Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-03-23 / 12. szám
10. OLDAL MAGYAR Hl KAPO SZERELMEM, SÁRIKA írta: VAJDA ALBERT Életem nagy szerelmét, találkozásunk után néhány héttel már el is felejtettem. Úgy érzem, ezzel megelőztem mai modern korunkat, amelynek lelkes ifjúsága egészen más szemszögből nézi a szerelmet, mint az én második világháborút megelőző generációm. Látom barátaim gyermekeinél, hogy unott, savanyú arccal húzzák fel magukra a blue jeans elnevezésű korszerű kényszerzubbonyt, utána kimennek a fürdőszobába, hogy felrakják a kötelező koszfoltokat és utána lassú, vánszorgó léptekkel elballagnak a legközelebbi diszkotékba, hogy dobhártyájuk megkapja az arra a napra elrendelt fültépést. Változatlanul életunt arckifejezéssel lötyögnek partnernőjüktől egy-két lépés távolságban az üvöltő zene ritmusára, majd pedig, amikor úgy érzik, hogy elérték a süketség megfelelő fokát, megbillentik a lányt és utána kettesben elindulnak, hogy áldozzanak a szexualitás oltárán. Az én ifjú éveimben, bár a háború előrevetette árnyékát, mégis mosoly volt a fiatalok arcán, az életuntságot átengedtük az érettebb korosztálynak. És a szerelem is általában más volt. Mi még andalogtunk, mi még epedve néztünk egymás szemében, mi még acsarkodtunk a szülői önkény ellen, amely este hétre hazakényszerítette a lányokat, pedig az alkony jótékony homálya csak fél nyolc tájt hullott a Margitsziget, vagy a Városliget fáira. A lányos szülők is tudták ezt, ismerték a tavaszi és nyári alkony kerítőerejét, ezért kellett időben hazamennie minden tisztes kislánynak besötétedés előtt. Életem nagy szerelmét nevezzük Sárikának, már csak azért is, mert így hívták. Hatszobás lakásban élt szüleivel és bátyjával, Ferivel, aki bohém, mulatós, kicsattanóan jókedvű fiú volt, közvetlen érettségi után, az apai vagyonnal háta mögött. Nagy házibálok, délutáni zsúrok színhelye volt a Margit-körúti lakás, táncoltunk, udvaroltunk, ettünk, ittunk és közülünk a szerencsésebbek, egy-egy házibáli éjszaka alatt meglátogathatták a szobalányt, akit ha jól emlékszem Tercsinek hívtak, szőke volt, kék szemű, pirospozsgás és úgy ütött az ember kezére, hogy abban több volt a simogatás, mint a dorgálás. Egy ideig úgy éreztem, hogy Sárika életem legnagyobb szerelme. Közvetlen az érettségi után voltam, kezdő újságírógyakornok, nem tudtam még, hogy egy férfi életében megszámlálhatatlanus sok legnagyobb szerelem váltja egymást. így akkor, néhány hétig Sárika töltötte be szívemben a legfontosabb helyet. Sárika magas volt, karcsú, gesztenyebarna, hamvasan kreolbőrű, koromfekete szemű és unalmas. Ha megfogtam a kezét, elhúzta a száját és a kezét. Tánc közben, ha szorosabban akartam magamhoz ölelni, elhúzta a száját és a testét. Ha az asztal alatt térdem hozzáért a térdéhez (nem véletlenül), azonnal elhúzta a száját és a térdét — ugyancsak nem véletlenül. Egyszer egy alkalmas pillanatban meg akartam csókolni, de olyan tekintetet vetett rám, hogy azonnal elengedtem, mert pillantása azt fejezte ki, hogy megint elhúzás lesz a dologból: szól az apjának és az elhúzza a nótámat. Mai fejjel persze tudnám, hogy Sárika magatartása minden szónál ékesebben fejezte ki, hogy velem szemben ,,kanári madár érzelmeket” táplál: fütyül rám. De akkor, mint kezdő ifjú hírlapíró, arra álmomban sem mertem gondolni, hogy van olyan lány, aki ellenáll annak a mélyen férfias bájnak, adoniszi külsőnek és szellemes beszédkészségnek, amellyel — saját megállapításom szerint — rendelkeztem. így azután egyszerűen megállapítottam, hogy Sárika unalmas liba, aki nem is érdemel ilyen klaszszist, mint én. A nagy szerelemnek ezzel vége lett. Követtem Sárika példáját: végleg elhúzódtam tőle. Befutott a háború, az azt követő zavaros évek, majd pedig kifutottam a zárt határok közül és új életet kezdtem idekint. Számtalan nagy, még nagyobb és annál is nagyobb szerelem emlékét hoztam ki magammal, de nem tagadom: Sárika nem volt közöttük. így azután meglepett, hogy nemrégiben levelet kaptam tőle, amelyben közölte, hogy harminc napra látogatóba jön, nagyon szeretne találkozni velem. Amikor befutott a budapesti gyors és leszállt egy csomó ember, fogalmam sem volt, hogy a nők közül melyik is Sárika. Szerencsére ő megismert, odafutott hozzám... akarom mondani, odazötyögött, mert a karcsú Sárikából vaskos Sára néném lett. Átölelt, ami meglepett, mert úgy emlékeztem rá, hogy folyton elhúzódik, már pedig húzódva nem lehet közeledni. Megállás nélkül beszélt, ami szintén szokatlan volt, mert Sárika inkább szűkszavúnak volt mondható. Gesztenyebarna haja aranyszőke lett, arcának kreolszíne megmaradt ugyan, de két szépen fejlett pofazacskót eresztett, amitől olyan külsőt kapott, mint egy szabadnapos hörcsög. Karján zöld plasztik táska volt, szeme alatt jól fejlett bőrtáska. Aliban határozottan jól állt, legalább hármat számoltam meg, csak úgy kutyafuttában. A taxiban fogta a kezem, térdét odaszorította térdemhez, de ebben nem volt semmi erotika, csupán helyszűke: Sárika ugyanis olyan alapvető idomokkal rendelkezett, hogy éppen csak elfértem mellett az ülésen. Egy hétig volt a vendégünk, vittük ide és oda, de mindig ügyeltem arra, hogy alkonyat előtt nyilvános helyen legyünk. Mintha csak a budai szülők intettek volna le a mennyországból: vigyázzak a lányukra. — Emlékszik, hogy milyen szerelmes volt belém valamikor? — kérdezte egyik este Sárika, amikor véletlenül kettesben maradtunk otthon — Mintha ma lenne — mondtam azonnal, jeléül annak, hogy hazudni arcizom rándulás nélkül tudok. — Én olyan buta és tapasztalatlan voltam akkor — folytatta és megfogta a kezem. — Ma már persze érett vagyok... Odasimult hozzám. Én pedig elhúztam a szájam és magamat. És úgy éreztem, hogy az elröppent évtizedek alatt tulajdonképpen nem történt változás kapcsolatunkban. Ifjúkorunban ő húzódott el tőlem, most pedig én húzódom el tőle. Érthető! Én érett lettem, ő meg... túlérett! AZ ESEMÉNYEK NYOMÁBAN BANYASZSORS írta: PÉTER IMRE Péler Imre Képzeljük el azt, hogy az emberek a földalatti sötétben keresik a kenyerüket, ahol nem lehet egyenesen állni, hanem meggörnyedve dolgoznak a sárban, vízben és hűvös levegőben. Aztán ott van a mindennapi életveszély, amit gyorsan mozgó vágó- és marógépek okozhatnak. A mennyezet is bármikor lezuhanhat, sőt a levegőben is ott vannak azok a porszemcsék, amelyek lassanként belepik a tüdőt. Vajon milyen körülmények között és hány dollárért volnánk készek igy dolgozni? Megtennénk napi 60 dollárért? Ez az az össeg, amit a bányászok többsége kap naponta a jelenlegi körülmények között. A szénbányászok több mint kétharmada a föld alatti tárnákban dolgozik. A századforduló óta 100,087-en haltak meg közülük. Ez azt jelenti, hogy évente 1300 haláleset történt. Igaz, jelenleg a balesetek nyomán járó halálesetek csökkentek, mégis itt kétszerte annyian válnak munkaképtelenné a szerencsétlenségek következtében, mint más ipartelepeken. Egy 55 éves, munkaképtelen bányász igy emlékszik vissza több mint hisz éves munkájára: „Munkaidőm utolsó két esztendejében sárban és vízben dolgoztam, és éppen ez tett engem tönkre. Mindig hideg és nedves volt a levegő odalent. A gerincemben izületi gyulladás fejlődött ki és olyan kibírhatatlan fájdalmakat okozott, hogy még aludni sem tudtam.” Ez a bányász maga Arnold Miller, az United Mine Workers elnöke. Tüdőszilikózis. Izületi gyulladás és krónikus gerincbetegség miatt 1970-ben munkaképtelennek nyilvánították. Egy évvel később a 277,000 tagot számláló unió elnökévé választották. Miller igy folytatja emlékezését: ,,A viz csaknem azonos a bányászással és a sár majdnem azonos a vízzel. Majdnem minden bányász, aki hosszabb időt töltött a föld alatt, izületi gyulladást kap valamilyen formában. Ez a tüdőszilikózis után következik, mint a mi legsúlyosabb egészségügyi problémánk.” ŐRSÉG (Folytatás a 8. oldalról) csodálatos módon sokan akarnak megtanulni magyarul, hogy kedvébe jáijanak házastársuknak. Gyenge püspök ur és Galambos atya a maga falujában műkedvelő színjátszást szervezett, azonfelül népi tánccsoportot. (Néhány évvel ezelőtt szinte még nyoma sem volt mindennek.) A pulyai Kóbor-vendéglőben nemrég pótszékes ház előtt adták elő Móricz Zsigmond „Aranyos öregek” c. egyfelvonásosát s ugyanott felléptek a magyar nótákat daloló és magyar táncokat lejtő fiatalok is, akiket Popovics Anna tanárnő tanított be. Érdekes az a megállapítás egy-két évre visszatekintve, hogy a fiatalság milyen könnyen fejlődik: akik még tavaly alig-alig törték a magyar nyelvet, az idei előadásokon már pompás kiejtésükkel tündököltek. Sok szó esik Liszt Ferenc, a világhírű zeneszerző magyarságáról. Anélkül, hogy bármiféle következtetést akarnánk belőle levonni, meg kell említenünk, hogy az alsó- és felsőőri középiskolás diákok magyar színjátszó csoportjának — többek között — a tagjai: Liszt Claudia, Liszt József és Liszt Mária. Valószínűleg mind ugyanazon Liszt-családból. Ö igaz, hogy nem igen tudott magyarul, de a késői Liszt-csemeték már színpadra is léphetnek és magyarul szavalhatnak a közönség előtt.
