Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-04-20 / 16. szám
,}4<QLI>AL MAGYAR HÍRADÓ Megtérés a halálveszély pillanatában Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA ,,Az Ur meghallgatott engem!” Milyen megindító, felemelő kijelentés ez az ember szive felmelegszik, ha hallja. Pedig ez az asszony, akit Carolyn Cornmannak hívnak, valóban élő személy és itt feküdt városunk kórházában olyan sebekkel, melyek a legerősebb férfit is elpusztították volna. Ez nem rémregény, nem detektivtörténet, nem elbeszélés, nem is valami vallásos folyóirat produktuma, de színtiszta valóság, igaztörténet. Dohnányiné Egy újságcikkből idézek, melyet ^aehar lona Rob Meachum, helyi lapunk szerkesztője irt. Carolyn Cornman a floridai Mariannában egy üzletben segédkezett, mikor egy este egy puskás ember bukkant fel, aki minden értéket felnyalábolt, őt pedig egyszerűen megragadta és arra kényszeritette, hogy vele jöjjön. Az immáron középkorú asszony könyörgött, hagyja őt életben, de a puskás betörő, aki minden pénzt magával vitt a kasszából, valószínűleg nem akarta, hogy valaki életbenmaradjon, aki majd tanuskodhatik ellene. így aztán a kocsija felé tuszkolta a szegény teremtést, de ő valahogyan kicsúszott a keze közül és futni kezdett. Sötét volt, igy azt remélhette, hogy valahogyan elbújik a fák között. A rablógyilkos azonban meglátta a kocsija reflektorának fényénél és utánalőtt. A lövés nem találta és ő tovább futott. Ekkor megbotlott valami gyökérben és elterült a földön. Amint lihegve feküdt ott mellére esve, tehetetlenül, hallotta a gyilkos közeledő lépteit, aki egészen közel hozzá megállt. Azt hitte, szörnyet hal rémületében. De ekkor valami csodálatos fény gyulladt ki lelkében. Ő, aki azelőtt sohase járt templomba, most egyszercsak Istenhez fordult segítségért és kétségbeesetten fohászkodott, hogy itt a halál küszöbén tegyen csodát és mentse meg őt. Ekkor a gonosztevő föléje hajolt és közvetlen közelből négy Ízben sütötte el a puskáját, négy lövést bocsátva a fejébe. Kettőt a tarkójába, egyet a fülébe és egy éppen a szeme felett fúródott a homlokába. De az asszony akkor már lélekben egészen máshol volt. Az a természetfeletti fényesség egyre jobban elárasztotta és olyan bátorság fogta el, mely még a halált is megvetette. Tudta, érezte, hogy Isten meghallgatta őt, mert a lövések alig okoztak fájdalmat, inkább csak tompa ütést érzett, ami még annyira se fájt, mint a foghúzás, melyen néhány nappal előbb esett át. És ugyanakkor csodálatos bölcseség nyilallott az agyába. Tudta, hogy most halottnak kell tetetnie magát, hogy ettől az embertől megszabadulhasson. Visszafolytotta hát a lélekzetét is és mozdulatlan maradt. Hallotta, hogyan távolodnak a férfi léptei, már-már meg akart moccanni, de valami belső hang, Isten hangja, intette, hogy maradjon csak mozdulatlanul. Szót fogadott. És valóban — újra hallotta a gyilkos közeledő lépteit. Az megállt egészen a közelében, aztán a hajánál fogva felrántotta, felültette, de ő úgy tetette magát, mintha csak hulla lenne és erőtlenül zuhant alá. Akkor a gyilkos belerúgta az ut melletti árokba és végre beült kocsijába, hogy EMBEREK ÉS ESETEK A fájdalom gazdagsága férfiból hirtelen kiszakadtak a szavak: „Hát nem értik, hogy nem bírom tovább? Miért állnak itt az ágyam körül, ha nem akarnak segiteni?!” Nem lesz semmi baj, mormolta az orvos, még egy kevés idő és vége a fájdalomnak, türelem, barátom, türelem, mert a fájdalom most segít nekünk. Olyan, mint a lámpás, azt mutatja, merre keressük a betegséget. A görögök a fájdalmat az egészség őrző, ugató kutyájának nevezték, de Leriche, a hires francia sebész csak legyintett, ha ezt hallotta. Mert szerinte a betegség olyan, mint egy kétfelvonásos dráma. Az első felvonás alattomosan, a szövetek mélyében játszódik le. Amikor kigyulnak a fények, azaz jelentkezik a fájdalom, már túl késő: benne vagyunk a második felvonásban. A fájdalom csak nehezíti és szomorúvá teszi az amúgy is elvesztett csatát. A jótékony fájdalom fogalmát nyugodtan elejthetjük. A fájdalom baljós ajándék, amely az ember értékét csökkenti. Esetleg még betegebbé tesz. Nem, ez nem igaz, rázza a fejét a legtöbb orvos, de sok mindjárt el is bizonytalanodik. Nem a tudományos magyarázat miatt, azzal tisztában van a medikus is. Kiszámítani, hogy melyik betegnél mit válthat ki a fájdalom — ezt a legképzettebb lélekbúvárok sem vállalhatják. Nemrégen megtartották ' kongresszusukat a nukleáris medicinával foglalkozó orvosok. A fájdalomról is szó esett: hogy kíméletesek a vizsgálat módszereik, hogy az izotópos beavatkozás sikeresen helyettesíthet más, fájdalmas gyógymódokat. Egyszer talán megszűnik minden testi fájdalom? Egyszer talán mindenfajta gyötrelemnek lesz azonnal ható ellenszere? Sebész barátom kérdésem elrobogjon. Csend lett, és jóleső sötétség. Carolyn Cornmant a belső hang végre arra utasította, hogy keljen fel és keressen segítséget. Sérüléseivel, vérezve, reszketve valahogy feltápászkodott, előre támolygott és kiállva az ut közepére, segítséget kért. Egy motorista jött arra. Nem állt ugyan meg, de értesítette a rendőrséget és nemsokára előrobogott a rendőrkocsi, hogy felvegye a rongyokban vacogó, vérző asszonyt. így került a kórházba. Kiderült, hogy valamennyi golyó úgy csapódott a fejébe, hogy könnyűszerrel el lehetett távolítani és semmilyen nemesebb szervet nem érintett. Néhány nap múlva már képes volt felülni az ágyban és társalgóit az újságírókkal, akik köréje sereglettek, hogy kérdezgessék. Mosolyogva mondta, hogy csodálatos menekülése csak egyféleképpen magyarázható. Úgy, hogy az Ur meghallgatta őt. Megkérdezték tőle, hogy nem bánkódik-e azon, hogy csupán ő jutott ilyen keserves sorsra és a többiek, akik még az üzletben tartózkodtak, elmenekülhettek? Az asszony megrázta a fejét és kijelentette, hogy hálás érte az Urnák, hogy éppen ő volt erre a megpróbáltatásra kiválasztva. Néhány nappal ezelőtt talán zúgolódott volna az elszenvedett kínlódások miatt, de most, hogy Istenre rátalált, csak azt mondhatja, hogy legjobb volt igy, mert a többieknek talán nem lett volna lélekjelenlétük arra, hogy Istenhez forduljanak és akkor a gyilkos egyszerűen végzett volna velük. Azt is elmondta, hogy ezentúl egészen uj, más életet akar folytatni. Mindenekelőtt templomba akar járni, hogy jóvátegye mindazt, amit a múltban elmulasztott. hallatára elneveti magát, s azt mondja, reméli, ezt ő már nem éri meg, mert sokfajta fájdalmat nem szabad addig csillapítani, vagy akár kis időre is megszüntetni, amig nem vagyunk biztosak benne, hogy mi okozza. Nem az a jó orvos, aki gondolkodás nélkül a fájdalom ellen ront. Nem ez a fontosabb. A fájdalom okát kell kutatni, a késlekedés ugyanis emberéletbe kerülhet. Igaz, a fájdalomba is bele lehet halni. És az is igaz, hogy van olyan betegség, amely nem jár fájdalommal. Állok az idős néni ágya végénél, figyelem, hogy a műanyag vezetéken keresztül hogyan szivárog a kaijába a vér. Rekedten érdeklődöm, hogy van. Már jól, suttogja, mert már fáj. „Csak egy percre veszthettem el az eszméletemet, mert arra emlékszem, amikor betettek a mentőbe. Mintha nem is velem történt volna. Semmit sem éreztem, azt sem tudtam ellenőrizni, hogy lélegzem-e. Mintha nem lettem volna. Szeretnék élni. Már fáj.” Beszélgettem egy szülésszel. Meséltem, hogy egy fölmérés szerint sok jövendőbeli kismama nem is érdeklődik az úgynevezett fájdalommentes szülés (Folytatás a 15. oldalon) KI? Ki szabta meg, hogy utam így folytassam, jóformán öntudatlan? Gondviselés, vaksors, törvény, felvállalt cél; valami totemállat; Istenek; háromszemélyü Atya: egyben Fiú, Szentlélek s Ö maga; napok, évek, évtizedek sodrása, mely külön létem a fövénybe vássa: névtelen, mivel megismerhetetlen, tán szállást sem vesz, csak cselekszik bennem és végzetemről nélkülem határoz, ítél: mi rossz, jó, hazug, igazságos? Keresztury Dezső
