Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-09-15 / 18. szám
Festik a köcsögöket A raktár Vannak barátai az embernek, az állatok világában. Szeretjük a lovat, a kutyát, a macskát. Vannak jóbarátaink & növények között. Az almafa, a (búza, a rózsa, az őszibarack, a szőlő. Vannak barátaink a föld ásványai, fémjei, kristályai •között. Igazán jóban vagyunk a hófehér sóval, szeretjük a márványt, örömmel nézzük a szépen csiszolt rezet. Egyik legrégibb barátunk az agyag. Az első levest bizonyára agyagedényben főzték. Hatalmas kultúmejnzetek írták leveleiket, számadásaikat, történelmüket és irodalmukat verébnyom betűkkel, agyaglapokra Babilóniában és Asszíriában. Csodálatos vázákat készítettek belőle Mexikóban és Peruban. Az agyag szinte az első emiberi mozdulatnál velünk volt már és kitartott mellettünk a mai napig. Szeretjük a belőle készült tárgyakat, hamutartókat, tálakat, bögréket, tányérokat. Szeretjük sokoldalúságát, és végtelen lehetőségeit. Formálhatóságát és szilárdságát, színednek változatosságát, zománcának tiszta csillogását. A négy ősi elemet markolta össze az ember, amikor az első égetett cserépedényt elkészítette: a földet, a vizet, a levegőt, és a .tüzet. Hódmezővásárhelyen föld is van, víz is van, levegő is van, tűz is van. A földet és a vizet össze lehet gyúrni, levegőn ki lehet szárítani, tűzben ki lehet égetni. Az épületeket, amelyekben mindez történik, együttesen Hódmezővásárhelyi Majolika Gyárnak nevezik. A gyár udvarán hatalmas színes kerámia kakas és egy grafdtosan fekete kerámia fóka fogadja a látogatót. A gyár tervező iparművészei készítették mind a kettőt. A kakas Végvári Gyula munkája, a fóka Fekete Jánosé. A két remekbe sikerült alkotás, befelé csalogat. Hogyan készül a kerámia? A gölöncsérek, vagy ahogyan közérthetőbb szóval nevezik őket — a fazekasok —, mindaddig kis agyagkolbászokból építették fél a fazekat, míg egy furfangos ember ki nem találta a korongot. Nagyon ügyes szerszám a korong. Valamikor lábbal forgatták, most villanymotor hajtja. A korongolóban csupa fiatal fiú dólgozik. Egy marék csapnak a korong közepére, mozgékony, ügyes ujjakkal formálják, megnyomják itt, meghúzzák ott és már alakul is a csupor. Olyan a korongon az agyag, mintha élne. Valósággal mozog, mint a lassított filmeken a virágok. Alakul, növekszik. Hogy mi minden készül itt, azt a szárítóban látja meg igazán az ember. Köcsögök, hasas vagy nyúlánk vázák, •bögrék, csirkeitatók, kotyogós korsók, tálak, hamutartók, disztárgyak, vizes-, boros-, kávés-, teáskészletek. Száradnak szépen, türelmesen. Ha nem száradnának ki egészen, akkor baj lenne. Egy csepp víz, amely az agyagban maradt, a kemencében egy pillanat alatt gőzzé válik. Kiútja nincs, hát utat feszít magának. Szétrepeszti, valósággal szétrobbantja az agyagot. A szárítóból polcokra rakva a kemencékbe kerülnek a tárgyak. A kemencéket gázzal fűtik. Itt azután kiégetik, vagy mint a fazekasok mondják, »zsengédre égetik őket. Ez a terrakotta. Az agyag minőségétől, az égetés idejétől és a hőfoktól függően halványpirostól sötétbarnáig színe- Ződnek, így kerülnek elő a kemencéből. Ezután jön a máz. Amikor Robinson fazekat égetett, a tenger sóját kente rá máznak. Ezek a mázak másképpen készülnek. Fémdioxidokból és az ég tudja miből. Rengeteg féle mázzal dolgoznak. Van olyan, amelyik sima és fényes, mint az üveg, a másik megrütykösödik, a harmadik érdes cikkcakkokkal megrepedezik. Több mázat is lehet az agyagra vinni. Érdekes, látásnak és tapintásúak egyaránt különleges felületek jönnek így létre. A kemencékből húszpercenként kiszednek egy-egy adag kiégetett tárgyat. A Hódmezővásárhelyi Majolika Gyár nagyrészt exportra, külföldi rendelésre dolgozik. Németország, Dánia, Hollandia a legfőbb megrendelő. Jön a rendelés valamelyik távoli országból é« a kemencékbe úgy sütik a kerámiát, mint a pékek a cipókat. De nemcsak tömegcikkek készülnek itt. És nemcsak lakásdísznek alkalmas műtárgyaik. Csohány Kálmán, a neves grafikusművész például itt készítette el legújabb kerámiáját, a deszki szanatórium gyermekosztályára. A sajtológép lapokat sajtol, a művész megfesti a lapokat, aztán kiégeti. Szép, színes halak, fák, pávák, betyárok vannak a falon. A gyerekek majd elnézegetik, elgondolkoznak rajtuk, talán megvidámodnak, és talán könnyebben is gyógyulnak. A majolikagyár most ötvenéves. Dolgozik. Ízléses használati eszközöket, s szép dísztárgyakat készít. Agyagból még sohasem csináltak fegyvert. Az agyagedény az ember egyik legrégibb barátja. Akkoriban találták ki, amikor a kapát és a sarlót, a cséphadarót és a szövőszéket. (Korolovszky) Csohány Kálmán majolikafalának egy részlete taflSgttMÉKf Levese» csuprok Lány virággal (Csohány Kálmán kerámiája) A gyár udvarán Végvári Gyula munkája, egy hatalmas színes kerámiakakas fogadja a látogatót Dán és holland rendelésre készült csuprok Lent: Fekete-sárga boroskészlet (Foto: Novotta—Vámos) TÁRSADALMI ÖNIGAZGATÁS Bálint György 1936- ban rövid cikket írt a kolduskérdésről. Az ilyen kérdést tárgyaló írások akkortájt mindig időszerűek voltak, cikkének különös aktualitását viszont az adta, hogy éppen szemtanúja volt a kolduskérdés »rendezésének«. »Bénák, sánták, vakok, mezítlábasok menete vonult végig a város közepén — írta —, rendőri kísérettel mentek be egy új épületbe, ahol azután megbüntették őket. Lázas munka folyt ebben az épületben: egyszerre három rendőri büntetőbíró büntette a bénákat, sántákat, vakokat, mezítlábasokat. Gyorsam, és alaposan dolgoztak, hamarosan sikerült 118 embert több napi elzárásra ítélniük.« A látvány szemlélői közül többen nem értettek egyet ezzel a »rendezéssel«, egyesek az OTI-t, a társadalombiztosítót emlegették, ami talán az elzárásnál megnyugtatóbb megoldást nyújtana. Ezek nyilván megfeledkeztek arr&l, hogy az OTl legfőbb főnöke ugyanaz az ember volt, mint aki a fent említett módon »oldotta meg« a kolduskérdést: a belügyminiszter, személy szerint Vitéz Kereszté s-Fischer Ferenc. A 118 ember ügyét néhány napig rendezni lehetett elzárással, de a hárommillió koldusét sehogy — ennyit ugyanis képtelenség lett volna elzárni. A rendezéshez — mint Bálint György írta — »egészem, új játékszabályok kellenének, és át kellene építeni az egész pályát«. Nem beszélve arról, hogy az OTI és a 29 egyéb társadalombiztosító szervezet gondoskodása két és fél millió emberre terjedt ki, a hárommillió koldus ebbe nem fért bele. De hát végül is nem a múltról, és nem a koldusokról akarunk beszélni, hanem olyan kérdésről, amely ma is létező probléma: az állam és a társadalombiztosítás viszonyáról, még pontosabban arról, hogy bontakozik ki mind szélesebben a szocialista állam keretei között a társadalmi önigazgatás. A múltat azért idéztük fel, mert például akkor a társadolombiztosítási járulék egyik felét a munkás, másikat a munkáltató fizette (ha fizette) — a pénz hovafordításáról viszont legfelső fokon az állam döntött. Darányi győri milliárdos programjának egyik részét például ezekből a pénzekből fedezték. Ma viszont az állami költségvetés több mint 10 milliárdot irányoz elő társadalombiztosításra, vagyis az állam adja a pénzt, de annak felhasználásáról, hovaf ordításáról maguk a biztosítottak döntenek. Nemrégiben magyar szakszervezeti küldöttség járt Helsinkiben, és a tapasztalatok kicserélése közben természetesen szóba került a szociális gondoskodás is. Amikor a magyar küldöttek felvázolták a nálunk törvényesen biztosított juttatásokat, a finn szakszervezeti vezetők így válaszoltak: »Maguk könnyen beszélnek, hiszen az államhoz tartoznak.« Külföldiek számára a kérdés valóban bonyolultnak látszhat. Ezért fordultunk Bérces Jenőhöz, a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ helyettes igazgatójához, adjon felvilágosítást a társadalom és az állam szerepéről a szociális gondoskodás végrehajtásában. — Ahhoz, hogy világosabban lássuk a kérdést— mondotta Bérces Jenő —, valóban vissza kell menni egy kicsit a múltba. Régen harminc különféle szervezet intézte a társadalombiztosítást. Ennek oka az »oszd meg« elv, az egyes társadalmi rétegek és foglalkozási csoportok szembeállítása, különbségeinek fenntartása és elmélyítése volt. Ha például egy családban volt egy munkás, egy magánalkalmazott és egy közalkalmazott, akkor három különböző orvos járt hozzájuk, és háromféle juttatásban részesültek. Megváltozott életünkben az Alkotmány szögezi le a dolgozók társadalombiztosításhoz való jogát, melynek előfeltételeit a munkásosztály állama biztosítja. A felszabadulást követően a társadalombiztosítás megszervezésében két szakaszt különböztethetünk meg. Először a különféle intézeteket összevonták és kialakították a szolgáltatások egységét, rűajd pedig 1950-ben a társadalombiztosítás intézésének irányításával a szakszervezeteket bízták meg. — Ez milyen alapvető változást eredményezett? Igen fontos lépés volt ez abban az irányban, hogy ezt az állami funkciót társadalmi szervezet — a szakszervezet vegye át. Ez az irányzat évről évre erősödött, s ma kb. 120 000 szakszervezett aktivista intézkedik társadalombiztosítási ügyekben. A munkahelyeken a dolgozók által választott társadalombiztosítási tanácsok működnek. Foglalkoznak a nyugdijakkal. Ingyenes fizikoterápiás gyógykezelés a készpénzsegélyekkel, üdüléssel, ellenőrzik a törvények végrehajtását. Döntenek a biztosítás során felmerült vitás ügyekben, melyekben a háború előtt csak a bíróságok határozhattak — ami természetesen sok költségét, idejét emésztette fel a dolgozóknak. — Ügy tudjuk, a szákszervezetek nagy gondot fordítanak a dolgozók egészségügyi helyzetére is. — Valóban, a társadalombiztosítási tanácsok mind többet foglalkoznak egyik legfontosabb feladatukkal, a dolgozók egészségvédelmével, a betegségek megelőzésével, az élet- és a munkakörülmények állandó javításával. — A szakszervezetek figyelemmel kísérik a biztosítottak egészségügyi ellátását, ellenőrzik az egészségügyi intézmények — üzemi, körzeti, szakorvosi rendelők, kórházak stb. működését, és tapasztalataik alapján konkrét javaslatokat dolgoznak ki az állami egészségügyi szolgálat felé a betegellátás további javítására. A szákszervezetek a nagy feladathoz megfelelő jogkört is kaptak. A nagy városokban működő társadalombiztosítási bizottságok például a nyugdíjfellebbezések elsőfokú fórumaiként működnek, betegbiztosítási és családi pótlék ügyekben pedig végérvényesen döntenek. — összefoglalva tehát azt mondhatnánk, hogy az állam által hozott társadalombiztosítási törvényeket a szakszervezet, illetve azok megbízásából az SZTK hajtja végre és ellenőrzi? — Ez valóban így van, de a lényege az a dolognak, hogy a szakszervezeti munka keretében a társadalombiztosítás irányítása, szervezése és ellenőrzése a dolgozók tevékeny közreműködésével valósul meg. — Tudna olyan példát mondani, amikor a szakszervezet az állami törvényeken túlmenően tett eleget érdekvédelmi feladatának? — Igen. Érdekes volt például az öreg parasztok problémája. Azokról az idős parasztemberekről van szó, akik juttatott földjüket öreg koruk miatt már nem képesek megművelni. Világéletükben dolgozó emberek voltak, életük nagyobb felét mezőgazdasági cselédként töltötték el, öreg korukra nyugdíjjogosultságot mégsem tudtak szerezni. A helyzetet alaposan mérlegelve úgy gondoltuk, hogy igazságos és méltányos számukra valamilyen nyugdíjat biztosítani. Ezt a javaslatunkat az állam magáévá tette, és rendelkezésre bocsátotta a szükséges anyagi feltételeket. A szakszervezeti társadalombiztosításról, amelyet a választott önigazgatási szervek irá-A kezelést gondos vizsgálat előzi meg nyitanak, még sok mindent él lehetne mondani. Lehetne beszélni az egy évig járó 75%-os táppénzről, amelyet a betegség első napjától fizetnek, a 60, illetve 55 éves nyugdíj korhatárról, a nyugdíjról, ami átlagban a fizetés 65%-a, az ingyenes külföldi gyógykezeltetésről, a csecsemőknek járó kelengyéről, vagy arról, hogy táppénzt kap a beteg kisgyermekét ápoló dolgozó anya. — Jelenleg hány lakosra terjed ki a társadalombiztosítás? — 9 mMlió 400 ezerre, vagyis a lakosság 94 százalékára. Ehhez valóban »egészen új játékszabályok kellettek, és a pályát is egészen át kellett építeteni«. PETHÖ TIBOR Oj rendelőintézetet kapott a III. kér. lakossága It I :
