Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-01-19 / 3. szám
10. OLDAL MAUYAK Hl KA in') HAZÁRD-JÁ TSZMA írta: HÁLÁSÉ PÉTER / Huszonegy esztendeje annak, hogy elhagytam Hazámat és a számról, hogy ,,21”, eszembejut, hogy milyen veszélyes hazárd-játszma az emigráció. Mon/danom sem kell, azért jut eszembe / éppen a husznegyedik évforduló, I mert a ,,21”-es valamennyi kártyajátszma közül a leghazardírozóbb. Csakhogy miről van itt szó? Ha az embernek nincs választása, megkockáztatja a legnagyobb veszélyt isJ Annak, aki csak azért cserélne hazát, mert kalandvágy feszíti keblét, vagy pedig egyszerűen mert jobban akar élni, többet akar utazni — elösmerve, hogy mindez jogos vágyakozás — őszinte szívvel / sohasem ajánlanám. Ez, kertelés nélkül kimondom, I életem hagy huszonegyesének, a nagy hazárd-játszmának alapvető tapasztalata. Minthogy a 21. kalendárium-lap asztalra-perdítése ‘ott időszerű végiggondolni a nagy játszma kezdetét, eszembejut, hogy melyik volf az a mondat, amely az elhatározás elindítója volt. Igen, igen, mondat, méghozzá nem is olyan nagy súllyal kimondott, de inkább csak könynyedén odavetett. November közepetáján találkoztam a Váci utca és a Kristóf tér sarkán azzal az idősebb kollégával, aki a magyar újságírásnak évtizedek óta (már akkor) prominens egyénisége volt. Megkérdeztem tőle: — milyen foglalkozást választunk ezek után? Válla közé húzott nyakkal állt előttem néhány pillanatig, hideg, késő őszi szél fújt, borzongani látszott. Aztán azt mondta: — Késő. A mesterség választott bennünket. Ez a mondat nem hagyott nyugodni. Kialakult bennem akkorra már az a végérvényes elhatározás, amiről tudtam, hogy megmásíthatatlan: ezt a szót, „ellenforradalom” soha, semmi körülmények között, senkinek a kedvéért, semmilyen fenyegetésre — papírra nem vetem. Akkor tehát mi a választásom? Meg kell itt még említenem azt, hogy október 23-ától kezdve, mindaddig, amíg Magyarországon maradtam, egyetlen cikkem meg nem jelent. A november 3- áról 4-ére virradó éjszakán írtam első cikkemet, amely a november 4-én, vasárnap délben, nyolc esztendei elnémulás után megjelenő „A Reggel” vezércikke lett volna. Tudjuk azonban, hogy mi történt november 4-e hajnalán, „A Reggel” sohasem jelent meg és így az a bizonyos vezércikk sem. Utolsó cikkem a Hétfői Hírlap 1956. október 21-én, vasárnap este megjelent számában látott napvilágot, az volt a címe, hogy „Húszévesek közt Szegeden” és a szegedi egyetemisták előző napi nagygyűléséről írott helyszíni riport volt. Miért nem írtam október 23-a és november 4- e között, tehát a tíz nap alatt, amíg „lehetett volna”? Nem éreztem mohó vágyat a gyors megjelenésre és ziháló-hangú elmondására annak, ami akkor csaknem mindenki torkát fojtogatta és amit, aki akart, el is mondhatott. Hadd világítsam meg két példával, hogy mire gondolok. 1951 közepétől 1955 végéig, tehát több mint négy esztendeig a Filmgyár dramaturgja voltam. Ez volt az 1945 óta eltelt évek alatt leghosszabb alkalmaztatásom és egyúttal az egyetlen, egy nagyobb méretű állami vállalt kötelékében. Október utolsó napjainak egyikén valaki felhívott a filmgyárból telefonon és izgatottan adta tudtomra: — Fölnyitottuk a személyzeti osztály páncélszekrényét. Kiosztjuk a személyi dossziékat. Itt van a kezemben a tiéd. Elolvashatod az Jjss^es feljelentést, # denunciáló megjegyzést, amit megeresztettek rólad jnégv és fél év alatt. Gyere ki, azonnal megkaphatod. Amire azt válaszoltam neki: — Dobd a szemétbe. Mit érdekel engem most már az, hogy kik voltak azok, akik feljelentettek, akik besúgtak, akik áskálódtak ellenem. Milyen hasznom származik belőle, ha tudom? A személyzeti osztály rólam összeállított káderanyagáért tehát nem mentem kis Zuglóba. A másik példa: röviddel a filmgyárból való kilépésem után, tehát 1955 végén, alkalmazni akart munkatársai sorába egy képes hetilap. Eltelt néhány hét, s a lap főszerkesztője sajnálkozva közölte velem: — Ne haragudj, bármennyire is szeretném, nem tudlak fölvenni. A párt kulturális osztályán van egy fontos beosztásban levő Személy, aki élesen ellenzi. Dolgozhatsz a lapnak, mint külső munkatársat rendszeresen foglalkoztathatunk, de státusba venni nem tudlak. Ezzel a főszerkesztővel találkoztam az Állami Lapkiadó Vállalat székházának egyik folyosóján, ugyancsak október utolsó napjainak egyikén. Megállított és izgatottan mondta: — Akarod tudni, hógy ki volt a párt kulturális osztályán az, aki nem engedte meg, hogy fölvegyünk? Ezt válaszoltam neki: — Nem akarom tudni. Mit érdekel engem most már az, hogy ki tiltakozott a felvételem ellen? Nincs az égvilágon semmi jelentősége. Sőt, egyenesen arra kérlek, hogy ne mondd meg. így tehát máig sem tudom. Mint ahogyan azt sem, hogy mi minden gyűlt össze a Filmgyárbeli személyi lapomon. Egyébként is: a Filmgyár személyzeti osztályának akkori vezetője, Szinai Miklós, rendes és becsületes ember volt, meggyőződésem, hogy nem sokat számított nála kit, mivel és hogyan jelentettek fel, többé-kevésbé tisztában volt a Filmgyár munkatársaival. A két példát azért említem, mert egyúttal megvilágítja azt is: miért nem rohantam valamilyen, gyorsan, sebtében papírra zihált cikkel valamelyik újonnan indult lap szerkesztőségébe. Az volt a véleményem, hogy az elmúlt évekkel leszámolni, szembenézni, s mindazt, ami történt — akkor divatos szóval élve — „kiértékelni”, inkább azokra vár, akik a rend belsőbb sáncai és eszmei hadállásai mögül csinálták végig azokat a esztendőket. Elsősorban a „Szabad Nép”-nek kell elszámolnia. És tény az, hogy a lap szerkesztőségének egy része meg is tette, s közülük néhányan nem kis bátorsággal vállalták felelősségüket. Minthogy akkor, azon a tíz napon, mindent ki lehetett mondani, nem éreztem sürgősnek, hogy kimondjam, ez a vágy igazában csak akkor feszített, amikor nem lehetett őszintén beszélni, akkor megtettem mindent, hogy valamilyen módon belerejtsem mondanivalómat írásaimba. Nem tudom, hogy világosan érthető és követhető-e ez a belső folyamat, soha életemben nem akartam beállni a megkövezők közé és októbernek ama utolsó és novembernek legelső napjaiban őszinte készséggel üdvözöltem találkozások során azokat a kollégáimat, akiktől pedig mint örökös és meggyőződéses pártonkívüli, politikailag sok mérföldes távolságra álltam. Világos, hogy nem akarok neveket említeni és ezt is csak azért idézem föl, hogy megvilágítsam: november 4-e után sem lett volna kitől félnem, amiért maradásom nem volt, az ennek az egyetlen mondatnak mélyén rejtőzik: „Késő. A mesterség választott bennünket.” Túlsá-Halásx Páter gosan sok hősiességet, emberiességet, tragédiát, túlságosan sok gyermeksírt láttam ahhoz, azonta tíz napon, hogy ezt a szót: „ellenforradalom”, valaha is leírjam. Mi lehetett ezek után a választásom? Három családtaggal útrakelni, feleséggel, 6 éves kisfiúval és 4 éves kislánnyal, amikor az embernek hazája határain túl senkije, semmije nincs, és anyanyelvén kívül más nyelvet úgyszólván alig beszél (szóra sem érdemesen, mondhatnám), valóban nem csekély veszélyű hazárd-játszma. De, mint mondottam, az ember akkor hazárdíroz, amikor nincs választása. Nem indultunk el egészen nincstelenül. Volt 70 dollárom. Hon nah, mikor, mi módon gyűjtöttük össze és rejtegettük egy, a ház kertjében álló kutyaház bádogteteje alá szögezve, ma már mellékes. Tény az, hogy ez volt az induló tőke. Nem nagy pénz. De ha úgy vesszük, indultak el ennél kevesebbel is. Közben eltelt 21 esztendő. Néhány nappal ezelőtt kaptam kézhez a müncheni banktól a havonta egyszer megküldött kimutatást pénzügyi „állagomról”. Megtekinve, önkéntelenül elmosolyodtam. Fizetnivalóim rendezése után a bankszámlámon kimutatott összeg: 150 márka. Ez nagyjából és egészében 70 dollárnak felel meg. Miután ezt a 21. kalendárium-lapot az asztal közepére dobom (nem is elégedetlenül) állapíthatom meg, hogy (stílszerűen, kártyás-nyelven szólva): pénzemnél vagyok. NŐI SAROK A egyenlőtlen egyenjogúság Az Egyesült Államok kereken 214 millió lakosának több mint 51 százaléka nő. Egyenjogúságuk alkotmányba iktatása az Unió 201. évében is várat magára — lehet, hogy még igen sokáig. Novemberben a texasi Houstonban 1500 lány és asszony országos érdeklődést (és feltűnést) keltett konferencián követelte az elvi és gyakorlati egyenjogúságot. Negyedszázaddal ezelőtt az amerikai nők a dolgozók 30 százalékát tették ki — jelenlegi 41 százalékot. A férjezettek közül háromszor annyian dolgoznak, mint az ötvenes évek elején s csaknem ^minden második, 16 éven felüli asszony és lány munkában áll. A munkaügyi minisztérium adatai ugyanakkor sajátos tanulsággal szolgálnak. Mig 1955-ben a nők — átlagban — a férfi átlagbér 64 százalékát kapták — jelenleg csak 57 százalékát. A nők még a munkások között is átlag egyharmaddal kevesebbet kerestek férfitársaiknál. Az aránytalanság annál is fájóbb, mivel az amerikai nők túlnyomó többsége, ellentétben a külföldi közhiedelemmel, távolról sem tűpénzért dolgozik. Minden nyolcadik család élén nő áll és csaknem minden második közülük túl keveset keres — a család fennmaradásához szociália segélyre is szüksége van. A dolgozó nők 40 százaléka egyébként magát tartja el. Az úgynevezett „alsó” rétegekben, főként a színesek, de fehérek között is létkérdés a nő munkája. A középosztályban a létminőségé. Sok polgárasszony pedig abban a korban megy újra vagy először dolgozni, amikor már nem illik évei számát firtatni: másként nem tudnák főiskolára járatni a gyerekeket. A nőmozgalom azonban nemcsak és talán nem is elsősorban pénzzel méri az egyenjogúságot, bármenynyire is beleillik ez az itt abszolút mérce a (Folytatás all. oldalon)
