Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)
1954-11-27 / 48. szám
4 Hírek a magyar népi demokráciából mikor a második Világháború elkezdődött, 45 éves voltam, tehát abban a korban, amikor az embernek már mindent tudnia kellene, ami az emberi természetről tudnivaló. Kiderült, hogy keveset tudtam. Nemcsak én, hanem a világ egész értelmisége, vagy szerényebben, a magam problémájának szűkebb körén belül maradva, Magyarország egész értelmisége. Csak egy tényt említek: a német haláltáborok már évék óta működtek, már évek óta szájról szájra járt a hírük, de nálunk nem akadt egyetlen becsületes ember sem, aki hitelt adott volna e hírnek. Sajnálkozó mosollyal utasították el e „vénásszonyos“ mendemondát. Se időnk, se helyünk nincs itt arra, hogy megvizsgáljuk, vájjon Hitler sátánábrázata minden időben és mindenütt fellelhető volna-e az általános emberi arc alatt. De érdemes megvizsgálni azt a tényt, hogy Németországban — és csak Németországban! — felszínre tudott kerülni, Érdemes megvizsgálni és megállapítani, hogy a német történelem, amely Goethét adományozta a világnak, Hitlert is lehetővé tette. Ez az, amit nem értettem meg. Ez az, amit a világ — a franciául és az angolul beszélő és gondolkodó csakúgy, mint a magyar — nem tartott lehetségesnek. Ennek a naivitásnak a következménye volt az a csalódás, amely már-már határos lett az iszonyattal. Számomra valósággal megrendítő volt ez az ugrás a felismerés felé. Nem hittem el tényékét, elképzelni sem tudtam őket, s amikor végül is kénytelen voltam elhinni, nem tudtam elviselni őket. Túl fájdalmas volt a múlt, amely a német szellem iránti tiszteletemből ezekhez a tényékhez vezetett. Láttam anyámat, amint ágyában fekve Goethét lapozgatta, és ugyanakkor öcsémet Ausschwitzba vitték, a gázkamrába. Az ilyen képet belső konfliktusok nélkül nehéz elviselni. zt a konfliktust szeretném feloldani, mert a személyes élményen túl mélyen belevág írói és állampolgári lelkiismeretembe. Egy szóban kifejezve: nem alkarom eltűrni, hogy népem, amely három rövid évtized alatt két tébolyult háborút vesztett Németország oldalán, amelynek földjét elpusztították, jellemét leírhatatlan erkölcsi fertőbe taszították, nem alkarom eltűrni, hogy még egyszer hasonló sorsra jusson. A német történelem két szélsősége ma újra szólásra jelentkezik. Hitler undorító árnyéka, amely mindazt megtestesíti, aminek árnyékban kellene maradnia, ismét felszállt az alvilágból — hogy milyen fedőnév alatt, azt valamennyien tudjuk. Ellene elsősorban a német történelem másik oldalát szeretném segítségül hívni. Mindazt a nemes emberséget, tisztességet, az egész emberiség számára hasznosat, ami a német népben történelme folyamán mindig fellelhető és hatni tud. Goethét mondtam és még tucatjával említhetnék neveket. Felesleges. Mert elsősorban magát a népet szólongatjuk azzal a szenvedélyes kérelemmel, hogy ocsúdjon fel, s a jó és a rossz párviadalában a jó oldalára álljon. A nép maga nevelje meg magát, mert a németség önmagánál jobb tanítómestert aligha találhatna. A németségnek, amelynek jelleme a hűségből és az alaposságból sarjad — bár a miszticizmusra való némi hajlamnak sincs híján — elsősorban egy jellemvonását kellene magában kifejlesztenie, amely nem hiányzik ugyan belőle, de amelyet a hatalmi pozíciók felé vezető úton féligmeddig elvesztett: a tagadás szellemét! Nincs ma ember Európában, aki ne félne Németországtól, a fejbólintók Németországától. De ha a nép megtanul önállóan gondolkodni és minden egyes német határozott nemmel felel majd a méltatlan hiúság sugalmazásaira és hitleri múltjának uszító és csábító dallamaira, akkor megvan a lehetősége a hosszantartó békének. Nemzetem számára nem tudok szebbet elképzelni, mint egy egységes, békés Németországot, amely igazolná a
