Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)

1978-04-06 / 14. szám

8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ A LEGYŐZŐITEK SZEMÉVEL írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A déli harangszó, melyet a római pápa a nándorfehérvári ütközet előtt rendelt el, bennünket magyarokat egy nagy győzelemre emlékeztet. A török történelem nyilván a gyászos vereség emlékét őrzi, melyért aztán kárpótolta; őket a mohácsi győzelem, mely előttünk a nemzethalál vízióját Äp; kJL vetette fel s „mohácsi vész”-ként B maradt meg emlékezetünkben. A történelem ‘ véres-tragikus eseményeit, a nagy hóditó hadjá­­ratokat másképp látják a győzők és másképp a legyőzőitek, más­­képp az utókor és másképp a kortárs, aki részese vagy éppen szenvedő alanya volt a történelmi viharnak, mely átgázolt rajta vagy felette. Amerika felfedezésének és meghódításának, kivált a magas indián kultúrák — az azték, az inka és a maya kultúra — elpusztításának könyvtárnyi az irodalma. Korabeli európai krónikusok feljegyzései, a hódítók jelentései és levelei bőséges anyagot szolgáltatnak ahhoz, hogy az utókor történészei és írói azóta is visszatéijenek rá, próbálják elemezni, összefüggéseit megfejteni, a talányos kérdésekre választ adni. Próbálják megrajzolni a hóditókat, azok jellemét, temperamentumát, indítékait s ezen keresztül megvilágítani és megmagyarázni a tényeket. Valóban rejtély, hogyan pusztíthatott el, igázhatott le milliós indián birodalmakat néhány­­száz mindenre elszánt, aranyra sóvárgó spanyol zsoldos? Mi okozhatta, hogy jól szervezett, roppant hadsereggel rendelkező, magas kultúrát megteremtő indián birodalmak homokvárként omoljanak szét egyetlen erőteljes ütésre? Nem könnyű a válasz s eddig nem is kaptunk kielégítőt. Testvérharcok, belső viszályok, leigázott törzsek elégedetlensége nyilván éppúgy közrejátszott, mint bizonyos lelki tényezők. Akárhogy is: kegyetlen, vérrel irt korszak a hódítások kora! Passuth László egyik legnagyobb, „Esőisten siratja Mexikót” című regényében roppant erővel és beleéléssel rajzolja meg két merőben másféle kultúra összecsapását Cortes és az aztékok harcában. A mexikói Miguel Leon-Portilla rendkívül érdekes „Vision de los vencidos” című művében nem a korabeli spanyol krónikákat és forrásokat idézi, hanem a korabeli indián kódexeket, a hódítást túlélő indián irodalmi emlékeket, eposzo­kat, siratóénekeket. Nem sok maradt ebből, hisz a kódexeket máglyára hányta az elvakultság és vallási fanatizmus. Ám az a néhány kódex, mely csodálatos véletlen folytán megmaradt, egyedülálló érték. S a leigázott indiánság ajkán, nemzedékről—nemzedék­re mentődött át a tragikus pusztulás emléke. A mexikói egyetem művelődési tanszékének vezetője, dr. Angel Maria Garibay nahuatl nyelvről fordította le az indián szövegeket spanyolra. Az indián kódexekből és feljegyzésekből kitűnik, hogy a spanyolok érkezését baljós jelek, különös természeti jelenségek előzték meg, melyekből az azték papok és varázslók nehéz idők eljövetelét és végzetét olvasták ki. Az is tény, hogy Moktezuma — ahogy Montezuma nevét újabban írjuk és ejtjük — Cortes és spanyoljainak megjelenésében a rejtélyes isteni lény, Kecalkoatl visszatérését vélte s e hite teljesen megbénította a cselekvésben és az ellenállásban. Az is kétségtelen, (Folytatás a 11. oldalon) Vacsorán a Fehér Házban II. A március 7-i washingtoni lapok szerint, előző nap az amerikai horvátok tüntettek Tito ellen. A tv­­állomások helyszíni riportot adtak a felvonulásról. Úgy hallottuk, hogy a beígért demonstráció miatt a jugoszláv nagykövetség hirtelen lefújta a december 6-án Tito tiszteletére tervezett estélyt. Ilyen előzmények után, március 7-én, kedden este fél nyolc óra előtt néhány perccel, amikor sofőrünknek kiadtuk az utasítást a Madison Hotel előtt: „White House, southwest gate, please”, el voltunk készülve arra is, hogy valahol a White House közelében tüntetőkbe ütközünk. Meglepetésünkre, a Fehér Házhoz vezető, körülbelül 1 mérföldes útvonalon a tüntetőknek még a nyomát sem láttuk, sőt az elnöki rezidencia közelében a biztonsági őrjáratokon kívül egy lélek sem volt az utcán. A „security” száz százalékos volt, azonban tudtunk szerint semmilyen konfrontációra nem került sor. A horvát disszidensek bizonyára pihentek az előző este szerzett babéraikon. Már besötétedett, amikor valamivel fél nyolc után, a Fehér Ház kapujához érkeztünk, ahol a kapuőrség vezetőjének felmutattuk meghívónkat és átadtuk a meghívóhoz csatolt belépési igazolványt, a Fehér Ház „North Portico”-ja vagy 1000 lábra lehet a kaputól. A kacskaringós úton fehérházi gárdisták álltak őrségen és adtak útbaigazítást. A North Por­­ticónál újabb igazoltatás után elbocsátottuk sofőrünket és néhány pillanat múlva a fogadóterem előszobájában találtuk magunkat. A falak mellett vitrinekben az előző érák alatt használt tradicionális porcelánok és ezüstök vonták magukra a vendégek figyelmét. Nem sokáig legeltethettük szemeinket a gyönyörű gyűjteményen, mert a „social staff” a felső emeletre irányított bennünket. Szűk lépcsőfeljárat vezetett az East Room-ba, ahol a vendégek gyülekeztek a díszvacsora előtti fogadásra. Mielőtt beléptünk volna az East Room-ba, egy snájdig „marine” kadét karonfhgta feleségemet és amikor a hangszórón bemondták nevünket, így hármasban vonultunk be. Lenke számára a bevonulás a kadét kaiján a hangszórós bejelentéssel az est egyik fénypontja volt. A tágas East Room-ban már voltak vagy ötvenen és egy ragyogó kinézésű házaspár jött hozzánk bemutatkozni. A hangszórón bemondott név után sej­tették, hogy magyarok vagyunk. Ők is azok voltak, Midland, Michiganből. Merszei Zoltán, (druszám) a világ egyik legnagyobb kémiai vállalata, a Dow Chemical ügyvezető-elnöke és felesége, Ilona. Merszeiék Svájcban ismerkedtek össze, ahol Ilona leánynevelő intézet növendéke volt, leendő félje meg egyetemi hallgató. Budapesten születtek és még min­dig jói beszélnek magyarul, habár ritkán kerülnek össze magyarokkal. Ilona édesanyja Kanadában él, hűséges olvasója lapunknak. Felvillant az agyamban, hiszen én Merszeiről azt olvastam néhány hónappal ezelőtt a Wall Street Journalban, hogy az Egyesült Államok legjobban fizetett korporációs elnöke, 1 millió 200 ezer dollár évi fizetésével előzi meg a General Motors elnökét és Henry Fordot. Fan­tasztikus magyar karrier. Carterék és díszvendégük Tito nem voltak a teremben. Egyenruhás, fehérkesztyfís pincérek pezs­gőt és borokat szolgáltak fel. A Carter-érában bornál erősebb alkoholos italt nem szervíroznak a Fehér Házban. Miután pertut ittunk a Merszei-házaspárral, elkallódtunk a körülbelül 120 főnyi vendégseregben. A diplomaták, honatyák, társadalmi és közéleti vezetők között rábukkantunk néhány ismerősre. Üdvözöltük Averell Harrimanékat, Walter Mondale­­ékat, (az alelnök) és Cyrus Vance-éket, (a külügyminiszter). Harrimant New York-i kormányzó korából ismerem. Cyrus Vance-ékkel együtt voltam Budapesten a Szent Korona átadási ünnepségen, Mondale-ékkal az elnökválasztási kampány során barátkoztam össze. Egyszerre csak lecsillapodott a zaj,minden szem a bejárat felé fordult, amikor Carter elnök és Tito kíséretükkel bevonultak az East Room­­ba. ' Néhány pillanat alatt a vendégek sort formáltak és elkezdődött a recepció. A szabály szerint a férj a felesége előtt ballag a sorban. Tito Carter elnök és Mrs. Carter között állt. A kötött formálitások mellett is tudtam néhány szót váltani Carter elnökkel és Rosalynnal. Titóval csak kezet fogtam. Carteréket a beiktatás óta csak televízión láttam. Carter a nagy felelősség súlya alatt egy kicsit megöregedett, halántéka körül megőszült. Ellenben Rosalynn Carter sokkal jobban néz ki életben, mint a televízión. Tito korát meghazudtolóan jó fizikai állapotban van. Sötét szemüveget viselt egész idő alatt. Koromfeketére festett haja és fiatalos hajvágása elősegíti a jó fizikai kondíció látszatát. Lenke észrevétele: „bizonyára jó beauty parlorba jár”... Egyébként, a legendáshírű jugoszláv államelnök, volt partizánvezér csak nagyritkán mosolygott. Talán nem volt jó hangulat­ban... A recepció után átvonultunk a State Dining Room-ba, ahol névre szóló ezüst zsinórral átfűzött program-füzetet kaptunk, amelynek két belső oldalán fel voltak sorolva a díszvacsora egyes fogásai, a különböző italok, valamint a vacsorát követő koncert műsora. Egy kártyát is kaptunk, amelyen asztalunk száma volt feltüntetve. Az elnöki asztaltól eltekintve, házaspárok nem ültek együtt. Lenkét a 7-es számú asztalhoz ültették, engem a 11-eshez. Nem vagyok babonás, de mint veterán lóversenyszúrkoló, tisztában vagyok azzal, hogy a 7/11 szerencsés kom­bináció. De erről és a vacsoráról legközelebb. (Folytatjuk}

Next

/
Oldalképek
Tartalom