Magyar Hírek, 1955 (8. évfolyam, 4-8. szám)

1955-01-22 / 4. szám

néztem végig az 1919-es májuselsejei felvonulást — s mikor apám már elengedte a kezemet, itt néztem végig, mikor ugyanazt a nagy útvonalat 1945. május elsején ismét elözönlötték az ünneplő tömegek. Valamikor a múlt század végén ezzel a nagy úttal, mely Sugárút, majd Andrássy-út, végül Sztálin-út néven fényes övként csillog kerületem derekán — ezzel és rajta az Operával, alatta Európa első metrójával lett igazán nagyvárossá Budapest, és azzal a külső Váci úti gyárvárossal, s munkásnegyeddel, Angyalföld és Csikágó immár dicsőségesen történelmi fertályával, mely eredetileg — sokáig még a felszabadulás után is — kerületemhez, a hatodikhoz tartozott. Kossuth Lajos pesti helytartója, Eötvös Károly, az oktogoni kávéházban üldögélt, ebben a kerületben volt a szerkesztőség, ahol bátor haladó újságírók szállták szembe a Horthyellenforradalammal, melynek hírhedt británniás haramiái ezt a kerületünket gyalázták meg tán a legsötétebben — éppúgy, mint későbbi országvesztő utódaik. Itt, az Opera mellett volt a „Három holló“-vendéglő, melynek éjszakáin Ady Endre legszebb versei születtek, itt szerkesztette nagyszerű verekedő lapját Bródy Sándor, s itt, az Epreskerttől a Bajza utcán át a Fasorig, alkották nagy műveiket szépművészetünk mesterei.

így lobog fel ezer hazafiságból, így lobog fel ebből is az, amit magyar hazafiságnak büszkén nevezünk — falvakból, városokból nemzet, nemzetből nemzetköziség, városból haza, hazából emberiség.

Ma tíz éve, elmenekülve e legszűkebb hazámból, a Józsefvárosban bujdokoltam. Megszenvedtem ezt még azzal is, hogy kerületemnél három nappal később szabadultam fel. A harmadik napon megindultunk a feleségemmel — hazafelé, a Körúton lefelé. Ajkunkon egy szájharmonika, a flaszterről szedtük fel, úgy mentünk hullák és drótok között: azzal a kis szájharmonikával fújjuk majd, ha szüléinkkel, öcsénkkel találkozunk, győzelmünk, felszabadulásunk szavakba nem férő, roppant himnuszát.

Szülőföldünk szép határán, a Körút, és az akkori Király utca sarkán — pontosan ott, ahol most a Dunapart felől jövő troli megáll — az utca közepén egy taliga állt. Rajta, mint merev, sárga panoptikumi viaszbábok rém-csoportozata, ülő helyzetben, egyenes derékkal, fejjel egymásnak borulva, négy-öt holttest, fiatal nőké és férfiaké. Körülöttünk örvénylett az utca, ott ültek a taligán még napok múlva is

De nem halt el azért ajkunkon a szájharmonika — és még sokára leszek csak, ha leszek, olyan író, aki toliamat sikerrel márthatom ama napoknak boldogságtól sugárzó és gyásztól sötétlő, roppant mélységeibe.

2