Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-10-15 / 20. szám
Részlet a Régi Budapest kiállításról Künn zúg, zajong a nagyváros, a Váci utcán autóik suhannak, a Duna-parton daru emeli a magasba az épülő Erzsébet-híd vastraverzeit, itt a kiállítás falai közé zárva egy darabka múlt, a régi Pest. Mert a régi Pest eltűnőben van, lassan elnyelik az új városrészek, már csak a Belváros őrzi emlékét, a múzeum hát idejött a Váci utcába, hogy megmutassa, nézzétek, ilyen volt. S a tárlók, a fényképek, a föld őrző rejtekéből napvilágra hozott kincsek felidézik ezt a régvolt Pestet. Nemcsak a tegnapit, a tegnapelőttit, hanem azt § távolit is, amikor a Duna-parton még rézcsákánnyal hadakoztak, új és új hódítók hullámai zúdultak a tájra, s ott, hol keskenyre szűkül a folyam, szemben a Gellértheggyel, megjelennek a kelták, hogy révátkelőhelyet és általa kerekedelmet teremtsenek, gabonát, prémeket és fát cse-Szentségfttlke t Belvárosi templomból rélve üveg- meg bronzedényeket az idevetődött római kereskedőkkel. Mint a film vásznán, változik a kép. Már időszámításunk 294. esztendejét írjuk. Diocletianus, a római császár személyesen jött el a távoli provinciába, hogy a szarmaták elleni tábor építkezéseit ellenőrizze. Egy feliratos tábla ma is hirdeti: «A császár megerősíti az egész partot újonnan épült őrtornyokkal, azokon a helyeken, amelyek alkalmasak arra, hogy a túloldali barbárok áthajózhassanak.« A római Castrum — dacolva az idővel — még áll, amikor Taksony vezér a «Pestnek nevezett várat« izmaelitáknak engedi át, hogy a XIII. század közepe táján aztán az ősi Pestre telepesek költözzenek. Milyen aprócska még a város! Mindössze néhány száz méter: a mai Régi posta utcától a Nyáry Pál utcáig. De e városkában élénk az élet, a céhek gyarapodnak, felépül a város plébániatemploma, a király háza, mígnem a tatárok 1241-es betörésével minden, minden elpusztúl. Poraiból emeli fel' IV. Béla az elesett várost, hozzátartozóinak mondván az alkkor Kispestnek nevezett Kelenföldet is. Zsigmond idején már újra éled az ősi Pest, virulnak az íj*, pajzs- és szerszámkészítők, a szabók és csizmadiák céhei. A Duna partján hatalmas torony épül, hogy az idegen hajóik elől a folyót lezáró láncot tartsa. Két szép emléket a reneszánsz múlt is hagyott. Az egyik a kiállításon is látható, Mátyás címerével díszes, vörös márványtöredék, rajta a felirat: «Mátyás, a magyarok, fejedelme emeltette a kaput.« S áll' ma is, — átépített, megújult formájában a középkori magyar művészet hagyta Örökül —, a Belvárosi templom, ez a románt, későgótikát magában egyesítő műremek, benne a magyar reneszánsz-kőfaragás büszkesége, a két szentségfülke, amelyeket 1500 körül Nagyrévi András plébános és Pest városa emeltetett. Rajz mutatja: szűk koszorúként ölelte a várost az 1470-ben épített városfal. Aki kíváncsi, a Királyi Pál utca 13/B és a Múzeum körút 11. szám alatti házak udvarán még megcsodálhatja a valaha hat méter magas, majdnem két méter vastag kőfal maradványait. De a töröktől a kőfal sem mentett meg. Keleti holmik tanúskodnak arról a Városfalmarsdvány 1470-ból Pestről, amely egy időre török városkává satnyúlt, s nem sokat hagyott az utókorra. Most már szaporodnak az emlékek. Egyre több kép eleveníti fel a régi Pestet: Schmutzer rézmetszetei, altwien csészék látképekkel, festmények. Ez már újra a gazdag kereskedőváros, amelynek vásárai Európaszerte híresek, s amelyről joggal írta az egykori utazó: «Magyarország felnövekvő Londonja«. 1780 és 1846 között a lakosság száma százezerre gyarapszik, Pest már az ország szellemi központja, a haladó nemesség, a reformokért harcoló értelmiség városa. Feltűnnek a jólismert képek, a kedves utcák: Petőfi, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a régi Kossuth Lajos utca Länderer és Heckenast nyomdájával... A falon a Közcsendi Bizottmány jegyzőkönyve, a forradalmi napok emlékei, s Petőfi szaval: «Ott áll majd a krónikában Neved, pesti ifjúság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát.« A nagyváros már bontogatja szárnyait. Emitt a képek a régi városból: Müller könyv-' kereskedése 1830 körül, a Színház tér (a mai Vörösmarty tér) társzekerekkel, Stankovics Konstantin, első elöljáró aláírásával, egy Medárd napi vásár régi árjegyzéke, amely tudatja: «Disznózsír 20—30 forint, tehénbőr 20—40, egy akó buda bor, veres 20—25 ...« De néhány lépéssel arrébb már Clark Ádám levelét olvashatjuk, a Lánchíd alapkőletételéről, Hild tervrajzaiban gyönyörködhetünk és a Pesti Szépítési Bizottmány terveit nézegethetjük az épülő, szépülő fővárosról. Az a város, amelynek képei túl a fordulón borítják a falat, már jólismert. Apáink elbeszéléséből, olvasmányainkból, saját emlékeinkből is. Ez mór a kapitalizmus Budapestje, amely palotákat emelt a Belvárosban és bérkaszámyákat, levegőtlen gyárakat a külvárosban, amely háborúkat zúdított az országira és utcára kényszerítette a munkásokat. A két háború Budapestje néz velünk szembe a képekről, amelyek a forradalmak és Horthy ellenforradalmának emlékeit idézik, a tobzódás és a nyomor ellentmondásait, a politikai terrort, a háborús pusztulást és a felszabadulás örömét. A terem végén — mintegy záróakkordként —, még néhány folt: az Úttörő Áruház, az Engels tér modem autóbuszpályaudvara, új iskolák. De ez már más téma. Ez már a mai Budapest, amely ott él, lüktet, zsong a terem falain kívül és minden kiállításnál lenyűgözőbb. Csatár Imre A 280 mázsás lánc egy darabja, amely egykor elzárta a Dunát az ellenséges hajók elöl. Jobbra: egy belvárost ház udvarán talált Flóra-szobor a XJX. századból (Vámos László felvételei) Dr. Kelemen Ferenc, 266. Waterloo Mr Oldham (Lancs.) England. Kedves Kelemen házaspár! Nemrég Dorogon járva, meglátogattuk a családot. Személyes találkozásunk elmaradását nagyon sajnálom. Bizonyára sok érdekes és tanulságos dolgot mondhattak volna el a Magyar Hírek olvasói számára. Nem évtizedekkel ezelőtt és nem szabályos útlevéllel hagyták el az országot, hanem 1956 decemberében disszidáltak, és most konzuli útlevéllel látogattak haza. Mondják, a levélírás művészete abban áll, hogy a levél oltmsójában ugyanazt a hangulatot keltsük fel, amelyet mi magunk érzünk. Jelen esetben azt hiszem, erre nincs szükség. Érzelmeink ugyanis a levéltől függetlenül azonosak. Amikor Dorogra érkeztünk és beléptünk a ház melletti kis kertbe, lágy, kora őszi szellő bujkált a nagy diófa levelei között. Édesanyjuk a konyhában éppen a vasárnapi csirkét tisztította, <s bizony restelkedett is, hogy rendetlenségben találtuk. Aztán megnéztük a szobákat. Azt is, ahol hét héten keresztül Önök laktak. Az öregek, bizonyára az emlékek miatt, mindent úgy hagytak, mint amikor Önök még ott voltak. A téglalap alakú asztal mellett beszélgettünk, Márton bácsi, a bányászat többszörös kiváló dolgozója, bort hozott a boltból, mert hát a néhány sor saját szőlőből nem marad már szeptemberre semmi. Megnéztük a könyvszekrényt. Szépen, rendben sorakoznak egymás mellett Arany János összes művei, a remekírók sorozat, Victor Hugo, Jókai, Kölcsey, Dante, Madách, Móra, Móricz, Vörösmarty, az ötkötetes Hóman—iSzekfü, Chalnaky Jenő és mások munkái. S a könyvekből tévedhetetlenül következtetni lehet tulajdonosuk egyéniségére. Ezek a könyvek csak jót meséltek önökről, s beleilleszkedtek abba a hangulatiba, amelyet a falon függő tájkép, a kutyát ábrázoló gobelin és a múlt századvégi esztergomi rajzok árasztottak magukból. Ennek a barátságos otthonnak a képét vitték magukkal 1956-ban, éppúgy, mint most 62-ben. Ez az emlék melegítette át az angliai nyirkos estéket, s bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy ne mondjanak le magyar állampolgárságukról, hogy legyen erejük éveken keresztül takarékoskodni a azért sokat is dolgoznak, mint fizikai munkások. ön, pedig kedves Kelemen Ferencné, ha nem sértődik meg, Klárikának szólítanám, ahogy édesanyjától hallottam, főkönyvelőhelyettes volt a Xll-es aknánál. Most textilgyári munkás. Keres anynyit, mint a férje, ami mutatja, hogy munJiáját megbecsülik. Jó szívvel nem kívánhatok egyebet, minthogy megtalálják számításukat, sikereket érjenek el új életükben, és hűséges állampolgárai legyeszehasonlítási alappal módjukban állt megfigyelni a hazai életei, örömeinket és bánatunkat, eredményeinkéi és gondjainkat. És ha most visszatérve, a távolság szűrő és rendező lencséjén keresztül a benyomások mozaik darabjai egységes képpé állnak össze, úgy hiszem, a jelenségek mögött felismerik becsületes szándékunkat, hogy az országot a magunk, vágyai szerint rendezzük be, a szabadság és a béke, a jog és a kultúra otthonává tegyük. A dorogi ház, ahová Kelemenók látogatóba jöttek magyarországi útra. ön, dr. Kelemen Ferenc, az esztergomi ügyészségen dolgozott és ott igazságtalan bánásmódban volt része. Mint egyetemi végzettségű ember nem kapott másutt állást, csak a Dorogi Erőmű salakpincéjében. Mindez 1955-ben történt. De az igazságtalanság nem lett volna elegendő ahhoz, hogy a diszszidálás útjára sodorja önöket. ötvenhatban semmi olyasmit nem követtek el, amiért tartaniuk kellett volna a felelősségrevonástól. Nem is állt szándékukban elhagyni az országot. A fatális véletlent most már én is jól ismerem. Anyósa pánikba esett az egyik decemberi délelőttön, megijedt a rendőregyenruhától, elfutott, hogy figyelmeztesse önt a munkahelyén, ön pedig, úgy ahogy volt, haza sem térve, nekiindult feleségével a világnak. Később derült ki, az ügyészséghez akarták visszahívni. Szegény kis öregasszonyt azóta is gyötri a lelkiismeretfurdalás. Ez az ő egyéni sebe, amelyet önmagának okozott. Az ön sebéért mások felelősek. De a gyógyítás folyamata megindult, és ennek egyik mozzanata az önök itthoni látogatása is. * Megmutatták nekünk a kint készített fényképeket. Önök bejárták Angliát, megnézték Párizst, amiből látható, hogy tisztességesen keresnek odakint. Kettőjüknek heti 18—20 fontjuk van. De A szülők a fiatalokkal együtt töltött hetekre emlékeznek A Kelemen-házaspár Itthon (Vámos László felv.) nek annak az országnak, amely otthont adva befogadta Önöket. A -záiszló becsületért« is — ahogy mondani szokás — hiszen munkájukon, emberi kapcsolataikon, általános magatartásukon keresztül Ítélnek majd kinti ismerőseik a magyarságról. A találkozás elmaradását azonban sajnálom azért is, mert bizonyára sok segítséget nyújthattak volna nekünk. Hét héten keresztül friss szemmel és széles ösz-Búcsúzóul csak annyit kérnénk Önöktől, ha odakint szóba kerül Magyarország, mondják el őszintén, milyennek látták az országot és népét. Mi pedig, itthoniak ígérjük, nem feledkezünk meg Önökről, szeretettel várjuk további látogatásukat, s reméljük, Önök sem feledkeznek meg a kis dorogi házról, szülőhazájukról. őszinte hívük Pethő Tibor 4
