Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-08-01 / 15. szám
Az egyik üzemrész Egy kis tapasztalatcsere a•Serti-brltid« (Novotta tagjaival Férenc felvételei) A bölcsődében KAPOSVÁROTT Az élet nagy ajándéka, az emlékezés. Bárhol élünk, eltűnődhetünk történéseken), eseményeken, s magunk elé idézhetünk sok mindent, még a legbecsesebbet is, saját fiatalságunkat. Ahhoz azonban már komoly elhatározás kell, hogy a múlt felidézéséért több ezer kilométeres útra vállalkozzunk, különösen idős korban, a hetedik évtized küszöbén. Charles E. Somogyi, a Cincinnati Milling Co., a világ egyik legnagyobb szerszámgép-gyárának főmérnöke vállalkozott erre: Ohioból érkezett 50-éves érettségi találkozójára. Nyolcadmagával ült a kaposvári Béke-étterem egyik asztalánál. Több terítékre nem volt szükség... Az amerikai vendég, s az itthoniak: egy ügyvéd, egy orvos, egy mérnök, két pedagógus, egy tisztviselő, s egy nyugalmazott főszolgabíró emlékeztek, s beszélték el életüket, másnap pedig együtt ballagtak a kaposvári glimnáziuro 150-éves ódon falai között, s helyezték el koszorújukat egykori tanáraik és tanulótársaik emlékére. — Megható találkozás volt ez, de megható volt a találkozás régi városommal is. Mint dzsentri-központra emlékszem vissza Kaposvárra, meg arra, hogy valamikor 25 ezer lakosú szegény parasztváros volt. Mint hallom több mint 43 ezer lakosa van, s amiről magam győződtem meg, jelentős ipari központtá fejlődött. Állítom, hogy bármelyik kaposvári gyárat, de különösen a textilgyárat, fel lehetne szedni és áthelyezni akármelyik amerikai városba ... A LÁNG GÉPGYÁRBAN Robog az autó a Váci úton. Charles E. Somogyi csöndesen, mintegy magának, kaposvári diákemlékei után kutat. Aztán minél jobban közeledünk a gyárhoz, egyre inkább fiatal mérnök-énjét idézi elém. — Kétszeresére emelték volna a fizetésemet, ha nem megyek el a gyárból. Az előkalkulációban dolgoztam és számításaim alapján a termelés kapacitása 20—30 százalékkal növekedett. Ennek arányában egyes üzemrészekben persze a dolgozók bére is több lett. De valahogy úgy éreztem, tanulnom kell még nagyon sokat, ezért is mentem ki Amerikába... Megáll az autó a Láng-gépgyár előtt. A bejárat a régi, igen, ilyen volt 1924-ben is... mielőtt kivándorolt. De ez a hosszú folyósó ... Fiatal épületek, fiatal arcok mindenütt. Aztán a szakszervezeti irodán végre egy idős hivatalnok is előkerül. 50-éve dolgozik a gyárban, nyugdíjas, de azért bejár, nem tud élni a gyár nélkül. Előrehajolva beszélgetnek. Nevek után kutatnak. — Emlékszik? Nem... Azaz mégis... A telefonkönyv is előkerül. Lapozgatják. A volt igazgató? Él ő is, valahol Budán lakik, már nagyon idős llehet... És, akinek a műhelyében először vezették be a kalkulációmat? — Itt lakik a szomszédban. Látogassa meg. Biztosan nagyon örül majd! Szintén nyugdíjas. A fia viszont nálunk van. Kart-karba öltve haladnak egy távolabbi épület irányába, Lángék egykori villája felé. De ide ma sem olyan egyszerű belépni. A vendég felöltőjét fehér orvosi köpenyre váltják át, csak így közeledhet az apróságokhoz. Ez lett hát belőle, gyári bölcsőde, a munkások gyerekeinek védett, ragyogó „paradicsoma”. Majd üzemrészeken vezet át az út, hét üzemegység működik a gyárban, egyszerre bejárni, szinte lehetetlen. Valamikor csak három, vagy négy üzemrész volt, emlékszik Mr. Somogyi. — Valamikor! legyint az idős, nyugdíjas kísérő. Pedig a Láng-gyár annak idején műszakilag az egyik legjobban felszerelt gépgyár volt. Mégis, az elmúlt másfél évtized alatt rengeteget fejlődött; gőzgépeket, turbinákat, kazánokat, tárolókat, vegyipari és élelmiszeripari berendezéseket gyárt — hogy csak néhányat említsünk —, termékeinek jelentős részét exportálja, s nem vall velük szégyent ... Nem vall velük szégyent, sem külföldön, sem itthon, ha külföldi látogató tekinti meg. S akad ilyen bőven, aki barátsággal, érdeklődéssel jön el hozzánk, sok ezer kilométerről, kezet szorítani emlékei színhelyén régi ismerősökkel, s aki így búcsúzik tőlünk, mint ahogy Charles E. Somogyi amerikai főmérnök: — Az amerikai millióik is ugyanazt akarják, mint önök; békésen élni és dolgozni. Én ízig-vérig amerikai lettem a negyven év alatt, s mondhatom, jó amerikai. Másutt nem is tudnék már élni. De ha Magyarországról van szó és az itteni fejlődésről, mindig büszkeség fog el... Hernádi Magda HM A múzeum Ünnepélyes megnyitásán a győri filharmonikusok hangversenyt rendeztek. Lenti Részlet a XVIII—XIX. század emlékeit bemutató termekből. Az előtérben egykori céhládák láthatók az volt a baj, hogy nem tiltakoztam mindjárt a kezdet kezdetén. Különben nem történik meg velem ez a mindennapi eset. — Jónapot kívánok, százados úr! — köszöntött a kocsmáros, amikor beléptem az ajtón és már készítette is a tíz üveg baksört, »Komlógyöngyét«, az ivó pultjára. Tudta, hogy mindig tíz üveget szoktam vásárolni, alább nem adom. Szórakozottan mormogtam valami köszönésfélét, azután az üvegeket gondosan beraktam a kosaramba. — A viszontlátásra — intettem felé és ö féloldalról barátságosan rámbandzsított, mert hibás volt a szeme. — A viszontlátásra, százados úr — mondta. Akkoriban már mindenbe beletörődtem. A sörivásba, a munkámba és azon sem bosszankodtam, hogy a kocsmában századosnak szólítanak. Fejükbe vették, hogy egy menekült magyar odahaza nem lehetett más, csak katonatiszt. (Lovasnemzet voltunk, repülőnemzet leszünk! ) Ha nekik fontos, hát engem nem érdekel. Különösen azóta, hogy alaposan póruljártam. Eleinte ugyanis csak főhadnagy voltam. XJgy köszöntöttek: »Jónapot kívánok, főhadnagy úr! Mit parancsol, főhadnagy úr?« — Nem vagyok főhadnagy — mondtam határozottan, hogy egyszersmindenkorra végetvessek katonai pályafutásomnak. — Bocsásson meg, kérem, százados úr — mentegetőzött a kocsmáros és én abbahagytam a további diskurzust. Hu folytatom, ki tudja, még őrnagynak vagy ezredesnek is előléptet. , A sörösüveg súlyával kezemben baktattam fel a harmadik emeletre. Telepen éltem, ahol egyformák voltak a házak, egyformák a lakások és a lakásokban a bútorok. De amint mondtam, mindenbe, ebbe is beletörődtem. A nagy egyformaságban hovatovább egyformának tekintettem az embereket is. Szórakozottan vettem elő zsebemből a lakásom kulcsát és dugtam be a zárba. Azaz csak dugtam volna, mert nem illett oda. Megnéztem. Talán elcseréltem? Nem, ki van zárva. (Ez most szó szerint rám íj vonatkozott.) Még egyszer megpróbáltam. Nem nyitotta. A fajra azonban váratlanul felnyílt —• belülről — az ajtó. — Kit keres, kérem? — hallottam egy rekedt hangot, afféle rádióbemondó-hangot. — A... a... lakásomat — dadogtam, mert az erőszakos hang megfosztott biztonságomtól. — Egy emelettel lejjebb. Tudhatná! — dörgött rám a rádióbemondó, majd megcsóválta a fejét és becsapta orrom előtt az ajtót. VÁMOS IMRE: £gy lakó KÜLFÖLDI Egy emelettel lejjebb? De hiszen én a harmadik emeleten lakom. Itt van kiírva: harmadik emelet. Na, majd lemegyek a házmesterhez, ö rendbe hozza a dolgot. A második emeleten, az igazi lakásom alatt, véletlenül az ajtóra pillantottam. Ott volt a nevem kiírva. Semmi kétség, ez az én lakásom. Hogy én milyen tapintatlan vagyok! Háborgattam azt a szegény rádióbemondót. Holnap bocsánatot kérek tőle. Bedugtam a kulcsot a zárba. Az ajtó kinyílott. Az előszobába léptem. Hát persze, ez az én lakásom. Ott a fogas a falon, rajta a piszkos felöltő, és még a rézkarc is a helyén, egyetlen emlékem Budapestről. Hogyan is lehetek ennyire szórakozott! r /É sásnap délután, munkából jövet, vettem a tejesnél /l/l valami harapnivalót vacsorára, gorgonzola-sajtot, ezt nagyon szeretem retekkel vagy zöldhagymával. (Itt »doktor úr-x-nak szólítottak és én nem vitatkoztam azok után, amit a kocsmában tapasztaltam.) Nyár volt, sütött a nap és én átmentem az árnyékos oldalra. Tudtam ugyan, hogy a napos oldalon kellene járnom, de ott állt az ajtóban a fűszeres és rendszerint hangosan köszöntött, ami még nem lett volna baj, csakhogy nevem előtt mindig kihangsúlyozta a »V o n«-jelzöt. Birodalmi báró azért mégsem leszek. Legalábbis nem az utcán, ahol mindenki hallja. Inkább maradok az árnyékos oldalon. Mentem fel a lépcsőn, gorgonzólával a kezemben. Söröm még maradt előző napról, örültem, hogy nem kell a »százados urat» hallanom. A második emeleten a névtáblára néztem. Megcsóváltam a fejem, majd újra betűztem. Idegen név állt rajta. Semmi kétség, szórakozott vagyok, hiszen természetes, hogy én nem itt lakom, hanem a harmadikon. Tegnapelőtt legalábbis még úgy volt. Es tegnap? Mennyire rom-
