiktől. Az új irányzat — és különösen az újabb kutatónemzedék — nagyobb tárgyilagosságra törekszik, egzaktabb, racionalistább és puszta jelszavakkal nehezen befolyásolható. Többségük szenvedélyesen érdeklődik azon eredmények és módszerek iránt, amelyeket a szocialista országok gazdaságvezetése és tudományos kutatása elért, Illetve alkalmaz. Nem szocialisták, de meg akarják érteni azt, ami a szocialista országokban történik. Többségükben elfogadják azt a társadalmi-gazdasági rendszert, amelyben születtek, de nem idealizálják és nincsenek tőle elragadtatva. Arra törekszenek, hogy a gazdaságot irányíthatóbbá tegyék és képessé váljanak egyes folyamatok tervezésére. Minden tárgyilagos embernek el kell ismernie, hogy ezen felfogás nagy közeledést jelent a szocialista közgazdaságtudomány nézőpontjaihoz. Hiszen a marxizmus mindenkor a nemgazdasági faktorok (társadalmi tényezők) és folyamatok megértésére és törvényszerűségeinek feltárására törekedett, a gazdasági tervezés módszere pedig a Szovjetunióban és a többi szocialista országban alakult ki. A szocialista tervgazdaság — természeténél fogva — maikno-ökonomiában gondolkozik és az optimumot mindenkor ezen a szinten keresi. (Természetes ez, hiszen külön »-vállalkozói érdek« nálunk nincsen.) A szocialista közgazdaságtudomány mindenkor azt hirdette — jó- és rosszindulatú bírálóival szemben is —, hogy a gazdasági növekedés és fejlődés fontosabb mint az egyensúly, hiszen az egyensúly mellett megvalósuló növekedés csak a lehetséges növekedési típusok egyike, amely nem minden esetben járható. Hogyan jutott a nyugati közgazdaságtudomány ezen új nézőpontokhoz; -belső fejlődés« útján vagy a szocialista országok példája nyomán? Nyilván így is, úgy is. Hiszen egyrészt az állami monopolkapitalizmus megszületése objektíve új nézőpontokat tett szükségessé, másrészt a szocialista országok gyors gazdasági növekedése — a békés gazdasági versengés körülményei között — elgondolkoztatta és riasztotta a politikai és tudományos közvéleményt. Ugyanakkor a gazdaságilag gyengén fejlett országok problémái szintén új megközelítési módszereket követeltek. Hiszen gazdasági okokkal nem lehet megmagyarázni ezen országok állapotát és a növekedést — az egyensúly rovására — is meg kell indítani. Ilyen bonyolult viszonyok közepette megvalósuló fejlődést pedig tervezni kell. Messze vezetne azonban a gondolkodásmód megváltozását kiváltó tényezők magyarázata; a lényeges elsősorban az, hogy a nyugati közgazdasági gondolkodásmód átalakult és egyes nézőpontjaiban — az alapvető elvi különbségek feladása nélkül —, közeledett a szocialista országokban kialakult közgazdasági gondolkodásmódhoz. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mi közgazdászok egyet akarunk, de jobban megértjük, hogy a másik mát alkar és ez önmagában véve is nagy eredmény. Nem lenne teljes a kép, ha hallgatnánk arról, hogy ugyanakkor a szocialista közgazdaságtudomány számos hasznos dolgot elsajátított — nem a nyugati szemléletmódból, hanem a nyugaton alkalmazott kutatási módszerekből. Ez egyébként a kongresszuson elhangzott előadásokból és hozzászólásokból is viszszatükröződött. Hangsúlyoznom kell, hogy a kongresszus tanácskozásait az egymás megértésére való törekvés légköre hatotta át. Ez a légkör lehet az alapja minden tudományos együttműködésnek és tapasztalatok kölcsönös cseréjének is. Sok olyan probléma volt és marad a jövőben is, amelynek értékelésében, vagy megoldásában különböző világnézeti bázison álló emberek nem érthetnek egyet. Ez azonban nem jelenti és nem jelentheti azt, hogy nem kell egymás megértésére és érdekeink becsületes egyeztetésére törekednünk. Különös örömmel és bizonyos optimizmussal töltött el, hogy ilyen magas fokú megértési készséget és együttműködési hajlandóságot éppen a közgazdászok körében tapasztalhattam. Közismert ugyanis, hogy a közgazdaság a politika területével határos. Azon kérdések, amelyekről teljes nyíltsággal vitatkoztunk, az állami és kormányzati politika alapvető problémái. Nem akarok más tudományágakat alábecsülni, hiszen a tudomány színvonalát nem az határozza meg, hogy mennyire esik közel a politikához. Mégis nyilvánvaló, hogy a közgazdaság alapvető problémáiban elért megértési készség és együttműködési hajlandóság többet jelent, mint valamely műszaki, biológiai vagy történeti kérdés megítélésében elért nézetazonosság. önként adódik tehát a következtetés, hogy a politikával határos területen elért megértési készség — közös erőfeszítéseink eredménye gyanánt — a politikára is hatással lesz, azaz elősegíti a békés együttélést és a gyümölcsöző nemzetközi kapcsolatok sokoldalú fejlődését,
