Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-08-15 / 16. szám
w Lukács Ervin Háromévenként rendezi meg a római Santa Cecilia Akadémia a nemzetközi karmesterversenyt. 1962 májusában 23 versenyző 15 ország képviseletében indult el, hogy meghódítsa az első helyezés dicsőségét és a vele járó 2 millió lírás jutalmat. Örömmel jelenthetjük, hogy az Állami Operaház karnagya, Lukács Ervin — a verseny egyetlen magyar résztvevője — lett az első díj boldog tulajdonosa. — A versenyt megelőzően nyolc hónapot töltöttem Rómában, mint a Konzervatórium ösztöndíjasa Franco Ferraránál tanultam — mondotta hazatérése után Lukács Ervin. — Nehezen szántam rá magam, hogy a versenyre benevezzek, nem is jelentettem be itthon elhatározásomat, mivel az utolsó napig nem voltam biztos abban, hogy valóban indulok-e? Mik voltak a verseny feltételei? Huszonnégy szimfonikus művet kellett tudni teljes terjedelmében. A verseny első két fordulója — a mi gyakorlatunkkal szemben — zártkörű volt, csak a zsűri volt jelen. (A zsűri különben öt olasz, egy amerikai és egy Németország képviseletében jelenlevő magyar karmesterből — Szenkár Jenő — állott.) A döntő már a nyilvánosság élőit folyt le. Kéthónapi távoliét után érkezett haza Rio de Janeiróbór Szabó Csilla, a Zeneakadémia 19 éves hallgatóija, Kadosa Pál növendéke. — Márciusban tudtam meg — mondja —, hogy én képviselhetem Magyarországot a Brazíliában megrendezett zongoraversenyen. Európából ide csak azokat hívták meg, akik korábbi versenyeken jó helyezést értek él. A vetélkedés magas színvonalú volt. A középdöntőben Camargo Quarnieri brazil zeneszerző Lundu című szerzeményét játszottam, mint kötelező darabot Megtapsolt a közönség, boldog voltam, hogy a hazai szerző művének tolmácsolásával kiérdemelhettem elismerését. A döntőben Chopin H-moll szonátáját, Albeniz: Navarra című művét választottam, a zenekari döntőben pedig a brazil Calvalhol vezényletével Chopin-komcertet -adtam. A zsűri a második díjat ítélte nekem, de a sajtó követelésére nagydíjjal is -kitüntettek, mint »a brazil szerzők műveinek leghatásosabb megszólalta tóját-«. A verseny után két hangversenyem volt Rióban, s vidéki turnéra is meghívást kaptam. Interjút készített velem a brazil rádió, s a most megalakult Brazil—Magyar Társaság is meghívott Sao Pauló-i hangversenyére. Szabó Csilla A legfőbb ügyészség közleménye Billnitzer Ernő volt altábornagy, budapesti lakos, 1962. július 23-án bejelentést tett a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyészségén önmaga és 2. Utó András volt vezérőrnagy, müncheni lakos, a »Magyar Harcosok Bajtársi Közössége« név alatt működő ellenséges emigráció» szervezet vezetője ellen, A bejelentő feltárta Zákó András és I« vezetése alatt álló szervezetnek a Magyar Népköztársaság ellen folyó aknartnnnkáját. Zákó András a Magyar Népköztársaságban »ötödik h ad oszlop—ot akart kiépíteni Blllnitzert is felhívta, _ ' ^ hogy szerezzen és szolgáltasson számára kémadatokat, ezenkívül népszerűsítse Magyarországon a »Magyar Harcosok Bajtársi Közösségét«, főleg Zákó személyét. Billnitzer Ernő vállalkozott ugyan a kémkedésre, azonban rádöbbenve, hogy amennyiben a vállalt feladatot teljesíti, súlyosan vét hazája és állampolgári bűsége ellen, azok teljesítését meg sem kísérelte, s az esetleges következményeket is vállalva, bejelentését megtette. Büntető Törvénykönyvünk 131. paragrafusa (5) bekezdésének rendelkezése értelmében nem büntethető az a magyar állampolgár, aki, bár vállalkozik a kémtevékenységre, de ténylegesen kémtevékenységet nem fejt ki, amenynyiben a hatóságoknál önként jelentkezik és a kémszervezettel való kapcsolatát teljes részletességgel feltárja. Tekintve, hogy Billnitzer Ernő a törvényben írott feltételeknek maradéktalanul eleget tett, ellene a törvény kötelező rendelkezése alapján büntető eljárás nem indult. (A Magyar Távirati Iroda közleménye.) Ha valaki, nagyon ráérő ember, egyszer összevetné, hogy melyek azok a dolgok, amelyekről a legtöbb dicsérő, avagy szidalmazó szót leírták, szinte bizonyos vagyok benne, hogy elsőnek a szerelmet találná, de mindjárt a sarkában, másodiknak — ha ugyan nem fej-fej mellett —, a bor következne. Noé megszágyenü’lésétől, az ősköltés zetted mindmáig versek és példázatok dicsőítik a bor mámorát; versek és példázatok szórnak átkot az alkohol szellemet, emberi méltóságot, testet romboló mérge ellen. Sem egyiket, sem másikat szaporítani nem tudom, nem is akarom. Van egy harmadik is, a statisztika. Ez szenvedély és indulatmentes, mint minden tudomány, s talán ezért is meggyőzőbb. A statisztika világméretekben az alkoholizmus terjedését mutatja ki. Most mindjárt, az elején szeretném kettéválasztani az alkoholfogyasztás növekedését, amely ugyan figyelmeztető jelenség, de önmagában még nem veszélyes, és az alkoholizmust, tehát a káros, beteges, a kábítószerek méreghatásával egyenlő alkoholfogyasztást. Nem kell sok magyarázat ahhoz, hogy egy pohár sör, esti borozgatás az élet örömei közé tartozik. Az alkoholizmus azonban tönkreteszi az egyént, kárt okoz a társadalomnak. Lehet mindezen sopánkodni, lehet felsorolni a kiváltó okokat, a zaklatottabb életritmusnak, a létbizonytalanság nyomásának és hasonlóknak betudni — de ettől még nem szűnik meg. Sőt, legyünk egészen őszinték: ha ezek az okok szűnnek, vagy csökkennek, akikor ugyan csökken az alkoholizmus is, de — nem szűnik meg. Példa rá, a magunk tapasztalata. Egyéni tragédiák semmilyen társadalomban sem küszöböl he tők ki, de az általános létbizonytalanság és az ebből eredő feszültség a mi körülményeink között és a mi társadalmi rendszerünkben már ismeretlen fogalmak. Mégsem ismeretlen az alkoholizmus, még ha összevetve akár hazai, korábbi súlyával, akár a jelenlegi világhelyzettel, az elkeseredésre nincs is Okunk. De azért dicsekedni sem kell. Tennivalónk, az van. Mit lehet tenni az alkoholizmus ellen? Nehéz és bonyolult probléma, egy ilyen rövid írásban még töredékét se lehet elsorolni, de/nem is szándékom. Csak arról akarok beszámolni, ami nem minden, de nagyon sok: a felvilágosító, nevelő stb. eszközök felhasználásán kívül, mit tehet még a társadalom azért, hogy megvédje az áldozatokat, s ezzel önmagát is. Mert az alkoholista egyszerre vétkes és áldozat is, kért okoz a társadalomnak, családijának, önmagának, de elesett, beteg ember, akit nemcsak kordába kell szorítani, hanem gyógyítani is kell. S ebben már cselekedni is tud a társadalom. Így született meg a napokban az Elnöki Tanács új törvényerejű rendelete, amely ezt a kettős feladatot sokrétűen és okosan kívánja megoldani. A rendelet az alkoholisták érdekében, családjuk védelmére hatékony eszközöket ad a tanácsok, igazságügyi szervek, a rendőrség, az egészségügyi intézmények, és az alkoholizmus káros következményei miatt sínylődő családok kezébe... Érdemes még egyszer elolvasni ezt a felsorolást, hogy igazán észre vegyük, milyen kiterjedt és sokrétű. Mert ebben a rendeletben benne van az is, hogy a nyilvános helyen botrányt okozó, vagy magával tehetetlen személyt a rendőrség úgynevezett »kijózanító szobába« szállítsa, orvosi kezelés alá, de egyben kibővíti és szaporítja azokat az egészségügyi szerveket is, amelyek az alkoholizmus gyógyításával foglalkozni hivatottak. Orvosi bizottságokat állítanak fel, amelyeknek a gyógyítás tanácsolása mellett a gyógyításra rászorító hatáskörük is van. Ezekhez az orvosi bizottságokhoz bárki fordulhat, maga a gyógyulni kívánó alkoholista, de ugyanúgy esetleges áldozatai is: többnyire a családja, amelyet az alkoholista fizikai terror alatt tart és anyagi nyomorba taszít. És ezek az orvosi bizottságok javasolhatják a kötelező elvonó-kezelésst akkor is, ha erre társadalmi szervek kérik — hivatalosak, mint a rendőrség, vagy más államigazgatási szervek; — és nem hivatalosak, mint a szakszervezeti, nőtanácsi, ifjúsági szervezetek. A bizottság minden esetben gondosan köteles megvizsgálni a kérést, az érintett személyt orvosi vizsgálatnak alávetni, s ha a kötelező elvonó-kezelést indokoltnak tartm. erre javaslatot tenni a tanács végrehajtó bizottságának egészségügyi szakigazgatási szervénél. A javaslat felett azután az egészségügyi szerv dönt. A törvényerejű rendelet kimondja azt is, hogy a kényszerelvonó kezelés munkaidőn kívül töiíénik, s szükséges gyógykezelésnek kell tekinteni. A biztosításra jogosultak és nem jogosultak kezelése egyaránt ingyenes. Nem állítom azt, hogy egy rendelettel — ha még oly körültekintő és alkalmas is — az alkoholizmust meg lehet szüntetni. De a társadalomnak joga van védekezni és kötelessége megvédeni önmagán belül a közvetlen áldozatokat: az alkoholista családját, környezetét, és magát az alkoholistát is — gyógyítással. Ezért figyelemre méltó ennek a rendeletnek a magasabb rendű erkölcsi alapja: nem elégszik meg az államhatalom rendelkezésére álló koríátozó eszközökkel és lehetőség szerint kerüli a megtorló eszközöket is. Az alkoholizmust úgy fogja fel, mint egy társadalmilag veszélyes betegséget, amelyet egyszerre kell lokalizálni és gyógyítani. Üjabb, s nem első lépés ez egy tervszerű úton, amely először tágabb, inkább befolyásoló, mint beavatkozó megoldásokat nyújtott. Ilyen volt az, hogy a tömény szeszes italok árát a borhoz és sörhöz képest felemelték, árusítási lehetőségeit korlátozták és még egyre szűkítik; ilyen, ezzel párhuzamosan az, hogy az alkoholmentes üdítő italok készítését és árusítását fokozzák, de ilyen volt az alkoholelvonó ambulanciák felállítása is. Most ez a rendelet következett, s bizonyos, hogy népszerű rendelet lesz — mert a társadalom, a dolgozó emberek nagy többségét védi. B. P.
