Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1953 (6. évfolyam, 11-51. szám)
1953-12-05 / 49. szám
Hírek a Magyar népi demokráciából 3 A „BÉKETARISZNYA“ SZÜLETÉSE A debreceni „Bika“ étteremben üldögéltünk, éjfél felé járt az idő s én még mindig lelkendezve meséltem a déli órák nagy élményét: a nagylétai béketalálkozó eseményeit, egyszerű paraszti emberek higgadt és találó, harcos, de bölcs felszólalásait. Például Váradi Péter bácsiét, aki feltette a kérdést: „Mit tehet a magamfajta célszörü szögény embör a békéért?“ S mindjárt válaszolt is rá: „Arra való a békemozgalom, hogy mindönkinek magyarázzuk: nem attul lösz reggel, hogy kikerít a kakas! Nem attul lösz béke, ha a háborút kezdenek s örök békességre tér pármillió szegényembör, hanem attul, hogy az emberiség nem a puska tusát szorítja, hanem a villa nyelit s nem egymást, hanem a szénát akarja vele döfödni. Ha jól forgatod a villát, jól döföd a szénát — á háborút döföd halálra. Én például jól alászántok most: legyen jövőre is jó a termés. Mert abbul a debreceni munkás, meg a tiszai határőr, meg a budapesti doktor is kenyeret eszik. S ha eszik, jól él; ha jól él, dolgozik és termel, meg alkot. S ha mindannyian jól dolgozunk, megjön a jólét s ha jólét van, nem köll háború, hogy lerontsa. Ezt köll megmagyarázni magyarnak, németnek, angolnak, taljánnak, s mindjárt nem lösz háború ... Ezt teszem én a béketarisznyába, ez az én üzenetem Bécsbe.. Mondom, ilyeneket meséltem a Bikában s mutattam a létaiak hímzett béketarisznyáját, tele levelekkel, üzenetekkel, olyanokkal, mint Váradi Péter bácsié volt. A mozgékony, de csendesbeszédű. mokánybajszu megyei békebizottsági titkár, Majkut Tibor rábökött a szép tarisznyára. — Tudod-e, hogyan született a béketarisznya gondolata? Mert abban benne volt Váradi Péter bácsi is, meg a nánási Hajdú Imre, meg a nyírábrányi Endrédi Józsefné keze is! — Az úgy volt, hogy tavaly a Béke-Világtanács ülése előtt megyei béketalálkozót tartottunk. Nagy volt a tülekedés: minden faluból százan •is részt, akartak venni. A járási és falusi titkárok heteken át kértek, könyörögtek, az asztalt verték nekem, hogy falunként hét-három küldött nem elég, mert az ö környezetükben annyi a kiváló békeharcos, hogy nem hagyhatjuk őket otthon. Főtt a fejem, mit csináljak? Ekkora tömeget (többezren lettek volna) nem tudunk két, napra elhelyezni, csak háromszázötvenre volt hely. Hajdú Imre, a nánási titkár leült a szobámban, hogy innen ö nem megy el, mert nem mer a község szeme elé kerülni, ha legalább ötven embernek nem visz meghívót. Azt mondta: „Inkább nyakamba a tarisznyát, oszt megyek amerre fővel esem, világgá.“ Ránéztem a szép hímzett tarisznyára. Duzzadt a sok mindentől, ami benne volt. „Mi van benne?“ Kérdem Hajdú Imrét. „Elemózsia?“ „Az ám,