Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-08-01 / 15. szám

/

' zmtvwiK.

Komoly könyvek, humor, gúny, szatíra

Olyan rossz levélíró vagyok, mintha huszonöt évvel fiatalabb lennék és külföldre szakadtam volna. Maga is hallott róla, hogy sok külföldi fiatal nem ír rendesen, és főképpen rendszeresen a szüleinek? A minap Balatonfüreden, az Arany Csillag szálló éttermében jött oda egy öreg — korombeli... — pincér egy francia levéllel. Ma kapta, nem forditanám-e le? A levelet egy francia vendég irta, két hete jártak Füreden kocsival, kedvesek voltak, a pincér elpanaszolta nekik, hogy fia már két hónapja nem írt Párizsból. Csupa aggodalom, mi lehet vele ? A francia hölgy vállalkozott rá, hogy fölkeresi a fiút. A levél, amelyet lefordítottam, erről a látogatásról számolt be. Nem történt semmi baj, a fiút furdalja a lelkiismeret, de annyi a dolga s napról napra, estéről estére halogatta...

Ha látta volna édesapja arcát felragyogni, nem halasztaná el soha többé. Ennek a történetnek persze, kevés a köze a könyveslevélhez, Zsuzsika; nem is csak azért írtam meg, hogy e párhuzamban keressek mentséget saját hosszú nem-irásomra. Hanem azért is, mert szeretném megkérni: ha találkozik kint élő fiatalokkal, biztassa őket, hogy írjanak, gyakran írjanak, ha jól megy soruk, akkor is írjanak.

Maga, kedves Zsuzsika, szorgalmas levélíró, köszönöm. Néha nehéz leckéket ad fel, de annál érdekesebbeket. Legutóbb arról panaszkodott — vagy nem is az utolsó levele volt, grácia árva fejemnek! — hogy külföldi barátai nemigen akarják elhinni azt, ami magának, Zsuzsika, a legszentebb: a magyar irodalom jelentékenységét. Nem azt vitatják, hogy van egy-két lángoló, nagy költőnk, de az irodalomnak mint egésznek a rangját vonják kétségbe. Jól ismerem ezt a gyanakvást, Zsuzsika, magam is gyakran találkoztam vele külföldön, legutóbb Torinóban, a nemzetközi kiállításon. (Látja, van még egy mentségem.) Ilyen kételkedőknek Torinóban megmutattam például a Külföldi Klasszikusok sorozatban az „Olasz elbeszélések” két kötetét. Vagy az „Angol reneszánsz drámáid’ című fordításgyújteményt, ez nemrégen jelent meg. Ne válaszolja erre azt, Zsuzsika, hogy: de kérem, a magyar irodalomról van szó! Tudom jól, és megértették olasz beszélgetőpartnereim is. Ha megismerkedik például ezzel az angol dráma-kötettel, maga is egyszeriben megért. Ahhoz ugyanis, hogy az Erzsébet-kori angol drámákat mai, élvezhető, magyar nyelven, eredeti versformákban lefordítsák, eleven és mély irodalmi életre, fejlett költői nyelvre, nagy filológiai tudásra és egy koszorúra váló kitűnő költő-műfordítóra van szükség. Es mi más az a bizonyos számonkért folyamatos, jelentékeny irodalom, mint ezek együtt? Küldesse meg maginak, Zsuzsika az angol reneszánsz drámákat, már csak azért is, mert élvezetes olvasmány, és magának, bármennyire is megtanult angolul, könnyebb lesz, mint az eredeti. De küldesse meg azért is, hogy barátainak az iménti felsoroláshoz még egy tényezőt hozzáfűzzön: irodalmi élet, költői nyelv, sok jó fordító és irodalomtudós is valami, de az igény, hogy ezt kiadják és megvásárolják, az az igazi. A kötetet Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Görgey Gábor, ,Somlyó György, Kálnoky László, Jékey Zoltán, Rónay György fordították, Szenei Miklós professzor válogatta, szerkesztette.

De nem traktálom tovább ebben a nyárban ilyen komoly olvasnivalókkal. Vidámat kért: van vidám is. Igaz, hogy ebbe a derűbe egy csöpp, nem is kicsi csöpp szomorúság is vegyül. Gádor Béla könyvéről szeretnék írni. Gádor a tavasszal itthagyott bennünket, kötete „Írtam mérgemben" már posthumus kötet. De Gádor csodát mivel az olvasóval: a tizedik oldalon már nem hisszük el, hogy nincs itt köztünk, hogy nem ma reggel figyelte meg az utcán, vagy a kávéházban azt az apróságot, amelyet tollhegyre vett és amelyből az emberi fonákságok egész szövevényét bontja ki és bocsátja meg. Gádor Béla európai mértékkel mérve is jelentős humorista.

A humor, a komikum és a szatíra műfajának két másik képviselője Máté György és Goda Gábor. Mindkettőnek megjelent mostanában kötete. Máté tollal vagy Írógéppel dolgozó karikaturista: az ember csak beleolvas és már elneveti magát, akár a gúnyrajza, első rápillantásra. De az igazi karikatúra is több, mint az első felnevetés: mélyebbre mutat, az emberi jellem és a társadalmi viszonyok gyengéire, fonákságaira. Máté György már szereplőinek furcsa neveivel is jelzi, hogy »kérem, én túlzók, én kiélezem a helyzetet, nemlétező emberekről írok, azazhogy... bocsánat... ön talán magára, vagy környezetére ismert?« fAjánlok magának, Zsuzsika, Máté könyvével kapcsolatban egy jó társasjátékot. Fordítsa le valamelyik merész, szókimondó karikatúráját és kérdezze meg ottani, tamáskodó barátait, hol jelent meg? Aki eltalálja, hogy Budapesten, az nyert. De attól tartok, hogy egyik sem fog nyerni...)

Goda Gábor humora halkabb, de szatírájának éle nem tompább. Az 6 műfaja voltaképpen novella, sokszor érzelmes történet, amelynek szatírája szinte észrevehetetlenül hatol be az embe tudatába. Még éppen elérzékemyült nyárspolgári hősének balszerencséjén, vagy sajnálta balkezessége miatt és egyszerre észreveszi, hogy az író, aki kitünően ismeri a polgárt és a kispolgárt, egyá talán nem megsajnáltatni akarja őket, hanem nagyon közvetlen eszközökkel megmutatni: az 6 világuk lejárt. így válik világossá az író szándéka, amikor könyvének ezt az öngunyoros címet adta: »Fontos történetek.« Boldizsár Iván

— Hogyan lehatott Ilyen kalapot viielnl? ...

(Vasvári Anna rajza)

A göcseji olaj feltárásának tízesztendős évfordulóján — Mönich Laci barátom rendezte, a forgatókönyvet én írtam — kisfilmet készítettünk Magyarország legrejtettebb szegletéről. Valamikor a »legsötétebb Magyarország—nak nevezték ezt a szegletet: Göcsejt. Krónikása még azt is feljegyezte, hogy »nincs halálos veszedelem nélkül megjárható egyetlen útja**.

Valaha hazája volt a nagybirtoknak, s a legsötétebb babonának. Hittek a lidércgazdag olajmezőt tártak fel, 1951-ben termelni kezdett az első kút, 1952-ben megépítették az első műutat, 1953-ban bevezették Gellénházára a villanyt, s még abban az évben Gellénháza falu határában építeni kezdték a jelentős olajvárost.

Az olaj munkás, mint az élet új jelensége, először a nép képzeletvllágába hatolt be. S ezzel kezdődött ennek az elmaradt, babonás falusi népnelf a megrendítő és szép belső változása. A földipicinyek: valóban meglelték a kincset, a siker hatott a népre, s vének, öregasszonyok mesélni kezdték, hogy »volt egyszer egy hatalmas ember, a nép barátja,

ben — Göcsejben ludvércnek nevezik —, amely tüzel, lövell, sziszeg és megront; a vadászpuskába koporsófedél darabját illesztették be, »akkor a vadász előtt lábra állnak a nyulak«; a fájós fület úgy gyógyították, hogy búzaszenteléskor kitépett búzaszálat imádságoskönyvben megszárítottak, s azzal piszkálták meg a fájós fület; hogy a vadmadár ne vigye el a kiscsibét, disznófejet főztek, s a csontlyukon, ahol a disznó szeme volt, kinéztek a klscsibókre, azt gajdolva közben: »Csóka, varnyú, kánya, szarka, mind vakok legyetek, csak az én csibéim legyenek szemesek.«

A rési Göcsej

*

egyetlen régi Ház, hanem egy teljes ódon utcasor kellene. A mellékutcába cipelem, már-már futólépésben megyünk, szeretnék a film kedvéért egy villanásra beleszakadni a múltba.

De nincs sehol. Csak új házak. Kőfalak. Nylon függönyök. Végigmegyünk — most már dühösen — Nován: csupa új ház. Át Szilvágyra; új negyed. Csonkahegyhát — építkezés.

— Kedves barátom — fordul felém a filmrendező olyan arckifejezéssel, mint

Tíz esztendeje jártam utoljára ezen a vidéken (bebarangoltam akkor minden szegletét), s most, tíz év után azzal indultam el a filmesekkel, hogy ezen a földön meglelik az élet hatalmas ellentmondásait. A legkorszerűbb, olajat termelő Iparvidéket, s ezzel néhol ölelkezve az ország legrégibb utcasorait, íüstkonyhás, zsúptetős, festett homlokzatú házait, haranglábait, szomorkodó pléhkrisztusait — egy avitt világot az új világ közepén.

A filmes azonban nem olyan fajta, mint az író, akit a gondolat érdekel, a filmes képsorokban gondolkodik, nem szavakban, és mindent látni szeretne. Először a régi világ képsorait kutatta fel a kis expedíció. Az első falu szélén, ahol a terepszemlére megálltunk, megjegyeztem:

— Itt lesz egy pléhkrisztus. Kétszázéves. — A többiek csak nevettek »emlékeimen«. Odanéztem: kőkrisztus fogadott a régi pléhkrisztus helyén. »Haladni« kell a korral, jegyzi meg mellettem a megyei tanács egyik tagja. A pléhkrisztusok helyére Göcsej-szerte kőkrisztusokat építettek.

— Nem baj. Majd kiszállunk Teskándon — s amint a hatalmas gépkocsiból klkecmergünk, lelkendezve ígérem az ope-Zeaeóra s («ltiahizi általános Iskolában

(Szabd Árpád {elvételei)

rátörnek: — Tudod te, micsoda ódon képsorokat fogsz filmezni itt? ... Azok a fekete zsúpok... romantikus pitvarok... festett szívablakok...

— Miről beszélsz? — kérdi vissza, nem fekete zsúpok, hanem piroscserepe*, új háztetők között.

— Eltévedtünk volna? Ügy látszik, nem Teskándon vagyunk.

De a falutáblán ez áll: Teskánd.

Sebaj! Majd az ősi táj, a fenyők, a fehér présházak, vérvörös galagonyák, hallgató csalitok, az a mesebeli csend...

Egy fordulónál, ahol azt várom, hogy kibukkanjon az a mesebeli táj, egy Gullivernek nevezett óriás olajfúró-torony fogad a régi csend szakadozó selyemszőnyegén. S a tájon szerteszórva az olajkutak, mint mesebeli szúnyogok, szívják a föld vérét, a fekete olajat.

— Menjünk Kávásra — indítványozom —, lesz ott egy ház, mint Jancsi és Juliska tanyája a mesében.

— Kávásra hiába megyünk — jegyzi meg Szentmihályi, a zalaegerszegi múzeumigazgató csendesen.

— Miért?

— Azt az ódon házat lebontottuk, bevittük az egerszegi szabadtéri néprajzi múzeumba.

Nos, az operatőrnek különben sem

aki füllentésen csípett valakit —, áruld el végre, hol van az a zsúptetős-pléhkrisztusos-íagerendás-sárfalas-ódonöreg Göcsej?

— Eltűnt — mondom, mert mást nem felelhetek. S egyszerre örülök és szégyenkezem.

2.

Miután végigjárjuk az új orvosi rendelőket, művelődési házakat, megismerkedünk az új műutakkal és szót váltunk az emberekkel, és találkozunk azzal az egészséges, új közszellemmel, amely a »legsötétebb Magyarország« volt szegletében kialakult, megkérdezem a megye egyik vezetőjét:

— Hogyan alakult át az a régi élet?

A.válasz szűkszavú:

— Az olaj.

Hasonló kérdést teszek fel Dedinszky János főgeológusnak is, a gellénházi új olaj városban:

— Az olaj — feleli ő is. — Tíz esztendeje Magyarország legrejtettebb vidékén megjelent a munkásosztály, s átfaragta az egész életet A folyamat elég lassú volt, s hallatlanul bonyolult.

Amikor tíz esztendeje az első geológusok és olajmunkások Göcsejben megjelentek, földipicinyeknek nevezte őket a gazdag képzeletű göcseji nép. A földlplclnyek a néphit szerint mesebeli törpék, akik olyan kincsek után kutatnak, melyeket a várurak rejtettek el a török veszedelem idején. Ahogy az olaj-mérnökök mesélik, szerepet játszhatott ebben az is, hogy nyirkos, ködös volt az idő. A föld csupa sár, kámzsáé kabátot viseltek, s gyakran guggoltak a földre, hpgy a műszerek mutatóit lessék. A határban megjelent imbolygó alakok mesefiguráknak tűntek a nép előtt, amely még Homérosz Iliászát is Göcsejbe helyezi, s úgy meséli már nemzedékről nemzedékre a trójai háborút, hogy abban nagy harcot vívott Ach Illés göcseji huszár.

A kutató geológusok és olajmunkások

At új fellénházj oltjviroi, előtérben egy elejkúttel

Erős János volt a neve. Ez az Erős János legyőzte a föld sárkányát, s miután leszúrta, annak vére feltőrt.« A sárkányvért hívják olajnak.

A munkásosztály szívós, világot átformáló »sárkányölő« ereje — milyen költőd ez!... — a nép képzeletvilágán át érkezett Göcsejbe.

Az Ipari munkásság, anélkül, hogy a parasztságot »rábeszélte« volna, puszta jelenlétével alakította át az életet. Az olajtermelés utakat követelt; az új műutak azután közelebb hozták a göcseji néphez a várost. Felépült Gellénháza város, az olajvidék szive, amelynek napfényes, új orvosi rendelőiben már nem ima«

könyvben szárított búzaszállal gyógyították a baltag fület, a középfülgyulladást. A munkások tágas, új kőházakat építettek; a paraszt is haladni akart a korral, leverette házáról a zsúptetőt, a régi házra először csak cseréptetőt építtetett. Később lebontatta a házat is, s már kőből építkezett. A munkások otthonaiban megjelent a televízió: a paraszt is kíváncsi lett a világ ablakára, televíziót vett, és a képernyőn — a göcseji világ végén!... — megjelent Berlin és Leningrád, az olimpiái® és Párizs. A paraszt rájött arra, hogy anélkül Is lehet élni — s jól élni! —, hogy az ember egy emberöltőn át egy holdnyi föld vételárára zsugor gasson. A munkások fészket raknak, autót veszpek, és nem sokat törődnek a pénznek a parasztok előtti mágikus erejével.

Az olaj feltört az erdő mélyén, völgyek ölén, régi házfalak tövében, a tájat fúrótornyokkal és olajkutakkal hintették tele, a gazdag mésrkőréteg öntötte a fekete folyót, s ez a folyó alámosott és elsodort minden omló, öreg, vén falat Göcsejben a munkásosztály mellett megjelent egy minden romantika nélküli, tárgyi as gondolkozású, természettudományos ás műszaki műveltséggel felvértezett fiatal értelmiség, az orvos, a mérnök, a geológus, akik jelentősen hozzájárultak a forradalmi változásokhoz, egy egészséges, új közszellem kialakulásához.

Erős János tíz év alatt átformálta a szegény, mesebeli, romantikus Ach Illés életét

— De a múlttal mi lesz? — kérdem végül is Szentmihályi múzeumvezetőtől.

Szentmihályi elmeséli, hogy Egerszegen, a megy székhelyen szabad téren felépít egy 'Ide göcseji falut, lebontott és beszámozott épületrészekből. Ez lesz az ország legszebb néprajzi múzeuma.

Megtalálni a százados, régi, szomorú göcseji falut már nem lehet Megnézni majd igen. Némán-füstösen, amilyen a sorsa volt, a múzeumban lesz. Mi voltunk az utolsók, akik még filmre vehettünk egyegy régi házat, hosszú keresés után.

Huffy Péter-C