Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-04-15 / 8. szám
XIV. évfolyam, 8. szám. 1961. április 15. Ara: 2 forint. BARTÓK BÉLA írta: Szabolcst Bence , A magyar zeneélet most ünnepli nyolcvanadik évfordulóját annak, hogy Bartók Béla, századunk zenéjének egyik legnagyobb alakja megszületett az akkori Magyarország egy vidéki kisvárosában, Nagyszentmiklóson. Tavaly ősszel, halálának tizenötödik évfordulójára kellett emlékeznünk — s a két dátum közelsége valósággal kényszerít rá, hogy felmérjük: mily roppant út vezetett a nagyszentmiklósi földművesiskola igazgatójának hajlékától a New York-i kórház betegszobájáig, a művész életének utolsó állomásáig. Ez a szédítő pálya valóban egy teljes korszakon ívelt át; állomásai között ott voltak Európa és Amerika hangversenytermei. Moszkvától San Franciscóig, s Londontól Madridig, de ott voltak az ázsiai és az afrikai kutatóutak, ott a magyar és a román, a szlovák és az ukrán, a szerb, a török és az arab falvak is, ahol népdalt gyűjteni s a nép életét megismerni járt: ott az az emlékezetes hollandiai hangverseny, mely után egy kritikus először írta le a Kékszakállú herceg vára, a Csodálatos mandarin és a Cantata Profana szerzőjéről: »-úgy látszik, megérkezett korunk Beethovene ...« — és ott van végül a New York4 betegszoba, ahol Bartók Béla eszméletének utolsó pillanatáig dolgdzott a Harmadik zongoraversenyen, várva a Magyarországra való »végleges hazatérést«, hazatérését, mely nem válhatott már valóra. Ez az élet immár minden részében, egész hatásában és jelentőségében a történelemé. * Mily hallatlan akadályokon kell ennek a művésznek és tudósnak úrrá lennie, amíg idáig eljutott! A kor minden korlátoltságát, rosszindulatát és gyűlölködését kipróbálta rajta. Kezdte a századforduló »hivatalos-« Magyarországa, mely nem értette meg, miért fontos a népdalgyűjtés — folytatta a két világháború korának soviniszta zenepolitikája, mely vádat kovácsolt a művész és tudós ellen »idegen« népdalok kutatása és felhasználása miatt: Magyarországon, mert románbarát, Romániában, mert magyarbarát zenetudományt művel; folytatta a konzervatív zenekritika itthon és odakint, mert Bartók hagyománydöntő forradalmár —, s folytatta az avantgardista zenekritika is, mert Bartók »megalkuszik a közönséggel«, mert nem átall a népzenéhez ragaszkodni, holott minden népzene »idejemúlt csökevény a modem korban«... és így tovább. Közben azonban, állandó küzdelmekben, konok ellenállások közepette, nőtt az ember, nőtt a művész és nőtt a mű: alakult a sok ezer dallamot számláló magyar, román, szlovák dallamgyűjtemény, bontakozni kezdett egy egész Kelet-Európára kiterjedő dallamrendszer elve, született az összehasonlító zenetudomány hatalmas koncepciója; és jöttek a művek, visszhangot vert az Allegro barbaro, hétéves hevertetés után színre került Bartók operája, elkészültek a táncjátékok, a vonósnégyesek, a zongoradarabok és a zongoraversenyek, kibontakozott a Cantata Profana és a Zene húros- és ütőhangszerekre, majd a kései művek, a legtisztábbak, a legdallamosabbak, a legbizakodóbbak... Mindezt pedig érlelte, koncentrálta, összefoglalta és magyarázta Bartók, a pedagógus, a gyermekek nevelője és Bartók, az előadóművész, korának egyik legnagyobb pianistája. Végül már hasztalan támadt rá a műre, hasztalan fojtogatta a fekete iszonyat, a terjedező fasizmus és a második világháború: a művészt magát még menekülésre és emigrációra kényszerítette — emigrációba és korai halálba; de művének már nem árthatott, mert az diadalmasan emelkedett fel, s ma ott ragyog az emberi kultúra büszkeségei között. * Az elmúlt tizenöt év megtanított bennünket rá, hogy Bartók emlékének mérhetetlenül sokkal tartozunk, s hogy tartozásunkat még csak csekély részben róttuk le. Igaz: zenéje ma már közkincs minálunk, szerzeményeit újabb meg újabb ezrek hallgatják, tanulják, éneklik és muzsikálják, zenei nevelésünk, hangversenyéletünk, zenetudományunk középpontjában az ő és Kodály korszakos jelentőségű műve áll. De máig sem adtunk még igazán számot róla magunknak, mit jelentett a maga korában, s mit jelent a mi korunknak Bartók alakja, nem vetettünk vele számot, mit kell épp nekünk legmélyebben és legmaradandóbban megértenünk az ő példaadásából. Bartók hármas úton, hármas fokozatban vált a világ nagy zenészévé. Azzal, hogy magyar művész akart lenni s az is lett; azzal, hogy felismerte és átélte a szomszéd népek sorsát és művészetét, egyszer s mindenkorra beleoltva hangjukat a magáéba; és azzal, hogy Európa nagy problémáit forradalmi bátorsággal átélve, az újat helyette is ki tudta mondani. * Ezt a diadalt nem homályosítja el a New York-i kórházszoba nyomasztó árnyéka. Bartók Béla gyorsan megküzdött a halállal; egész műve az élniakarásé, a legnagyobb, a legkeservesebb mélységekből való felemelkedésé. S ezzel a felfelé mutató mozdulattal marad meg a mi emlékezetünkben is, hogy bátorságot és erőt adjon a jövőre, azoknak a nemzedékeknek, melyek egy boldogabb — az övénél sokkal boldogabb — világ felé igyekeznek. SOMLYÓ QYÖRQY: fSartók hallgatása közben PIANISSIMO Mint mikor már a nap lement, de még sugárzik odafent, s bár sötét van, de ég a fény, a felhők torlódó hegyén — Még egymásba kötött csomók a hangok és a hallgatók, mint csók után szerelmesek egymásból ki nem festenek. nem tudod, hogy az, ami cseng, a hang-e még vágy már a csend, az élve lüktető zene vagy már csak emlékezete. Körül még rezzen a világ, még feszül mindén, ami lágy, még nem oldozza mozdulat a szoborrávált arcokat, s egyszerre felveted fejed, megértve, hogy pillanatok óta már csak azt hallgatod: saját dobogó szívedet. Tavasz Budapesten (Vadas Ernő (elv.) Bartók, Béla (KÁlmin Kata (eh eV
