Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-10-15 / 20. szám
A háború alatt az akkori Kis Üjság-ban olvastam egy hirdetőt. Megvételre kínálták a simontomyai vár maradványait. A feltüntetett összeg körülbelül annyi volt, mint abban az időben egy Fiat—Topolino ára. Emlékszem, napokig foglalkoztatott a gondolat, milyen sajátságos érzés lenne megszerezni a Laczfiak és a dölyfös Gará-k egykori fészkét. A felszabadulás után Tolnában járva, elmondották, hogy Ozora község eladja Ozorai Pipo XV. században épült erődkastélyát. Az ár nevetségesen alacsony volt, s azonnal ki is számították, hogy a benne levő tégla legalább a dupláját éri. Az ember, bármennyire is szeretne gyerekkorában várúr lenni, később mégis alaposan megfontolja, mielőtt ilyen vállalkozásba vágna bele. Eltekintve egyébként attól, hogy pénzem sem volt, nem tartottam éppen feladatomnak a bánságig felvergődött olasz kalandor várának lebontását. (Persze, nem is bontották le, hanem a Műemlékvédelmi Felügyelőség gondozásába került mindkettő.) Nemrégen egy bükki kirándulás alkalmával a hegység déli vonulatai között eldugott kis falucskába, Noszvaj-ba érkeztünk. Itt bukkant fel ismét a várkastély-probléma. Létezéséről korábban még a Bükköt jól ismerő turisták sem nagyon tudtak. Az Egerből érkezett autóbusz vasrácsos kertkapu előtt állt meg. A zöldellő fák hátteréből a kapurácsokon át finomművű, kőbe álmodott ékszer ragyogott elő: egy hamisítatlan kis francia nyári kastély, olyan, mintha valamelyik XVIII. századvégi francia festő tájképéről másolták volna. Szinte azt várta az ember, hogy a gondosan ápolt, kavicsos sétaúton, a rózsafák között, egyszerre csak rokokó-dámák, hajporos, finomkodó udvaroncok lejtenek alá. A gyönyörű kis kastélyt nem az Ezeregyéjszakából ismert dzsinnek egyike ragadta fel a versaillesi parkból és helyezte ide, a Bükk aljába, hanem egy hamisítatlan francia márki, de la Motte építtette 1774 és 1776 között. Az olvasó e név hallatára egy pillanatra talán ölébe ejti lapunkat, s eltűnődik azon, hol is hallotta, látta ezt a nevet. Talán Dumas valamelyik könyvében? Így is van: A nyakláncper című regényben. Nem arról a szép és feslett életű de la Motte Jeanne grófnőről van szó, aki a hírhedt nyaklánc segítségével oly csalárd módon hozta hírbe — az egyébként is kéteshírű — Maria Antoinette-t, hanem egyik rokonáról. Ez a de la Motte az osztrák császári ármádiában vállalt szolgálatot és később ide, Noszvajban vásárolt birtokára vonult vissza. A kastély most a kisiparosok üdülője. Az ide beutalt nyaralók barokk festmények, stílbútorok között töltik el étkezéseiket, játsszák el sakk- vagy kártya-partijukat. A vitrinekben nyilvántartott, nagyértékű porcellánok sorakoznak. Rózsalugas vezet a nyolcholdas park végében épített sziklába vájt eszpresszóhoz, ahol egykor télikert korában főurak és főrangú hölgyek szórakoztak. Noszvaj nyomán a többi bükki kastély iránt is érthetően megnőtt az érdeklődésem. Következő utam Egertől északra, Szilvásváradra vezetett. A község 1945- ig gyönyörű fekvése ellenére sem válhatott nyaraló és idegenforgalmi központtá, mert a földesúr, őrgróf Pallavicini Alfonz Károly drótkerítéssel zárta körül a Bükk e legvadregényesebb vidékét, s csak, ha kegyes hangulatban volt, engedte meg a turistáknak, hogy a Szalajkavölgyet is magában foglaló vadászterületére belépjenek. Ha tizenhat évvel ezelőtt valaki meg akarta tekinteni a sziklaforrást, először engedélyt kellett kérnie az őrgróf szilvásváradi erdőhivatalától. Egy-két ízben előfordult, hogy a turisták engedély nélkül hatoltak be a Szalajka-völgybe. Ilyenkor földesúri parancsra minden engedély kiadását megtiltották. Ma már elképzelni is nehéz, hogy az ország leggazdagabb és legnagyobb erdőségei a hatalmas hegycsúcsokkal együtt kegyetlen nagybirtokos uradalmához tartoztak, s oda tilos volt belépni. Az egykori őrgrófi kastély ma az Ózdi Vasmű üdülője. A szilvásváradi völgy fölött büszkén uralkodik a dombtetőn épült szépséges épület — az ország egyik legszebb üdülőháza. Hatalmas, ápolt parkjában, értékes ritka fákból telepitett ligetei között mesterséges tó zöldeskék vize és úszómedence várja a nyaraló vasasokat. És azóta a kis hegyi falu az erdőket és sziklákat kedvelő turisták egyik legkedveltebb nyaralóhelyévé fejlődött. Innen Magyarország legszebb útja vezett Jávorkútra. Az egymást követő szerpentinek acélszürke szalagja szinte abroncsként szorítja össze az Istállóskő tömlbjét. A hatalmas szál-erdők között, amelyekbe csak derengő fénnyel szűrődik be a legtűzőbb nap is, magasztos csend, rejtelmes homály uralkodik, akárcsak valami gótikus katedrálisban. A pillér-kötegeket harminc-negyven méter magasra nőtt sima palaszürke bülkkök helyettesítik, a színes üvegfestményeket pedig a szőke lombokon átsejlő, a íharmatcseppeken ezer színre törő napsugár, amely szeszélyes, kimeríthetetlen gazdagságú, csipkés arabeszkeket rajzol a természet alkotta katedrális mennyezetére. Aztán egyszerre elmaradnak a fák, s nyolcszáz méter magasságban kitárul a Bükk-fennsík, amelynek közepén tipikus alpesi tanyát találunk. Alig néhány ház az egész település, s az a két-három épület, amely megbúvik a mélyzöld fenyőerdő alatt, oly harmónikusan illeszkedik a tájiba, mintha Szinyei Merse festette volna ide palettájának legszebb, legélőbb színeivel. A felszabadulás előtt Jávorkút is zárt terület volt. A fenyveserdő aljában épült település és a fennsík tekintélyes darabja gróf Bethlen Istvánnak, a Horthy-féle »konszolidáció« miniszterelnökének vadászterülete volt. Ma az erdészeti dolgozók üdülőháza. Ha a kastélyokról beszélünk, idekívánkozik Lillafüred is. Nem volt ugyan főúri várkastély, de legalább annyira jellemzi a múlt és a jelen közti különbséget. A A Palota Szálló Miskolctól nem messze, a Hámori tó tengerszem simaságé vize mellett, egymással farkasszemet néző szürke hegyek ölén áll. Bátran mondhatjuk, hogy Magyarország legszebb fekvésű és legnagyobb luxussal berendezett üdülőszállója ez. Látványnak is gyönyörű. A haragos zöldbe öltözött, meredek hegyek karéjában úgy áll magányosan, mint valami mesepalota. Magasba szökkenő tornya, várszerűen épített teraszai, mellvédjei élesen válnak ki a sötét háttérből: valahogy így képzeltük gyermekálmainkban a sosem látott, csak könyvekben élő, regeszerű várkastélyt. Építésének igényességén, pazarló pompáján, a világtól elkülönülő várszerű elszi geteltségén letagadhatalatlanul érezni: ezt a pompás pialotáit az előkelők osztálya építette magának. Harminc éve emelték a két háború közötti időszak közepén, sokmilliós külföldi kölcsönökből, panamákból, gőgből malterozták össze ezt a magányos szépségű luxusintézményt. Ma üdülőház. Szobáiban, exkluzivitásra épített függőkertjeiben dolgozók pihennek. Olyanok, akik annak idején legfeljebb gyalogszerrel járva, kívülről vethettek egy-egy pillantást a méregdrága, elérhetetlen Palota Szállóra. A gyermekkori álmok Így váltak valóra. Ha kicsit utána gondolunk, mégiscsak Várkasítélytulajdonosokká, várurakká váltunk mindnyájan. PETHÖ TIBOR Erdődy Kálmán: Moll éré: »A fösvény«. Harpagonja Gogol: »A revizor« polgármestere A szilvásváradi kastély Jelenleg SZOT-üdülő A jávorkúti vadászkastély Is üdülő lett A lillafüredi Palota Szálló az ország egyik legszebb SZOT-üdülője »Holdvilágom éjszakán, miről álmodik a lány? Hogy jön egy királyfi....*' LZiss Manyi énekel a színpadon. A dal csöpög a vágyakozástól és az érzelmességtől. És a királyfi egyszerre csak megjelenik. Milyen is egy királyfi? Vastag húsos orra van, hamiskásan csillogó szeme, mozgékony arca. És a mozdulatai!... A nézőtér harsog a nevetéstől. Az emberek könnyeznek, a hasukat fogják, hahotáznak, kacagnak, harsányan és felszabadultan. Mert a királyfi, aki, íme, megjelent: Erdődy Kálmán. Mindez még nyáron történt, az Irodalmi Színpadon, a Ciccsparádé című szellemes és kitűnően szerkesztett előadáson. Aki látta nem felejti el egyhamar sem az előadást, sem Erdődy Kálmánt A Gerbeaud teraszán ülünk és beszélgetünk. A »királyfi« civilben van, arcán az orra uralkodik, a haja őszes. »Legnagyobb csapás az, ha valakinek nincs humorérzéke« — mondja egészen komolyan. Ahogy elnézem, van benne valami, ami a commedia delTarte népi színjátszóira, rögtönzőire emlékeztet. Nyugtalan ember benyomását kelti és ezt a feltételezést maga is megerősíti. Két éve került vissza Pestre és a »Giccsparádén« nagy sikert aratott. De hol volt előtte? Mit csinált, merre járt, milyen volt az élete? Vágújhelyen született, a Felvidéken. A színi iskoláról mint színészi pályára alkalmatlant, eltanácsolták. Előfordult már ilyesmi a világtörténelemben. És az is, ami az eltanácsolás után szinte törvényszerűen következett. Erdődy Káimán mégis színész lett. Kezdetben Pozsonyban játszott, később Pesten a híres Király Színház társulatához szegődött. Hosszú évekig játszott vidéken, nincs talán egész Magyarországon olyan falu, ahol fel nem lépett volna. Ha a kilométereket összeadná var ’aki, bizony egy földkörüli utazás is kitelne (belőle. Jól érezte magát ebben a vándorlásban. Nyughatatlan természetének ez a változatos életmód teljesen megfelelt: képtelen egy helyben maradni. A József Attila Színháztól is ezért ment át az idén a Vidám Színpadhoz. Meséli az életét, közben tréfálkozik, anekdotákat mond. Egyszer, vidéki színész korában, fel akarták hívni a Nemzeti Színházhoz, hogy a megbetegedett Balázs Samu szerepét eljátssza. Az üzenet azonban valami módon elkallódott, nem kapta meg és így nem jött fel Pestre. »Óriási jövő áll mögöttem!« — mondja. De nemcsak a »mögötte« álló jövő, hanem a múlt is óriási. Mindent játszott már, klasszikust és operettet, polgármestert a Revizorban. Harpagont a Fösvényben, az alakítások sokaságát és sokrétűségét szinte felsorolni is lehetetlen, Szerepeit a kávéházban tanulja legszívesebben. Azok közé tartozik, akiket a kávéház zsongó, nyugtalan lármája megnyugtat. Jelenleg a Vidám Színpad tagja, színész, rendező, koreográfus. Aztán családjára terelődik a szó. Harmadik felesége, nagy fia és nyolc éves unokája van. öccse kandidátus az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Az »Esernyő« királyiján« A »Leányvásár«-ban és civilben Van egy nővére is, színésznő volt, a fasizmus elől menekült ki Amerikába, jelenleg Los Angelesben él. Rádióállomást bérel, amelynek műsora a mi »Szív küldi« műsorszámunkhoz hasonlít. A nővér nem feledkezett el Magyarországról és a magyar kultúráról. Nemrégiben külön adásban emlékezett meg a Bartók—Liszt emlékünnepségről. Erdődy Kálmán még sohasem járt Nyugaton. Mint ő mondja, eddig nem különösebben érdekelte. De most tervezget. A jövő nyáron szeretné beutazni Franciaországot és Olaszországot. Míg az utazásokról és külföldön élő nővéréről beszélünk, a honvágyról is szó esik. Ismét egy anekdótát mond el. »Schwarz nénit, aki minden délután öt órakor egy Szentistván körúti espreszszóban kávézott a barátnőivel, külföldön élő igen jómódú lánya kihívta magához. A néni kivándorolt, pesti barátnői elbúcsúztatták. Lánya tejben-vajban fürösztötte. Egy szép napon öt órakor, mintha ml sem történt volna, Schwarz néni megjelent a megszokott espressóban. Barátnői elhűlve néztek rá és kérdezősködni kezdtek. Itthon vagy? Miért jöttél haza? Közben a pincér is odaszólt neki: Schwarz néni, a szokásosat? Mire a néni a barátnőihez fordult és így szólt: Hát ezért!« Egyszerű kis történet, Pesten született, de valami mély igazság bújkál a szavai között. Mintha erről a mélyebb igazságról akarna beszélni, Erdődy Kálmán újra elkomolyodik. »Egy kis nyaraló félét szeretnék építtetni Visegrád mellett... Semmiféle káros szenvedélyem nincs, csak nagyon féltékeny vagyok. Nem a feleségemre, hanem a kollégákra. A guta üt meg, ha valaki jobb szerepet kap, mint én.« De olyan jámboran mosolyog hozzá, mintha azt mondaná, hogy ezt ne tessék komolyan venni. És a pillantása már megint olyan, mint a -királyfi«-é volt a Gicesparádéban. ITAHAlAirorbtr lílóri s
