Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-07-15 / 14. szám
Kardos Ili Boros Rozika Két nevető arcú, vidárm kis parasztlány. Itt vannak a képen: Kardos Ili és Boros Rozika, a Vas megyei Nick község ifjú lakosai. Voltaképpen miattuk utaztam oda. Izgató témát vártam, hiszen a két kislány — tizenöt és tizenhat évesek — tavaly disszidáltak. Igen, 1960 szeptemberében illegálisan átlépték országunk határát és Ausztriába mentek. Vajon miért szökik el két fiatal Magyarországról? A nyomorúság elől? A nehéz munka elől? Érett politikai megfontolásból? Az emigráns sajtó és egyes nyugati újságok bizonyára ezt írnák, talán ezt is írták róluk. S a valóság? Szimpla kis történet: egy fiú csalta el őket, a 19 éves Horváth János. Hányszor megesik az életben hasonló? Nincs tehát politikai szenzáció. Két kislány disszidált és most újból otthon vannak a szülői házban. Munkát is kaptak a szomszédos Répcelaki Szénsavgyárban. Sorsukról pedig — úgy érzem — felesleges bármit mondanom; a két mosolygós, kedves leányarc a fényképen minden szónál őszintébben és szebben beszél! Ennyi az egész. Nem naigy ügy. Nyugaton úgy mondanák: nem nagy story. Csakhogy a gyárról beszélve azt kérdi az egyik kislány: Nem nézi meg, ha már itt jár? Van ott egy mérnök, azt mondják róla a gyáriak, hogy csuda okos ember, ő is disszidens volt, nemrég jött haza... A laboratóriumban találok rá, készülékek, lombikok, tégelyek között. Fiatal ember, mint később megtudom mindössze 33 éves. Szegeden született és nevelkedett, a »Tisza-parti metropoliszban. Később Veszprémbe került, a Nehézvegyipari Egyetem hallgatójaként. Tanulmányait a bukaresti Petróleum és Gáz Egyetemen fejezte be; ott kapott 1954-ben olajmérnöki diplomát. Ezerkilencszázötvenhatig volt üzemmérnök, de dolgozott a laboratóriumban és kutató intézetben is. Ezerkilencszázötvenhatig. Akkor ő is elment. Miért? Erre éppenúgy nem tud választ adni — saját magának sem! — mint legtöbben azok közül, akik nekilódultak a nagyvilágnak. Mondhatnám úgy* is: a vakvilágnak. Egy hétig Bécs, láger. Átmeneti szállás az angliai Adershadban. Állás az ugyancsak angliai Stocke Mandeville-ben: a helybeli kórház betegápolója lesz. Ezután vegyész Londonban, egy magánlaboratóriumban. A következő nyugati állomás — Kanada. Ismét kórházi munkakör; ezúttal takarító a vancouveri kórházban. Hoszszas kilincselés után Port Alice nevű dzsungelvároskában mérnöki munkához jut. Vasút nincs, út nincs, kultúra nincs. Illetve összesen egy mozi és egy kuglizó képviseli a kultúrát. Nyolc hónapig bírja, de akkor mák azt hiszi: meg- . őrül, ha még maradnia kell. Otthagyja Port Alicet jó fizetésével, őserdeivel, egy szál mozijával és kuglizójával együtt. Pedig fél esztendeig tartó munkanélküliség következik ezután, s végül, kiutnak nem marad más, mint újból megfogni a seprűt, lapátot, felmosórongyot a vancouveri kórházban. Az alkalmaztatások sorát pincérkedés zárja be, amelyet keservesen tanul meg egy Torontó környéki falucska szállodájában. Ugye nem meglepő, hogy bőségesen elege van a tapasztalatokból? Életre szóló tanulságot kapott és ő le is vonja a következtetést: hazatérési engedélyt kér, repülőjegyet vált. 1960 áprilisában Amsterdamon és Prágán keresztül megérkezik a Budapest—Ferihegyi repülőtérre. És egy héten belül Szakács Árpád olajmérnök jelentkezett új munkahelyén, a Répcelaki Szénsavgyárban. Ott, ahol ma is dolgozik. Amikor mérnöki beosztásba felvették, havi 2300 forintban állapították meg a fizetését. Néhány hónap azonban elegendő volt ahhoz, hogy a gyár vezetői tisztában legyenek ennek a fiatal szakembernek a képességeivel, a szándékaival. Az elismerés és megbecsülés jele — kézzel fogható bizonysága —, hogy ez év márciusában már laboratóriumvezető mérnöknek nevezték ki. Fizetése azóta havi 2500 forintra emelkedett. Természetesen ezt az összeget jelentékenyen növeli a prémium meg a nyereségrészesedés. És még valami: azok a díjak, amelyeket sorozatosan kidolgozott és elfogadott újításaiért fizetnek ki. Ugyanis Szakács Árpád nyugtalan ember — s de jó, hogy ilyen »nyugtalan« emberek vannak! —, aki nem elégszik meg a hagyományos módszerekkel, nem törődik bele a nehézségekbe sem. Kísérletezik, töpreng és ennek eredményeként javít, vagy úját alkot. Közben Szakács Árpád családot is alapított. Van tehát benne bizalom szocialista országunk iránt és hit a jövő iránt. Aminthogy — a történetek tanúsítják — munkatársai, vezetői is bíznak őbenne, megbecsülik munkáját, tudását, eredményeit. És így van jól!... Szabó Miklós A laboratórium vezetője: Szakács Árpád olajmérnök —- Levél a szerkesztőséghez — Tisztelt Szerkesztő Ür! Aki e sorokat írja, általában nem szokott levelet írni az újságoknak, sőt egyáltalán nem szokott írni, mi több, még csak nem is újságolvasó ember, mert nem tud olvasni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ember. Én, aki e sorokat némi emberi segédlettel papírra vetem, nem vagyok más, mint egy közönséges fehérnemű, mégcsak nem is az intimebb és vonzóbb fajtából. Férfiing vagyok én, tisztelt Szerkesztő Űr, egyszerű fehér férfiing. De hogy ne szaporítsam a szót, rátérek a megrázó élményre, amely végeredményben arra ösztökélt, hogy szokásomtól eltérően tollat ragadjak. Az történt, hogy egy szép napon a gazdám felesége, több társammal együtt, kirámolt a ládából, ahová két viselés között száműzni szoktak. Rögtön tudtam, mi következik. Ütött megújulásom, megtisztulásom órája. Újra találkozhatom a mosógéppel, a vasalóval, és A gépben finom, Illatos vegyszerek öleltek körül Az automatagép negyvenöt másodperc alatt kivasalt végső soron szeretett gazdámmal, aki elvisz engem színházba, szórakozni azokra a helyekre, ahol két kézzel mérik az élet szépségeit. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor háziasszonyom hatodmagammal bugyrot csinált belőlem, beledobott piaci kosarába, és kilépett az utcára. Én, aki nem szoktam ilyen elhanyagolt állapotban az utcára menni, rögtön megéreztem, miről van szó. Társaságban hébe-hóba olyan ingtársakkal is volt találkozásom, akik mosodából kerültek ki. Én mindannyiszor nem titkolt gőggel mértem végig őket. Arisztokratizmusom abból a kellemes tényből táplálkozott, hogy engem eladdig sosem engedtek elvegyülni idegen ingek profán tömegébe, mert gazdasszonyom maga intézte sorsomat, két puha kezével. sék csak meggondolni: 1949-ben 16 ezer mázsa fehérneműt és ágyneműt mosattak nálunk az emberek, tavaly, 1960- ban 114 ezer mázsát. Havonta 300 ezer család, vagyis egymillió ember mosat nálunk, kérem. Nem tetszik egyedül lenni. Mi mossuk az egész főváros szennyesét. Én a pulton meghúzódva csak hallgattam. A szép szavak nem szédítettek meg. Propaganda! Reklám! — gondoltam magamban. — Lehet... lehet... — hallottam az asszonyunk tűnődő hangját — csak hát félek, hogy így egy kicsit drága lesz... — Drága? — jött a válasz — Két forint 40 fillérért mosunk-vasalunk egy férfiinget. Odahaza, tessék csak kiszámolni, 6—7 forintba kerül. Ausztriában 5—6 schillingbe jön egy ingmosatás. — És az ágynemű, mennyibe jön? — kérdezte gazdasszonyunk. — Kérem, ha már ennyire érdekli önt — mondta a fiókos —, felsorolom összes szolgáltatásainkat. Van az úgynevezett kilós mosás és vasalás. 3 forint 10 fillérért mosunk és vasalunk egy kiló ruhát. Azután a pipere mosás (az ingeket szokták így mosatni) — erről már beszéltem. V egy tisztítás, mindenféle ruha, öltöny számára. Egy férfi öltöny, vagy női kosztüm szakszerű tisztítása 32 forint 60 fillér. Kevés hely Fehér lettem, mint a patyolat(Vámos László felvételei) Nyilván megérti, Szerkesztő Űr, hogy mi, hat elkényeztetett, jobb házból való férfiing, reszketve hallgattuk gazdasszonyunk és a mosodafiók vezetőjének párbeszédét: — Ezek még sosem voltak a Patyolatnál — mondotta az asszonyunk. — De megpróbálom egyszer, és ha sikerül, akkor nem vesződöm többé a mosással, vasalással. Remélem, nem történik semmi ba juk... — Drága asszonyom — hallottuk a fiókvezető hangját —, ön még nem ismeri a Patyolatot. Napi 42 ezer kiló fehérneműt mosnak nálunk. Újpesti üzemünk Európa legnagyobb mosodája. A mi feladatunk, rendeltetésünk éppen az, hogy segítsünk a háziasszonyokon, Tesvan a világon, ahol ilyen olcsó. Ezenkívül van expressz-kilós mosás 30°/0 felárral, 72 óra alatt, expressz pipere mosás. Van vasalás nélküli gyorsmosás, van 24 órás mosás-vasalás. Van folttisztítás, helyben megvárható. Van paplantisztítás, szőnyegtisztítás, függönytisztítás, kelmefestés... Kábultan hallgattam a szóáradatot, és megadtam magamat sorsomnak. Egykedvűen tűrtem, hogy társaimmal együtt leszámoljanak, begöngyöljenek, cédulázzanak. Délután egy jókedélyű fickó sok száz más csomaggal együtt berakott bennünket egy PATYOLAT felírású nagy kocsiba, és nemsokára már robogtunk is Újpest felé. Fölösleges részleteznem azt a szorongó érzést, amely a kocsi mélyén eltöltött bennünket... De ez még semmi! Alighogy a hatalmas (mert el kell ismernem, hogy valóban hatalmas, modern és tágas) üzemben kiraktak bennünket, egy munkásnő könyörtelenül nyakon ragadott, és számozott bélyeget ragasztott a galléromra, nekem is, meg társaimnak is. A szomszédos teremben egy kíméletlen személy kiragadott társaim közül, és nagy halom idegen ing közé dobott. Így némán kellett tűrnöm, hogy testvéreimtől elszakítsanak, akikkel ebben az ingrengetegben talán soha többé nem találkozhatom. Jó magam már nem voltam más, mint az AS 16 422-es. Mindez azért, mert én fehér voltam, míg társaimat más színnel festette meg a textilgyár. Erős markok egy nagy terembe vittek, ahol hatalmas fémtestű gépezet fortyogott félelmetes morajjal. A gépezetet egyetlen automatikus kapcsoló hozta mozgásba. Tisztelt Szerkesztő Űr! Őszinte és becsületes ingnek tartom magamat. Nem érdekel más, csak az igazság. Ezért kötelességem megvallani, hogy ettől a perctől kezdve kalandom kedvező fordulatot vett, és élményeim határozottan kellemesnek mondhatók. Mert, először is elmaradt a várt kínzó kefélgetés, dögönyözés. Az egész inkább kellemes fürdőzéshez hasónlított. Azután elmaradt, amitói féltem, s aminek rossz híre van a mi világunkon, a maró klór. Finom, illatos vegyszerek öleltek körül, és éreztem, hogy testemről lassan leoldják a szennyet, amiért határozottan hálás voltam nekik. Másnap a vasalóterembe kerültem. És moist tessék megfogódzkodni, Szerkesztő Űr! Tetszik tudni, mennyi idő alatt vasalt ki az az automata gép? 45 másodperc alatt. Odahaza a gazdaasszony 20 percig vasal engem! Amikor ráraktak egy tolókocsira, nem volt szégyenkezni valóm. Fehér voltam, mint a patyolat, ahogy a cég neve is mondja, tiszta és üde, gallérom, kézelő kikeményítve, gallérom alatt helyre kis kartonlap, ingmellemet ropogós selyempapír tartotta feszesre. Akárki megnézhetett volna. Már csak egy bánatom volt... Mi lehet szegény társaimmal? Vajon látjuk-e még egymást az életben? Képzelheti, mily nagy voílt a meglepetésem és az örömöm, amikor az osztályozóban a takaros menyecske betett egy rekeszbe, és ott már vártak rám az én elveszített barátaim. Most pedig feszülök a gazdámon, aki megdicsért, amikor felfrissült állapotomban meglátott. És megdicsért az asszonyom is, és azt mondta: »Akármit beszélnek, jó dolog, nagy segítség ez a Patyolat, nekünk dolgozó asszonyoknak ...« Ezzel én is teljesen egyetértek, és legközelebb örömmel megyek a mosodába. A gazdám pedig megígérte, hogy megírja ezt a Szerkesztő Úrnak a nevemben. Különben a gazdámat úgy hívják, hogy NOVOBÁCZKY SÁNDOR
