Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-06-01 / 11. szám
1. Az oltáréi Búzakalász Termelőszövetkezeiben egy kövérkés, ősz hajú, angol származású férfival találkozhat a látogató. Ha ezt a riportot azzal folytatnám, hogy ez a férfi nemcsak angol származású, hanem királyi sarjadék, akinek az ősei közt I. Eduard és III. Eduard angol királyok szerepelnek, talán mosolyognának is egyesek. Pedig a nagy angol Royal Descendents-kötet, amely a királyi leszármazottakat tartja szápion, az első helyek egyikén az angol Paget családot emlegeti. Oltáréi ismerősünket Paget Kolozsnak hívják. Valamikor Claude Paget volt a neve. Matematika- és fizikaszakos tanár, az oltáréi általános iskolának tíz éve az igazgatója, a helyi Búzakalász Termelőszövetkezet pártolótagja. A pártolótagság annyit jelent, hogy a kérdéses személynek nem a mezőgazdaság a főfoglalkozása. Paget Kolozs ennek a szövetkezetnek a legfőbb szervezője, bábája és istápolója volt. A társasgazdaság ezerholdas, s az elbújt távoli Oltárénak is ezer lakója van. A község a jugoszláv határ mentében, a Murához közel fekszik, Nagykanizsától huszonkét kilométerre. A csendes völgyben ciklámeneket ültető iskolásgyerekek közül lép ki, s jön felém Paget. Széles termetű, komótos, darabosan jár. Haja fehér. Csak égkék szeme ragyog a régi derűvel, ötvennyolc éves. Huszonnégy évvel ezelőtt találkoztunk először. Ez a második beszélgetésünk. 2. Hogyan került Oltáréra, hogyan lett a szocialista társadalom munkása Claude Paget? A történet rendhagyó. A múlt században, a magyar reformkor idején az angliai Thorpe Satchville-ből, ahol a Paget-ek ősi kastélya áll, európai utazásra indult John Paget, aki 1835-ben egy római bálon megismerkedett Wesselényi Miklós umokahúgával, Polyxéniával, és megkérte a kezét. Paget a menyasszony után Magyarországra utazott, szoros barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, Batthyány Lajossal, Széchenyi Istvánnal, beutazta az egész országot és megírta a legszebb könyvet, amelyet eddig rólunk angol nyelven kiadtak. A »Hungary and Transylvania« 1839-ben jelent meg először Londonban, 1850-ben másodszor és 1855-ben adták ki harmadszor Philadelphiában. John Paget feleségül vette Wesselényi Polyxéniát, magyar állampolgárrá vált, megtanult magyarul, hatalmas vagyonából kastélyt építtetett Aranyosgyéresen és birtokokat vásárolt Nagynyulason, Szőkefalván, Tekerőpatakon és Aranyosgyéresen. Kossuth szabadságharca idején külön századokat szerelt fel, részt vett a küzdelemben, nagyenyedi huszárbravúrját megírta Jókai is, Bem szárnysegéde lett, a világosi fegyverletétel után pedig Angliába menekült. Londoni palotájából azután ő készítette elő Kossuth angliai és amerikai útját, s ennek a londoni palotának a padlásán találták meg sokasok évtizeddel ezelőtt Kossuth leveleinek, kéziratainak és emléktárgyainak egyik leggazdagabb gyűjteményét. Paget 1855-ben az angol kormány által kieszközölt salvus condueiusszal tért vissza Magyarországra, Kolozsvárott halt meg 1892-beh, s a szabadságharc hősének kijáró tiszteletadással temették el a házsongárdi temetőben. John Paget még életében Aranyosgyéresre hívta és fogadott gyermekeként nevelte fel Edmond bátyjának egyik gyermekét, a 13 éves Oliver Paget-et. A fiú elmagyarosodott, megtanult magyarul és románul, magyar és román parasztfiúk lettek a barátai, népdalokat és népszokásokat gyűjtött, s amikor nagykorúvá vált. Angliában élő édesapja megvette John Paget-től a fia számára a szőkefalvi uradalmat. Oliver Paget romantikus vállalkozások és különböző pereskedések során elvesztette vagyonát, elszegényedve adótisztviselő lett és egy háromholdas székely paraszt tizenöt éves lányát, Székely Erzsébetet vette feleségül. Mikor az angliai Paget-ek hírül vették, hogy Erdélyben egy távoli rokonuk él, meghívták Angliába és bevezették az udvarnál. Oliver Paget 1927-ben halt meg Romániában, felesége azonban ma is él a romániai Radnóton, Erdélyben — a lányánál lakik. Oliver Paget és a székely parasztlány másik, életben levő gyermeke az oltáréi iskolaigazgató. 1938-ban találkoztam vele először Erdélyben, amikor riportsorozatot írtam a magyarrá vált Paget-ekről. Azóta nem kevés esemény történt a történelemben, régi társadalmak süllyedtek el, új közösségek születtek, s elment az időből huszonnégy küzdelmes év. 3. Claude Paget-et a háború elsodorta Erdélyből, 1945-ben tért vissza az amerikai hadifogságból, s családját már Zalában lelte meg. Letelepedtek Oltárcon, a Pedagógiai Főiskolán a tanítói képesítése mellé tanári oklevelet szerzett, 1952-ben az oltáréi iskola igazgatója lett, megszervezte az oltáréi termelőszövetkezetet, megírta Oltáré több százéves történelmét, végül is ez a nehéz és kegyetlen oltáréi történelem tanította meg arra, hogy ennek a népnek a jobb élet felé más kivezető útja nincs, mint a szocialista társadalom. Oltáré az Esterházy hercegek jobbágyfaluja volt. Paget Kolozst egyszer felkereste Oltárcon az Angliából éikezett Godfrey E. Turton angol történész, a magyar—angol kapcsolatok kutatója, aki a felszabadulás után a magyar kormány vendége volt. Paget hazamehetett volna Angliába. Nem ment. — Engem — mondja most — ide köt a magyarságom, de ide köt már egy új társadalom is, s ide húz a négy magyar unokám. Eggyé vált, eggyé forrt a faluval, ezzel a néppel — a látogatásom során hosszú negyedórákon át csak arról beszélt, hogy a szomszédos erdőben olajkutatás során 90 fokos víz tört fel, milyen nemzeti kincs ez, kilószámra lehetne belőle a brómot s a jódot kivonni, s a hőforrást Oltáré határába vezetve, virágzó konyhakertészetet lehetne létesíteni. Nincs más gondja, mint ennek a falunak a felemelése, ennek a népnek a szolgálata, a jómódú Oltáré megteremtése. Én csak két kérdést tettem fel neki a hosszú beszélgetésünk során. Az első az volt, hogy az angolul tökéletesen beszélő férfi, ha álmában esetleg beszél is, angolul szól-e vagy pedig magyarul? — Mindig magyarul — feleli. — Hol szeretne élni, há két év múlva nyugdíjba megy? — ez volt a második kérdés. Boltozatos, nagy mellkasa előredől, úgy válaszol: — Oltárcon maradok, a szövetkezetnek nemcsak a pártolótagja leszek, van még erőm, a földet akarom munkálni, paraszttá válók magam is. Megborzolja dús, fehér szöghaját. A feleségére pillant. — S ha egyszer el kell menni, egyszerre szeretnénk elmenni, egyetlen fává változni, mint a mitológiában Philemon és Baucis. HUFFY PÉTER Aldo Tanmaggio torinói mérnök és felesége, Vilisics Erzsébet, Kaposvárról. Háromhónapos házasok. Házasságuk valóságos kis regény. Tavaly a varsói nemzetközi vasutas eszperantó kongresszuson kezdődött és az idén januárban a budapesti anyakönyvvezetőnél végződött. Közben levelek cikáztak Budapest és Torinó között, táviratok kergették egymást, telefonbeszélgetéseket kapcsolt az interurbán központ és íme — happy-end. Jelenleg Torinóban élnek és onnan érkeztek az eszperantó kongresszusra. — Tud már olaszul Erzsiké? Az gyakran előfordul, hogy hatszáz vidám ember utazik egy nemzetközi vonaton, az viszont annál ritkábban, hogy meg is értsék egymást. A hatszázas társaság ugyanis — százhús zan Lengyelországból, hatvanon Franciaországból, nyolcvanon Bulgáriából, a többi Dániából, Angliából és Nyugat-Németországból — a vasutas eszperantlsták magyarországi nemzetközi kongresszusára érkezett. Egyetlen ember nézi gondterhelten az elsuhanó békési tájaikat: Horace Barks Angliából. — Egyfolytában ez jár az eszemben — mondja —. hogy mit csinálok jövőre, amikor a kongresszust Angliában nekem kell megrendezni. Talán majd városunk polgármesterét kérem meg, hogy segítsen, hiszen ő is vasutas volt és — eszperantista. Különben a kongresszus nagyszerűen sikerűit... Germaine Lemounier és Robert Rétault Párizsban vagy Marseille-ban is találkozhattak volna. Nos, a sors úgy rendezte, hogy Magyarországon, az Aggteleki cseppkőbarlang mellett ismerkedtek össze. Hogy tetszett nekik Magyarország? Mme Lemounier: — Sose hittem volna, hogy ilyen szép ország a maguké ... Monsieur Rétault: — Nem ért meglepetés: igazi barátokat kerestem és igaz barátokat találtam maguknál. Mit akárhat többet valaki a mai világban ?... Húsz ország hatszáz küldöttje ismerkedett meg egymással és — értette meg egymást. Közvetlenül, eszperantóul. Szöveg: Qábor Áron — Fotó: Acs Irén Hogy érzi magát Herr Karl Carls mérnök Frankfurtból'? Felelete kérdés formájában bújik elő: — Volt már maga úgy, hogy olyan ismeretlen barátokat ismert meg személyesen, akikkel évekig csak levélben érintkezett? Most magyar barátaimmal találkoztam és az élőszó sokkal többet ér a betűnél. így még közelebb kerültünk egymáshoz. Jnnét az őfőiii sorai... Részlet az ,.írja meg’’ pályázat egyik díjnyertese, Skallák Illés honfitárs leveléből Sao Paulo, április 16. Kedves Honfitársaim! Szives tudomásukra adom, hogy e hó 3-án megkaptam a táviratot, és e hó 13-án a levelet az újságmelléklettel, amelyekben tudósítanak a negyedik helyet elért győzelemről, az »Írja meg*> pályázaton. Kedves Honfitársaim. Legelsősorban a szív legőszintébb hálájával mondok köszönetét azért a nagyvonalú és költséget nem kímélő gyors híradásért, amit csak a jóindulat, az emberi tiszta együttérzés sugalmazhatott Önöknek. Önök pontosan átérezték, hogy mit jelenthet a gyors híradás nekünk pályázóknak. Miként fogadtam a díj elnyeréséről szóló hirt? Hát elsősorban is kimondhatatlan örömmel, megelégedéssel töltött el. Ezt nagy mértékben fokozta a távirati értesítés — mint ahogy már említettem — mert komolyan vették figyelembe személyemet, ha annyi pénzt elköltötték arra. Kifejezhetetlen nagy örömet jelentett a díj elnyerése. Nevezzük nevén SkaUAk Illés a gyereket. Én, a kicsiny, nagyon egyszerű munkás, egy a sok száz millió névtelen János közül, helyet kapok a nemes versenyben, ahol a gondolatok, a betűk csatáznak. Nagy elégtétel ez, egy tisztán eltöltött élet gyümölcse, amikor bebizonyosodik, hogy érdemes volt így élni. Így élni, tisztán, őszintén a betűk szeretetében, becsületes emberi célok szolgálatában. Minden csalódás, szenvedés, megnemértés, sőt rosszindulat, nem elég erős a hitben, az öntudatos osztálygondolkozásban meggátolni. Nem lennék teljesen őszinte, ha azt mondanám, hogy ez a maximuma, amit elértem, hogy többre nem vágyódtam. Igen szerettem volna többet kapni, bennem valahol mélyen, senki által nem sejtve, ott parázslott az a vágy, az a nagy szomjúság, .hazamenni. Igen, hazamenni. Hazamenni, csak legalább egyetlen egyszer. Csak pár napra, csak pár órára, csakrégy pillanatra. Csak még egyszer meglátni mindent. 3
