Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-09-01 / 17. szám
SZEPTEMBER Ä literátus ember, ha jó szeliemi fegyverek dolgában megszorul, hamar a »nagyok« keze után nyúl: gyertek, segítsetek! így, s ezért hívtam le ón is az imént a polcról a nagyot, a kedveset — Petőfit. — Nézd, annak a diófának mór pirosodik a levele... Még nem hull, csak a gyümölcse kopog szaporán lefele, most érik szüret alá. De már csípi a hajnali dér, jelerntgetí, hogy a nyár megint kifutott alólunk. S én meg hiába keresgélem a szép szavakat az őszről, csupa ilyen akad elóbern: köd, eső, sár, szél és együtt mind: elmúlás... Brrr, az olvasónak egyik se hiányzik, nekem még úgyse. A szép szavak Benned alszanak. Engedd, hogy felüssem lapjaid. És peregnek a lapok, s rajtuk sorok, rímek, képek az őszről. Azután egyszerre a remekművek lassan közhellyé nemesedő tömörségével zúdulnak elém a legismerős ebbek ... Beszél a fákkal a bús őszi szél, Halkan beszélget nem hallhatni meg; Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejőket. Dél s est között van az idő, nyújtózom A pamlagon végig kényelmesen... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Bús őszi szél? — Ö nem, ne ezt mondd! Hol még az ősz? Alszik a hegyek közt, s velem fut az autó nyílegyenes ezüst országúton, végig a Nagyalföldön, s tényleg, mint egy Petőfi vers szavad, sorakoznak a kerekek mögé Cegléd, Szolnok, Karcag, Püspökladány és Debrecen — a magyar -táj. S végig az úton egyetlen domb a Keleti Főcsatorna hídjának púpja, legmagasabb csúcs a jegenyék, meg a templomtornyok csúcsa! Hanem ami alaittok Van! Szikrát vet a napfény — hol van még az ősz! —, forr a levegő a cséplőgép 'körül, poraik a pelyva, telik a zsák, s nőnek az Alföld »hegyei«, az emeletes szailmakazlak. Tovább fut az autó és csillan a víz. Rizstelep a hajdani sziken. Megint fogynak a kilométerek és földig hajlik aranysárga terhe alatt a barackfa ága. Aztán város előttem, Hajdúszoboszló. A feltörő forró vízben szabadságos bányász puhítja csikorgó ízületeit... Nyár, nyár, nyár mindenütt... Az ősz alszik még a hegyek közt. Azután egyszer felébred. Nyújtózkodik és kitörii az álmot a szeméből. Lelép a bércekről és ráborítja tenyerét a síkra. Megborzong tőle a föld és zúzmara lepi (be, mint a testet a lúdibőr. Olyan, mint a mesékben a farkas, ha eltátja a száját és kdvicsorodnak a félelmetes sárga agyarak... Hiába. Akik a gabonát kicsépelték, a rizst learatták, a gyümölcsöt leszüretelték, vagy forró vízben új erőt találtak, nevetve fogadják. Nekik az ősz nem mesebeli farkas és nem sár és eső. Nékik az ősz lélegzetvétel. Aki nyáron a mezőn égett, számbaveszi, érdemes volt-e; aki elnyújtózott, az az izmait próbálja, hiszen most ő következik. ég szalad alattam az országút, amely átvezet az országon, de már kiszaladt alólunk a nyár. Jó nyár volt — furcsa így mondani, hiszen a nyár mellé a szép, a meleg illenek jelzőként. Pedig nekünk itt ennek az esztendőnek a nyara, ha meleg volt is, ha szép volt is, még inkább és leginkább jó volt. Jó nyár volt, mert gazdag aratást kis iáit és jó nyár volt, mert a végképpen és teljesen szövetkezett parasztokat gazdagította! Jó nyár volt azért is, ment régi jelzőit sem tatagadta meg: meleg is volt, szép is a pihenőknek, nyaralóknak. Már őszi országúton tfutnak a kerekek, s az erdők sárgapiros köntösbe öltöztek körülöttem. Badacsonytól Tokajig, délnyugattól északkeletig porzik a kék gálic a csipkés zöld levelekre, mossák a hordókat, verik a diót és üstökben fő a szilva. S ha beérünk a városokba, emberekkel találkozunk, akik a nyáron húzott új házakba most költöznek be, az ősz vidám, friss otthonnal fogadja őket. Ha a föld alá pillantunk, a bányász kettőzött erőyzeptemberi kirándulás (Bohanek Miklós felv.) vei mélyeszti szerszámát a fekete gyémántba: készül a tél hozzánk, kell a több tüzelő, hogy illőn fogadjuk. De mindenek között a legkedvesebb és legtöbbet ígérő is: mint fent az égen a vadludak délnek húzó ékei, lent, az utcákon már csípős hajnalon »húzni« kezdenek a gyerekek is, az iskola felé. A pöttömnyi, háttáskás, még kézen fogott elsősöktől a hetyke, félrecsapott sapkás nagydiákokig, akik már csak hónaié csapják a könyvet, megtelik az utca, a város, a faki, az egész ország — iskolásokkal. Vonulnak a jövő gazdái, munkásai, tudósai... — lehet-e tudni, kiben mi szunnyad? Csak egyet lehet tudni, de ezt nagyon biztosan: bennük, valamennyiükben együtt az ország, a nép — s mert ha róluk szólunk, nincsenek elkoptatott szavak, — az emberiség jövője készül, ök persze még nem tudják ezt, hiszen gyerekek, gyerek még a nagydiák is. De terve, vágya, célja mindegyiknek van, valamit tenni, alkotni akar — és nem riasztja az ősz, nem riasztja se köd, se sár, se eső. Elmúlás? — Csak nevet rajta: most kezdődik! — kiáltja és elnyeli az iskola kapuja... emmi sincs magától — semmi sincs ok, értelem nélkül, ö tudta ezt. ö — Petőfi. »Beszél a fákkal a bús őszi szél... Vajon mit mond nekik?« A költő felelt rá, hallgatta, hallotta és értette a fák beszédét... Egyik kezemben édes szendergőm Szelíden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Nem idézem tovább a verset. Szerelmetszabadságot, őszt-életet végtelen, egyetlen összefüggő láncba fon össze. S futhatnak a kerekek forró nyári, síkos téli úton, futását szegheti két oldalt rügyfakasztó tavasz, vagy mézérlelő ősz, ez a fonál kíséri és vezeti, a sohasem szűnő, sohasem lankadó élet fonala. Bogáti Péter c'^o ‘ £ Almaszüret ^ ^ r V b 91
