Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-04-15 / 8. szám

XIV. évfolyam, 8. szám. 1961. április 15. Ara: 2 forint. BARTÓK BÉLA írta: Szabolcst Bence , A magyar zeneélet most ünnepli nyolcvana­dik évfordulóját annak, hogy Bartók Béla, századunk zenéjének egyik legnagyobb alakja megszületett az akkori Magyarország egy vi­déki kisvárosában, Nagyszentmiklóson. Tavaly ősszel, halálának tizenötödik évfordulójára kellett emlékeznünk — s a két dátum közel­sége valósággal kényszerít rá, hogy felmér­jük: mily roppant út vezetett a nagyszent­­miklósi földművesiskola igazgatójának hajlé­kától a New York-i kórház betegszobájáig, a művész életének utolsó állomásáig. Ez a szé­dítő pálya valóban egy teljes korszakon ívelt át; állomásai között ott voltak Európa és Amerika hangversenytermei. Moszkvától San Franciscóig, s Londontól Madridig, de ott voltak az ázsiai és az afrikai kutatóutak, ott a magyar és a román, a szlovák és az ukrán, a szerb, a török és az arab falvak is, ahol nép­dalt gyűjteni s a nép életét megismerni járt: ott az az emlékezetes hollandiai hangverseny, mely után egy kritikus először írta le a Kék­szakállú herceg vára, a Csodálatos mandarin és a Cantata Profana szerzőjéről: »-úgy lát­szik, megérkezett korunk Beethovene ...« — és ott van végül a New York4 betegszoba, ahol Bartók Béla eszméletének utolsó pilla­natáig dolgdzott a Harmadik zongoraverse­nyen, várva a Magyarországra való »végleges hazatérést«, hazatérését, mely nem válhatott már valóra. Ez az élet immár minden részé­ben, egész hatásában és jelentőségében a tör­ténelemé. * Mily hallatlan akadályokon kell ennek a művésznek és tudósnak úrrá lennie, amíg idáig eljutott! A kor minden korlátoltságát, rosszindulatát és gyűlölködését kipróbálta rajta. Kezdte a századforduló »hivatalos-« Ma­gyarországa, mely nem értette meg, miért fontos a népdalgyűjtés — folytatta a két vi­lágháború korának soviniszta zenepolitikája, mely vádat kovácsolt a művész és tudós ellen »idegen« népdalok kutatása és felhasználása miatt: Magyarországon, mert románbarát, Ro­mániában, mert magyarbarát zenetudományt művel; folytatta a konzervatív zenekritika itthon és odakint, mert Bartók hagyomány­döntő forradalmár —, s folytatta az avant­gardista zenekritika is, mert Bartók »megal­kuszik a közönséggel«, mert nem átall a nép­zenéhez ragaszkodni, holott minden népzene »idejemúlt csökevény a modem korban«... és így tovább. Közben azonban, állandó küz­delmekben, konok ellenállások közepette, nőtt az ember, nőtt a művész és nőtt a mű: alakult a sok ezer dallamot számláló magyar, román, szlovák dallamgyűjtemény, bontakozni kez­dett egy egész Kelet-Európára kiterjedő dal­lamrendszer elve, született az összehasonlító zenetudomány hatalmas koncepciója; és jöttek a művek, visszhangot vert az Allegro barbaro, hétéves hevertetés után színre került Bartók operája, elkészültek a táncjátékok, a vonós­négyesek, a zongoradarabok és a zongoraver­senyek, kibontakozott a Cantata Profana és a Zene húros- és ütőhangszerekre, majd a kései művek, a legtisztábbak, a legdallamosabbak, a legbizakodóbbak... Mindezt pedig érlelte, koncentrálta, összefoglalta és magyarázta Bartók, a pedagógus, a gyermekek nevelője és Bartók, az előadóművész, korának egyik leg­nagyobb pianistája. Végül már hasztalan tá­madt rá a műre, hasztalan fojtogatta a fekete iszonyat, a terjedező fasizmus és a második világháború: a művészt magát még menekü­lésre és emigrációra kényszerítette — emigrá­cióba és korai halálba; de művének már nem árthatott, mert az diadalmasan emelkedett fel, s ma ott ragyog az emberi kultúra büszkesé­gei között. * Az elmúlt tizenöt év megtanított bennünket rá, hogy Bartók emlékének mérhetetlenül sokkal tartozunk, s hogy tartozásunkat még csak csekély részben róttuk le. Igaz: zenéje ma már közkincs minálunk, szerzeményeit újabb meg újabb ezrek hallgatják, tanulják, éneklik és muzsikálják, zenei nevelésünk, hangversenyéletünk, zenetudományunk közép­pontjában az ő és Kodály korszakos jelentő­ségű műve áll. De máig sem adtunk még iga­zán számot róla magunknak, mit jelentett a maga korában, s mit jelent a mi korunknak Bartók alakja, nem vetettünk vele számot, mit kell épp nekünk legmélyebben és legma­radandóbban megértenünk az ő példaadásá­ból. Bartók hármas úton, hármas fokozatban vált a világ nagy zenészévé. Azzal, hogy ma­gyar művész akart lenni s az is lett; azzal, hogy felismerte és átélte a szomszéd népek sorsát és művészetét, egyszer s mindenkorra beleoltva hangjukat a magáéba; és azzal, hogy Európa nagy problémáit forradalmi bátorság­gal átélve, az újat helyette is ki tudta mon­dani. * Ezt a diadalt nem homályosítja el a New York-i kórházszoba nyomasztó árnyéka. Bar­tók Béla gyorsan megküzdött a halállal; egész műve az élniakarásé, a legnagyobb, a legke­servesebb mélységekből való felemelkedésé. S ezzel a felfelé mutató mozdulattal marad meg a mi emlékezetünkben is, hogy bátorsá­got és erőt adjon a jövőre, azoknak a nem­zedékeknek, melyek egy boldogabb — az övé­nél sokkal boldogabb — világ felé igyekez­nek. SOMLYÓ QYÖRQY: fSartók hallgatása közben PIANISSIMO Mint mikor már a nap lement, de még sugárzik odafent, s bár sötét van, de ég a fény, a felhők torlódó hegyén — Még egymásba kötött csomók a hangok és a hallgatók, mint csók után szerelmesek egymásból ki nem festenek. nem tudod, hogy az, ami cseng, a hang-e még vágy már a csend, az élve lüktető zene vagy már csak emlékezete. Körül még rezzen a világ, még feszül mindén, ami lágy, még nem oldozza mozdulat a szoborrávált arcokat, s egyszerre felveted fejed, megértve, hogy pillanatok óta már csak azt hallgatod: saját dobogó szívedet. Tavasz Budapesten (Vadas Ernő (elv.) Bartók, Béla (KÁlmin Kata (eh eV

Next

/
Oldalképek
Tartalom