Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1953 (6. évfolyam, 11-51. szám)
1953-08-29 / 35. szám
2 Hírek a magyar népi demokráciából Az alkotmánynap reggelén olyannak látszott a város, mintha mindenki útrakelt volna. Nem csoda: 80 000 ember indult el a Népstadion felé, autóbuszon, villamoson, trolibuszon, taxin — ki hogyan — s ezek még csupán a jegytulajdonosok voltak. És hányán indultak útnak azok közül, akik abban reménykedtek, hogy talán az utolsó pillanatban juthatnak belépőjegyhez. A legkorábban keltek a nagy esemény rendezői, szereplői. Még alig pirkadt, amikor már megtöltötték az utcákat a lila melegítőbe öltözött fiatalok, tornászruhás kislányok, csivitelő úttörők. A Népstadionhoz széles, forgalmas utak vezetnek. Az egykor hepe-hupás, gyom ver te rétek helyébe élet, kultúra telepedett, egy modern nagyváros szíve dobog itt. Fényképekről, leírásokból jól ismerjük már az új Népstadiont, de ahogy a Vorosilov-úton valami új Gellérthegyként elénk magasodott az óriás pilléreken nyugvó vasbetontribün — az embereket lábujjhegyre állította a'meglepetés. A képhez, a leíráshoz sokat hozzáad a képzelet, de mit tegyünk, amikor a valóság a képzeletnél is több, nagyobb, szebb? A rengeteg kapun özönlenek befelé az emberek. A nézőtér rendkívül tágas és mégis bensőséges. Az embernek az az érzése,, hogy mindenki közel van egymáshoz. A monumentális méretek senkit sem rekesztenek ki ebből az érzésből. Az építőművészet az emberek szeretetével társul. A tribünök, lelátók szinte otthonias kényelmet teremtenek tíz- és tízezernyi nézőnek. Kilenc óra felé közeledik az idő. Morajlik, zsibong a nézők tengernyi koszorúja. Nincs vidítóbb, felernelőbb látvány ennél, mert minden látványosságnak legszebb ékessége maga az ember. Vadonatúj stadion, s az emberek szívében vadonatúj öröm. Csupa szín és mozgás minden, de az arcok a legszínesebbek. Megszólalnak a kürtök. A két tágas bejáraton feltűnnek a nemzetiszínű és vörös lobogók, a fölbokrétázott zászlók, s az izmos léptekkel haladó zászlóvivők. A smaragdzöld, lágy gyepet sportolók, tornászok ezrei lepik el. Festő kellene ahhoz, hogy a színeket visszaadja. Vakít a habfehér női tornászruha, világít a cseresznyepiros mez. a lányok élénksárga. kék öltözéke, a népi táncosok hollófekete mellénye, nadrágja, csizmája. Hálás, szeretetteljes taps fogadja a Népstadion építőinek felvonulását. Egyikük előlép, néhány rövid szóval az építők nevében átadja a Népstadiont tulajdonosának: a népnek. „Váljék ez a stadion -—1 mondja — a magyar és külföldi sportoló ifjúság békét hirdető otthonává“. Ezt adják a dolgozók útravalóként. A legmagasabb árbocra felvonják a Népstadion zászlaját, a nemzetiszínű lobogót, amely címerként a stadion képét viseli magán. S ekkor, midőn a zászló selymébe először kap a csendes augusztusi szellő, felzendül a himnusz, s mintha e hangok ho-
