Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-06-15 / 12. szám
A cím — könyveim is egyben. Nem regény címe és nem ! is iró irta. Színész könyve — nem színházról. Nagyon is nem j arról. Saját magáról, néhány esztendejéről, amelyet hazájá- j tói távol töltött. Színész mestersége — ha jól csinálja, akkor művészete < —, hogy megríkasson, vagy haragra ingereljen, hogy feldúl- J jón és elérzékenyítsen. Ha színpadon van. Ezúttal könyvet j írt. Próbáljunk meg fellázadni a színész ellen, ne engedjük < hatni magunkra, legyünk trágyilagosak, ne törődjünk más- j sál, csak a tényekkel, — ahogyan a könyv írója előadja őket. ! Molnár Tibor a neves színészek közé tartozott itthon, j játszott színpadon és filmen, művészetét Kossuth-díjjal ho- ! norálta az állam. Jól keresett, volt lakása, stb., stb. Molnár ! Tibor 1956 novemberében feleségével, gyermekeivel és any- > nyi csomaggal, amennyit két karja elbír, elhagyta az orszá- ! got. Mit vitt magával még? A művészetét, amely nem ismer- | hét országhatárokat, az anyanyelvét, amellyel az anyaország i határán túl béna, reményt, hogy megismeri a világot és hitet, • hogy hamarosan őt is megismeri a világ. Hiszen színész volt. ! Először a művészetét veszítette el — nem kellett senki- j nek, s ahol kellett, ott béklyóba kötötte a nyelv — az egyet- ! len, amelyet ismert, jobban mondva a többi, amelyet nem is- | mert. Az irigység, az intrika és az önzés kálváriái szinte csak ) mellékes kísérői voltak mindennek — elmondani itt hiába- i való volna. Nem a könyvet ismételjük, csak a következteté- | seit, s különben is, aki hasonló útat járt be, mint a színész- | író, ismeri úgyis. Másodszor a gyerekeit veszítette él. Élni kell — ez odyan j közhely, amelyet csak az tud letagadni, aki feladja az életet. ! Két gyerekkel, még ezt sem lehet — ő értük ki lesz akkor felelős? De hogyan felelős az a szülő, aki enni sem tud mór adni nekik, s fedelet a fejük fölé? Két gazdag, gyermektelen ! olasz félig örökbe-nevelőbe vállalják a kicsiket — az anyjuk, ! ha van annyi pénze, hogy odautazzék, meglátogathatja őket, < s lehet ingyen-nörsz a saját gyerekei mellett. Anya nem. Harmadszor a feleségét veszítette el. A lehetőségek egy- « re fogytak, s úgy tűnt, van, mikor külön-külön könnyebb. Az ! asszony bejuthatott Nyugat-Németorszáigba, ösztöndíjat ka- ! pott, s az is valami. O maradt Ausztriában, kifosztva. Művé- i szét nélkül, gyerekek nélkül, asszony nélkül. A nyugati irodalom egyik visszatérő témája az ember, a I lélek elsivárosodása, beszűkülése. Amikor valaki körül meg- | ritkul a levegő, messzeségbe tűnnek a célok, már nem remél ! és nem vágyódik sémmire. Ezek a regények. De ez itt nem j regény, mondottuk az elején. Meddig bírja az ember, mennyi ! az ellenállása? Voltak szerencsésebb és ügyesebb színészek | nála — jó vendéglős lett belőlük és voltak olyanok, akik ke- ! vesebb teherrel is hamarabb feladták a küzdelmet, s már i nem élnek. Molnár hitt és remélt és nem adta fel. Már olyan « üres és értelmetlen volt körülötte minden, hogy legfeljebb a « csodában bízhatott, de ha semmi egyebet, annyit minden- i esetre megőrzött magában múltjából, hogy csodák nincsenek, j Mi éltette mégis? A válasz egyszerű: az a három, amit elve- i szített. A tudat, hogy elveszítette ési az akarat, hogy vissza- j szerezze. Művészetét, gyermekeit, feleségét. S ez olyan hár- ! más, amely hihetetlen erőt tud adni az embernek, hogy a leg- !. reménytelenebb helyzetekben is újrakezdje. És visszajött mind a három. Találkozhatott a párjával és egy napon a gyermekei is mellette voltak. Igaz, nekik újra J kellett tanulniok az anyanyelvűket — de anyjuk mellett, s ez nem tarthatott sokáig. Azután hosszú kísérletezések, kudarcok és félsikerek nyomán egyszerre visszatért a művészet is hozzá. Színpadi szerepet kapott, német nyelven, és noha nem értette, hihetetlen erővel betanulta; Molnár nagyon tehetséges színész és a tehetség az egyetlen, amely mégis csodákat tud művelni. Játszott és sikert aratott. Most már versenyt kínálták neki a szerződéseket színpadra, filmre, televízióra. Már csak egy lépés, könnyű és egyszerű lépés és — beérkezett. Itt tartott Molnár Tibor, két és fél esztendővel azután, hogy elhagyta hazáját. És ekkor Molnár Tibor hazajött Magyarországra. Mert nem három dolgot veszített el — egy negyediket is. Elveszítette a hazáját. Ez így legalább olyan közhely, mint az imént említett, s abban is rokon vele, hogy teljes értelmét csak akkor lehet felfogni, amikor már késő — vagy majdnem késő. Hasztalan volna hát most magyarázni a részleteket — pénz, siker, család, otthon — de magyar színész magyar színpad, magyar közönség nélkül halott. Nagyon mélyen, szavakban kifejezhetetlenül kell ezt átérezni — ezért tett le Molnár Tibor is arról, hogy magyarázkodjék azoknak, akik odakint sehogysem akarták megérteni cselekedetét. Most a Miskolci Nemzeti Színház tagja. Szerepelt az egyik legérdekesebb új magyar filmben, a Megszállottakban. Gyerekei iskolába járnak, felesége dolgozik. Mintha mi sem történt volna. Mintha mi sem történt volna? De, történt valami. Megírta a könyvét, hogy elmondja, mert úgy érezte, el kell mondania annak a két és fél évnek a történetét — talán nem minden apró részletében úgy, ahogy történt, — de ahogyan ő érezte, átélte. Amikor mindent elve®tett és mindent visszanyert. Ehhez tehetség kell. Nem kártyán, nem játékban, hanem akaratban, önismeretben, hazában, társadalomban.S még akkor is — hosszú az út... De bejárható, mindenkinek. B. R. 24 tagú turista-csoport érkezett Chicago és környéke, valamint Southband-ból a Ferihegyi Repülőtérre (Novotta Ferenc felvétele) A megérkezés AMERIKAI VENDÉGEINK Los Angelesből és New Yorkból 39 főnyi csoport érkezett társasutazással Magyarországra Látogatás Esztergomban psTtprenml Keresztény Múzeum megtekintése IAJ rAftSADALOH Vendégeink a visegrádi Salamon-tornya tövében (Novotta Ferenc felvételei) Alig három hónap múlt el, hogy visszatértem Magyarországra. Egy új országot megismerni ez elég kevés idő. Agyamban még rendezetlenül zsúfolódnak az élmények, tágult szemmel iparkodom befogadni mindazt, ami idehaza történt távozásom óta. Gyakran történik az ember életében, hogy csak évek, sőt évtizedek múlva látogat el egy országba, ahol valaha ifjúságát töltötte és meglepődve tapasztalja, hogy mennyi minden megváltozott, mióta utoljára ott járt. Természetes jelenség. Az ember képzeletében úgy marad meg egy ország, vagy egy város képe, ahogyan utoljára látta. Szerelmeinkre is úgy emlékezünk, ahogyan egykor hevültünk értük. Ez történt velem is. Több, mint tizenhárom esztendő után én is sok mindenen csodálkoztam, amikor a régi ország helyén egy új országot találtam. Egy új országot és — ezt szeretném mindjárt hozzátenni — egy jobb országot is. Ez a megállapításom természetesen nem azt jelenti, hogy idehaza minden elvarázsolt, vagy hogy külföldön minden rossz volt, itthon pedig minden nagyon jó. De mindjárt eszembe jutott, hogy mi volt itt azelőtt! Rongyos embert és éhes embert ma nem lehet látni Magyarországon, mint Olaszország és Franciaország egyes vidékein. (Spanyolországot nem is akarom említeni.) Mindenkinek van rendes öltözéke, van rendes lábbelije, ami pedig az étkezést illett, azt hiszem, a magyar nép soha, történelme folyamán ilyen jól és dúsan nem táplálkozott, mint ma. Mi több, bejárván Európának majdnem valamennyi országát, tanúsíthatom, hogy jobban táplálkozik, mint a legtöbb európai nép. A táplálkozás a mai Magyarországon olyan méretű, hogy mindjárt az első napokban a szemembe ötlött. Szemembe ötlött az utcán, az éttermekben és természetesen a rokonaimnál, akik egyébként egyszerű körülmények között élnek. Érthető, hogy kutatni kezdtem ennek a mohó kultusznak az okát. A magyar ember mindig szeretett jól enni és inni — ha módjában volt neki. De meglepett, hogy ezt a kultuszt most egyszeriben ilyen túlzott arányokban műveli. E jelenségre azt hiszem egy írótársam adta meg a legvalószínűbb magyarázatot, öt is foglalkoztatta ez a kérdés és mélyebb, nép-pszichológiai indítékban látja az okát: „Most nyilatkozik meg igazán az évszázados éhség és nyomorúság reakciója”, mondotta. „A mi népünk századokon át a szó szoros értelmében éhezett. Most iparkodik pótolni azt, amire sosem volt módja, mert elnyomták és kizsákmányolták.” Azt hiszem, igaza van. Szekfű Gyulára gondoltam, aki azt írta a régi Magyarország nyomorúságáról, hogy kifordul az ember szájából a falat, ha arra gondol, hogy mennyien éheznek nap mint nap rendszeresen ebben az országban. Egyik este a szálló társalgójában ültem, az étteremben népes társaság fogyasztotta estebédjét. Csendben, minden zaj nélkül ettek, majdhogynem szertartásosan, nem csörömpölt a kés, vagy a pohár, legfeljebb ha koccintottak. Természetes egyszerűségük és emberhez méltó étkezésük feltűnő volt nekem, aki hozzá szoktam a nagyvárosok zajos termeihez, a tányércsörömpöléshez és a teleszájjal folytatott lármás beszélgetéshez. A pincérek zajtalanul és barátságosan hordták körül a tálakat, a húst, krumplit, salátát és az édességet. Figyelmesen vizsgáltam őket, jelenlétük jól beleillett a képbe, amit az új országról nyertem. íme, idehaza végbement a társadalom nivellálódása! Magyarországon nincsenek többé kiváltságosak. Nemcsak úgy nincsenek, mint a régi úri világban voltak, de olyan értelemben sem, mint a nyugati országokban, ahol az ember értékét társadalmi rangja, autója, vagy bankbetétje méri. És ami még fontosabb: a népben tudatosult, természetévé vált, hogy olyan társadalomnak a tagja, amelyben az ember megbecsülést csak munkával szerezhet. A belvárosi szálló éttermében ugyanis nem valami külső illemtanra kényesen ügyelő sznob társaság ült, hanem egy vidéki termelőszövetkezet dolgozó parasztsága. Róluk beszélgettünk és emlékeket idéztünk arról, hogy valaha nemcsak a munka, de az alázat is hétrét görnyítette ennek a népnek a derekát. Azután elképzeltük, mi történt volna, ha apánk, nagyapánk vagy szépapánk rándul fel Pestre és téved e fényes terembe, hogy — Uram bocsá’ — rendeljen valamit, mert éhes. Hogy’ gyűrte volna markában már a küszöbön kalapját, milyen félszegen és szégyenkezve somfordáit volna ki, mielőtt a pincérek szitkozódva kidobják. Nem tehetek róla, hogy a változást vizsgálva, különösen az első napokban, mindig a múlt kísértett. Hangokat hallottam, letompított sziszegő káromlást. — Parasztok esznek már itt is — mondta az egyik kísértet. — Már ide se lehet járni, — így a második. Hátrafordultam. A hangok elnémultak. Igen, kísértetek voltak. Külsőre olyanok, mint az emberek, volt kezük, lábuk, arcuk, rendes ruhájuk, még a vonásaikat is fel lehetett jegyezni. 'De alapjában véve csak szellemek voltak. Egy letűnt világ pusztulásra ítélt'utolsó Mohikánjai. Tiltakozni akartam, erélyesen és nyíltan, de aztán legyintettem. Szellemek ellen már nem érdemes hadakozni, kísértetekkel nincs értelme vitázni. VÁMOS IMRE « «
