Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-06-01 / 11. szám
Hároméves lehettem, mikor először vittek moziba; mintha ma lenne, úgy emlékszem rá, olyan élesen. Háború volt. első világháború, abból is még csak az első félidő, még Ferenc József uralkodott. A mozi ma is megvan: akkor Mozgókép Otthon volt a neve, később Décsimozi, ma Művész mozinak hívják, ott, a Körúton. Annak a filmnek izgalmas volt már a címe is: A rezervista kadét — ez volt a címe, rezervista kadét, azaz tartalékos hadapród, háborús film volt tehát, menetközben megfilmesített első világháború, égő galíciai házból lóháton érkező huszár mentett ki gyönyörű leányt, ilyen dalia volt a rezervista kadét, s olyan regényes, olyan lélekemelő volt az a háború a moziban, nem lehetett azt elfelejteni. Tegnap megint ott voltam, a Körúton, a Művész moziban. Nem mintha közben nem jártam volna oda máskor is, az eltelt négy és fél évtized alatt. Ott láttam valamikor az első hangos filmet is. egyelőre csak egy híradót, meg azt a sok-sok csókos-tüzes, láncos-lobogós, ágyútűzről pattant magyar királyi, sőt császári és királyi háborús filmet is, amely az elvesztett háborút megannyi kackiás diadallá, lakodalommá, gusztus-csináló dalos-szerelmes-fenkölt vérkéjmámorrá cifrázta ki, s ami mind-mind, az immár fejlett, sőt hangos film fokán, A rezervista kadét lelkóből-lelkedzett ivadéka, egyenes származéka v 11. Mindnek az volt a célzata, hogy új háborúra preparálja, kondicionálja, gyúrja és dögönyözze a magyart. Egy vesztett háború nem volt még elég, az akkori Magyarországhoz képest kevésnek találtatott a hatszázezer halott; olyan kellett, amelynek egyetlen csatájában kétszázezer ember vész el, s amelyben még külön is agyon lehet verni, lőni hatvanezer munkaszolgáJatost. Megvolt az is, film lett abból is. S ezt a filmet láttam tegnap este a Körúton, a Művész moziban. Csaikhogy enneik a filmnek már nem A rezervista kadét volt a címe, vagy más hasonló délceg paszomány; tartalma pedig nem buzdítás volt, hanem intelem, nem leplező, hanem emlékeztető, nem hencegés, hanem vád — nem hazugság, hanem igazság. S nem is játék, hanem minden kockájában valóság, csupa hiteles, helyszíni felvétel, híradók, archívumok, amatőrök anyaga. A címe: Halálkanyar — vagyis a Don-kanyiar, ott, Voronyezsnél, ahol 1943 januárjában a futó német hadsereg utóvédjeként kétszázezer magyar honvédet öletett le strammul — Kovács tábornoknak s más beosztottjainak marcona segítségével — Jány Gusztáv vezérezredes. Igen, a hadtörténelemben példátlan léhasággal s frivol könyörtelenséggel vágóhídra vitt tragikus 2. magyar hadsereg pusztulását mondja el a film. Elmondani nem lehet. De valamit — valamit, legalább valamit! — mégiscsak muszáj. Üszőkből, tűzből, fagyból, halálból egy Adysor kelt ki a moziban nekem: egy Ady-sor kétszázezer emberünk teteme felett, egy Ady-sor Horthyról, Kállayról, meg Jányról, Kovácsról, a Siófoktól Voronyezsig bokázó egész tiszti bandáról, mely »-katonás magatartást«, fényes gombokat, »elvágólag« álló sapkát követelt, »kikötés terhe alatt«, rongyba csavart lábú, vedlett hósapkás, elfagyott kezű. éhesen s féleszelősen vánszorgó félhalottaktól Voronyezs alatt. réfás gyilkosok csiklandozták... Mármint Dózsa Györgyöt a tüzes trónon: ez az az Ady-sor. Voronyezs alatt szerepeltek le — utána már csak két évük volt hátra — a tréfás gyilkosok. Ez volt az utolsó nagyszabású tréfa: Dózsa György népéből tüzes trónon — fagyott földön — kétszázezren. És csiklandozták, hetyke, úri kis hóhér-parancsokkal még külön is, utolsó lélegzetvételéig, mind a kétszázezret. Látható a filmen, eredetiben látható Kovács tábornok úr aláírásával a gépírásos szöveg, hogy »itt hóhérnak kell lenni«, s látható maga a hóhérsegéd is, maga Kovács tábornok úr, immár elegáns civilben, egy fényképen, Szeleczky Zita művésznő mellett egy bankettasztalnál, valahol a tengerentúl, valahol mostanában. Meg lefotografálva egy cikke is, igen stramm, igen harcias cikke, ugyancsak mostanában s odakünn valahol, mert Kovács tábornok úr cikkeket is ír. Látható, látható — jaj, minden látható. Ilyen ez a film. I átható Ribbentrop, amint megérkezik Pestre, L kikövetelni a frontra embereinket, látható Horthy, altengemagyi díszben a parlamenti kupolacsarnokban, látható Kállay Miklós, amint valami pódiumon »az ő háborújáról« szónokol. S látható Kállaynak egy mai levele is, New Yorkból, hazafias az a levél is, nagyon. Látható a filmen egy kegyes könyvecske, főtisztelendő Pehm József írta, az is Voronyezs alá prédikálja a magyart s biztatja, hogy ha el talál esni ott, »meleg levélben« kap értesítést erről a család — s látható az esztergomi bazilikában az ájtatos pompa, melynek közepette honoráriumképpen mindjárt veszprémi püspökké is szentelik Mindszenty József néven Pehm József főtisztelendő urat. Látható a filmen a náci generális, aki futásának fedezésére keze alá kapta Jány Gusztáv hadseregét, látható a náci generális mai villája odahaza (éppúgy, mint a Horthyé is Estorilban), s látható Jány Gusztáv, amint ünnepélyesen fogadják a pesti pályaudvaron, Kállay még a hátát is megveregeti a kétszázezer halottért, akiről nem kell elszámolnia — csak később: mert látható Jány aztán megint, már civilben, már az akasztófa alatt látható. r^e látható egy másik vezérezredes Is, a _ Horthy-háború egyetlen tisztességes — tehát menesztett — honvédelmi minisztere. Előbb 2-Ebben a háborúban győznünk kell!« — jelentene k! Kállay Miklós miniszterelnök A szemüveges Weichs báró, német vezérezredes. 1914- ben 9 irányította Magyarország megszállását. A másik, aki Weichsnek magyaráz: vitéz Kovács Gyula, Jány Gusztávnak, a 2. hadsereg parancsnokának vezérkari főnök« Horthy elkerülte a felelősségrevonást. A portugál tengerparton, Estorilben, ebben a villában élt egy fénykép a falon, vezérezredesi díszben, aztán egy eleven, civil öregúr a kép alatt, a karosszékben: nagybaconi Nagy Vilmos nyugállományú vezérezredes. Ez a felvétel már most készült, itt, Budapesten, Nagy Vilmos lakásán. És megszólal a becsületes öreg katona, kemény szóval beszél és beszél,, mondja a dermesztő vádiratot, közben elvonulnak a vásznon az okmányok, amelyek bizonyítják, mily pontosan tudták már előre a gyilkosok, hogy teljesen értelmetlen halálba, kilátástalan küzdelembe küldik a magyar katonát, elvonul a harctér vázlata, elvonul maga a csatatér, maga a teljes iszonyait — és az öreg katona erős hangja közben, mint maga az ítélet, beszél és beszél. S látható a tizedelési parancs és látható a tizedelés végrehajtásáról a szabályszerűen kiadományozott jelentés, benne a nevek, honvédek, páriák vegyest, kivillan egy név, Reisz Miklós munkaszolgálatos, született 1912 — és látható a tábori lap, írta Pécsre Mangold bányász, azazhogy honvéd, azazhogy máris halott — és látható a pécsi bányászlakás, a szörnyű, amelyből Mangold honvéd bevonult — és látható a mai pécsi bányász-lakótelep — és látható a bányászhonvéd lánya picikorában, fényképen. amikor elvesztette az apját — és hallható, látható, amint ma beszél a filmen a felnőtt, szép leány, az apjáról beszél, akire nem is emlékszik, meg az anyjáról, a hősi áldozatról, amellyel felnevelte. Látható a csendőr-nyomozók kínzókamrája — egy fénykép, Rózsa Ferencé, akit ezek megöltek — és látható — »bátran halok meg« — a halálraítélt Schönherz Zoltán búcsúlevele. Látható a márciusi béketüntetés, a háború ellen tiltakozó gyűlés a Petőfi-szobomál, látható a kardos rendőrroham, látható és hallható Karády Katalin, amint énekel s filmszerepben egy hadnaggyal beszél, hadnaggyal, akinek Oroszországban »az ellenséggel randevúja van« — és látható Oroszországban, hóban-szennyben egy iszonyú hulla, a hadnagyi csillaga tisztán látható — és látható Generaloberst Gustav Jány kitüntetési okmánya, alatta Adolf Hitler kézjegye tisztán látható. Czt láttam tegnap a moziban, ezt, amit át*- éltem, amiről hazudni Magyarországon senkinek, aki átélte, nem lehet. Ez lett belőled, rezervista kadét. Soha többé, soha többé! s akárhogy vágják is ki a díszlépést ugyanezek s akárhol is! Mellettem a moziban egy idős néni végig fojtottan jajgatott, nyögött. Sírjukban is megátkozott gazok! — rivallt a filmbeli urakra még egy Ady-sor. S a moziból kijövet, a tündöklő Körúton gyúlt ki harmadszor is Ady-vers: Nagyot végezni mégis mi jövünk, Nagyot és szépet, emberit s magyart. Nemrégiben történt. A nagy belvárosi főposta egyik üvegablaka előtt feldúlt arcú fiatalasszony állt meg. Távirati blankettát és tollat kért; kisvártatva visszahozta a kl- 1öltött űrlapot, és odanyújtotta a tisztviselőnőnek. Az közönyös pillantást vetett szemüvege fölött a várakozóra. De azután meglepődött. A nő az ablak előtt sírt és... mosolygott. A postásnő hamar napirendre. tért az eset fölött. Aki táviratokat kezel, megszokja az ilyesmit. Sifó arc: baleset, betegség, haláleset. Mosolygó arc: éljegyzés, házasság, születés, meg efféle. A kettő együtjt? Vagy egyik, vagy másik. A távirat két szóból állt: »örüljetek. Győztünk/« Íme, a két szó megfejtése... * Nem tudom, jártak-e már Devecseren, a festői Somlóhegy tövében, ezen a szelíden bájos, dallamosan dunántúli tájon. A forgalmas nagyközség fő utcáján szép, tágas téglaház, előtte lombos fák szegélyezik a járdát. Ehhez a fához támasztotta kerékpárját a sürgönyhordó, I Bent a kertben egy idős nő és egy vékonyka, nagy szemű, okos tekintetű 10—12 éves fiú várta a táviratot. A nagyamama és az unoka. A távirat az édesanyától jött. A mamától, aki ebben a házban nevelkedett, itt szőtte lányosán romantikus álmait a jövőről, úgy mint sok más hozzá hasonló. Itt, ebben a házban kérte meg a kezét 16 esztendővel ézr nem mondunk el; megkíméljük ettől a szereplő személyeket, és az olvasót is. Még csak ennyit. Másfél év múlva, az egyik budapesti klinikán a szülés utáni reggelen behozta a nővér a megfürdetett újszülöttet, a kis Zoltánt. Magda o karjába vette, és várta a férjét. Sorra érkeztek az apák. Nem egy közülük ott virrasztotta át az éjszakát a szülőszoba előtt. Zoltánka apja nem jött. Nem jött 8-kor, nem jött 9-kor, 10-kor, és egész nap nem jött. Mint mindannyiszor, most is részegen horkolt odahaza. Akkor, a szülés utáni reggelen minden világos lett Magda előtt. Hogy ez az, ember soha többé nem kell neki, és csak ezért a kisgyermekért él ezentúl. Menjünk vissza ismét Devecserbe. A kis Zoltán közben megnőtt, iskolába járt. Soványka ugyan, de a szeme csupa tűz, valami kis korai szomorúsággal. Legjobb tanuló az osztályban, kivált az irodalomban és fogalmazásban. Verseket is írt, mint sok gyermek. A versek üdén naivak, az édesanyáról szóltak, az alkonyról, a csillagos éjszakáról, és megint csak az édesanyáról. A mama dolgozott, a nagyszülőkkel közösen zongorát vásárolt, és Zoltán tehetsége új szárnyakat bontott. Nyaranta az apánál töltött néhány hetet a kisfiú, előtt egy férfi, akit nem ismert eléggé, de határozatlansága és a szülők rábeszélése döntött. Hozzáment feleségül. Ez is sokszor megtörténi már. Ha Lampé Mggda, a 23 éves fiatal vidéki lány elég alázatos lett volna ahhoz, hogy szemet hunyjon egy férfi kiábrándító durvaságának, brutális Iqlki kínzásainak ... akkor falán másképpen alakult volna a dolog. Csakhogy Magda szeretni akart, és szeretedre vágyott. Békességre, megértésre, szellemi társra, élettársrá. Ebben nem tudott megáir kudni. Sok minden történt eb ben a házasságban, amit mert gondosan ügyelt rá az anya, ne vádolhassák azzal, hogy elidegeníti tőle a gyermeket. Az apai házból szomorú emlékekkel tért haza Zoltán. 10 éven át nevetségesen csekély összegek érkeztek az apától. Havonta egy pár cipő ára. 10 év után Magda, még mindig tépelődve, levelet irt neki. Ez így nem mehet tovább, a gyermek nő, egyre több pénzbe kerül. Kérte, emelje fel a hozzájárulás összegét. A válasz tömör volt: »Eszem ágában sincs. Neveld, ahogy tudod.« A pohár betelt. Az édesanya keresettel fordult a bírósághoz a gyermektartás felemeléséért. Idézünk az 1952. IV. törvényből, amely a házasságról, a családról és a gyámságról szól. »76. § (1) A gyermek elhelyezése kérdésében — a szülők megegyezésének hiányában — a bíróság dönt. Ilyen esetben a hatodik életévét betöltött fiúgyermeket rendszerint az apjánál, a leánygyermeket és a 6. életévét be nem töltött fiúgyermeket pedig rendszerint az anyánál kell elhelyezni. A gyermek érdekében azonban ettől a szaszabálytól el lehet térni... (2) a szülői felügyeletre jogosult szülő a gyermek kiadását megkövetelheti attól, aki a gyermeket jogtalanul tartja magánál.« A bíróságon váratlan fordulat történt. Az apa, akitől a tartásdíj felemelését kérték, hirtelen viszontkeresetet nyújtott be. Ebben az állt: nem hajlandó nagyobb tartásdíjat fizetni, hanem magához akarja venni a gyermeket. Az anya csaknem elájult. Atkozta a percet, amikor nagyobb tartásdíjra gondolt. Átkozta az embert, aki soha nem törődött gyermekével, de most boszszúból, s azért, hogy a fizetés alól kibújjon, ilyen kegyetlen csapást akar mérni rá. A bíróság gondolkodóba esett. A törvény ugyan módot ad rá, hogy a gyermek az anyánál maradjon, de az apa olyan hévvel követeli a gyermeket, hogy a helyzet legalábbis kétes. A dráma, tömören, így játszódott le: APA: A fiú elmúlt 10 éves. Követelem! ANYA: Ne szakítsák el tőlem... A KIS ZOLTÁN: Ne félj, édesanya, úgyis megszököm ... A BÍRÓSÁG: A gyermeket az apának ítéljük! Az anya azonnal fellebbezett. * A törvény nagy erő. Sok tapasztalat halmozódik föl benne. De az élet még erősebb. És mint a folyó a frissen ásott medret, az élet elkezdi rágni a törvény partjait. A bíróságok mind több és több olyan esetbe botlanak bele, mint a Magdáé. Egyre világosabb, hogy törvény eredeti szelleme és betűje között valami kis hézag van, nem nagy, de elég arra, hogy az igazságszolgáltatás megbotoljék benne. Egy napon megszületett a Legfelső Bíróság XXI. számú polgári elvi döntése. »I. A gyermek elhelyezése, vagy eddigi elhelyezésének megváltoztatása iránt indult perben, a bíróságnak minden esetben gondosan vizsgálnia kell a gyermek érdekét, és döntésénél ezt kell a főszempontnak tekinteni.« Mit szólt ehhez Magdal Mit szólt ehhez Zoltán? De mit szólt a fellebbezési bíróság?! * A fellebbviteli bíróság kihirdette az ítéletet. Az apa tiltakozott, ágált, de a tanácselnök leintette: »Uram, önnek itt már nincs szava. A gyermek azé lett, aki szerette, és ne» ki áldozta magát!« Ezért adta fel Lampé Magda könyvelő Devecserbe azt a kétszavas, diadalmas táviratot. Novobáczky Sándof
