Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-08-01 / 15. szám

XV. évfolyam, 15. szám. 1962. augusztus 1.

Ara: 2 forint.

VALKÓI TESTVÉREK

1

Június 19-én délelőtt szokatlan formájú társasgépkocsi futott a hatvani országúton. A korallszí r>ű Volkswagen Mikrobus a Gödöllő

Sibak Áron

utáni isaszegi elágazásnál megállt, a kocsivezető elolvasta a jelzőtáblát, aztán a sofőröknek azzal a könnyed, majdnem hangtalan ujjpöcdntésével, amely annyit jelent, hogy helyben vagyunk, el van boronáivá a dolog — befordult jobbra.

A tábla Valkót 14 kilométerre jelezte.

— Jobbról egy tanya lesz — közölte az utas. Hangja mély, 'mintha pincéből szállna fel.

Egy kanyarodó után ritkás akácok zöld erdejéből tel is bukkant a tisztásra cseppentett régi tanya. Az utas végigseperte tekintetével és a távolodó gépkocsi ablakából úgy fordult vissza, mint a filmes, mikor körsvenke* csinál.

A szó is ritkás volt, akár az akác. Hárman utaztak. A sofőr, aztán a Magyarok Világszövetségének az egyik munkatársa, s egy amerikai öregúr. Az öregúr őszes, hallgatag, nem érzékenykedik. Inas öregúr. Acél-öregúr.

— Balról vadászkastély következik — ilyesmiket közöl

SzóM&n a sofőr is, ez a különös, voaánmenti emberfajta, aki egyetlen emberöltő Ideje alatt két emberöltő élet anyagát éli át, s észrevételeit szereti kis, borsos-erős, staccato hangsúlyozású közbeszólásokkal közölni. A sofőr ezúttal nem beszél. Rázós az út. Meg az egész.

Az akácosból vadgerle csapat rebben fel, elsurranó repülésüket féketerigónak a füttye követi.

— Ezt az akácost is azóta ültették.

Az azóta az ő szótárában különös hangsúllyal él, ez nála ötvennyolc év előtti időt jelent. 1904-ben, 24 éves korában vándorolt ki Valkóról és 1962-ben, 82 éves korában érkezett vissza. A ritkás beszéd csak annyit közöl, hogy földnélteüli paraszt volt az édesapja. Négy testvére közül egy sem él. Az öregúr nőtlen. Nincs senkije. Megtépett bundájú, magányos farkas, mint valamikor a lépi csikaszok. A húszas évek derekán a levelezése is megszűnt a szülőfalujával. Egy sírdomborulatért jött haza.

Sittek Aron a neve, apja Joachim. Valkón él nem egy Jeremiás, még Mózes is. Mintha a biblikus neveket kedvelő székelyek közt lennék, pedig csak a palócoknak egy Ide terült szárnyacskája ez. Sibak Áron asztalosnak tanult, kivándorolva a világhírű Stein way koncert-zongoragyár műasztaHosa, majd a műszaki főellenőre lett, az üzemben ötvenegy évig dolgozott, az ő kézjegye nélkül zongora a gyárból ki nem ment, most már évek óta nyugdíjas és New Yorkban él.

Május 29-én egy amerikai turistacsoporttal érkezett haza. 'A Royal Szálló 492-es szobájában szállt meg, megnézte Pestet, a körutakat, a Gellérthegyet, járt vidéken Is, s a Magyarok Világszövetségének az egyik találkozóján jegyezte meg, hogy ő Valkóról ment ki.

— És nem szeretné meglátogatni a szülőfaluját? — kérdezte Beöthy Ottó, a világszövetség főtitkára, gépkocsit és Wsíérőt ajánlva fel neki. így került ez a korallszínű Mikrobusz Valkóra. A közeledésére össze is futnak a dombok közé ékesít, irtózatos hosszú községben az emberek. Kicsoda érkezett? Egy cseresznyepiros arcú, fehér hajú, fáradt szemű idegen.

— Valkón lennénk — közli a sofőr.

— Ez még nem az. Nem látom, fiam, a zsúpokat.

— A zsúpok már régen a temetőben vannak.

A temetőben-e? Oda mennénk, ha lehet. A dombtetőn volt régen. Ha ugyan ez a Valkó az a Valkó.

A temető előtt megállítja a kocsit. Ráismert a sírkert kapujára több mint ötven év után. Meg azok a régi, fürtös 1 ámgvírágok, s a kakukkfű jószaga ...

Az élet nagy pillanatai esetlenül egyszerűek. Megindul, botladozik, meg-megáll egyegy eltávozott Sibak előtt. Lehajol, megérint egy fakeresztet, egy-egy meghajlott virágot

Sibak Panna néni egyik unokájával

kiegyenesít. Mintha az volna a szerepe a földön, hogy New Yorkból hazaszállva megigazítsa a valkói muskátlikat.

Párás és kéklő a nyár, szinte fojt az üröm s a jácint illata. A sírkert végén, ahol a temető egy régi ház hajladozó falával összeér, megáll az öregember egy megdőlt fehérmárvány sírkő előtt. Körülnéz, ki látja? Az ember rejtekezik ilyen pillanatokban. Szemérmes, majdnem gyermeki. Szégyell valamit talán? Mert csak suttog, mintha titka volna. Ne hallja senki, csak a jácint fehér bóbitája, amint olvassa-betűzi rekedten a nyitott ég alatt:

Itt nyugszik Sibak Joachim, élt 83 évet, megh. 1924. febr. 9. és neje, szül. Gugo Erzsébet, élt 56 évet, megh. 1901. febr. 10. Béke poraikra. Emeűlte fia, Áront

Egy-két percig időzött a sínhalom előtt. Aztán kisétált a temetőkertből. Egyenes tartású még, csak a lépése huppan meg egy-egy pillanatra, amint akadozva halad a fűvel benőtt hantok között, a cigány zab meg az ürömfű vékony szálait taposgatva

2

A valkói alvégen megállítja a kocsit, kiszáll, a jómódú, kőházas, gazdag falu főutcáján egy régi zsalugáterhez közelít:

— Ez így maradt volna?

A szomszédos üres telken új ház épül. Egy sűrű termetű, szemüveges kis kőműves leteszi a vakolókanalat, odaszól:

— Ilyesmit ma nem csinálnak.

— Ezt még én faragtam — felel az öreg.

A kőműves a kocsira néz, az állványról lehuppan, az öregemberhez igyekszik, egyszerre fél és örül, s mint a gyermek, akadozva

Aratás 1962

közelít, megérinti az öregember zakója hajtókáját, torkán kibuggyan a hang;

— Áron nagybátyám Amerikából.

A nádi farkas hideg, mozdulatlan.

— Hát vannak még Síbakok nemcsak a temetőben?-- Húúú... A fél falu Sibak. Az én édesanyám is Sibak-leány, özvegy Pintér Andrásné, született Sibak Anna.

Nyolcvankét csontkemény évet nehezen old a megszelídülő idő.

— Panna nővérem élne? Halottnak tudom évtizedek óta.

— ö Is így tudja Áron bátyámról. Gyakran mondogatja, csak a sírját tudnám, hol van. Valamikor én babusgattam.

És most találkozni fog két -halott-. Az öt testvérből az utolsó élők: a 82 éves Áron meg a 84 esztendős, súlyosan szívbajos Panna.

— Nagyon vigyázzunk — a kőművesnek esdeklő a hangja. — Nehogy a rászakadó nagy öröm miatt ez legyen szegény édesanyám utolsó beszélgetése.

let. Áron leül, de nem ölelhet, könnyet sem ejthet, hideg kell legyen, csontszáraz és olyan közömbös arcú, mint a keleti bálványistenek. A Panna szíve nem bír ki már egyetlen hullámzást sem. Angina pectoris. Pihék közt éltetik, mint a beteg madarat. Fáradt, öreg madár. Felnyitja száraz ajkait:

— Csak a sírját tudnám, hol van. Nem tudja? Nagyságos uram?

A másik nem felel. Ülő bálvány a Mekong partjain.

— Kis virágot küldenék legalább neki. Azt mondták, valami földrengés volt arrafelé. Akkor halt meg szegény,

A két tekintet néha találkozik. Szép, hideg csend ül a szemeikben.

— Be szép fiú volt szegény. Mihály... Sándor ... András... Erazmus... (a fiait küldözgeti), keressétek ki már Áron bátyátok képeit.

3

— Há ... hh... külországból, édes fiam? Miféle emberek?

— Magyar emberek, édesanyám. Jpttek megnézni Valkót.

— Hh ... h ... (ránc, ránc hátán)... mondjátok meg, nekem is volt külországban egy szeretett öcsém, az Áron.

Ez z felvitel egy New York-i fényképész műtermében készült 1910-bea sibak Áronról

(Novotta Ferenc felvételei)

Köziben Áron belép. Az öregasszony meg sem nézi. Régi, szép, faragott ágyban pihen a Panna. Csak a feje látszik; fekete kendős arc pillog ki a párnák közül. Ott vannak a valkói Szabadság út 145. alatt a kísérők, rokonok, a sofőr — egyetlen gyönyörű, cinkos öszszeesküvés. Remekművet akarnak írni. Hogy ne ejtsenek egyetlen hibát. A szövetkezeti vendéglőben egy órán át tartott az előkószü-A bálványnak már köves a szeme. Az arcmásokat kézbe adják. Az öregasszony kiejti.

— No... gyertek... segítsetek...

A postás betoppan. Aztán a küszöbön megáll. Nem ad át semmit.

— Nézze csak... szép fiú volt... olyan jó fiú volt... sírkövet is csináltatott a szüléknek ... Hol lehet most szegény? ... Milyen idegenben?... Ki törődik vele?... Mondja, nagyságos uram?

A bálvány az egyik képet kézbe veszi. Nem nézi. Csak tartja. A föld, csak azt látja szegény. A vállát aztán valami súly, valami iszonyat megemeli.

Egy szikladarab dől le róla.

— Hh ... h ... — pillog a Panna.

Mindenki elnéz.

— Nézzenek oda... ml történt, nagyságos uram? ... gyertek, no... hiszen sír, szegény ...

Mindenki megkövül, faggyá dermed, s bár súlyos nyár van. minden fehér lesz, mint a csúcsokon a hó. Kuf/y Péter

Sibak Áron édesapjának slrkftve a valkói temetőben