Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-02-16 / 7. szám
12. OLDAL MAG YAK HÍRADÓ JOBB FÉLNI MINT MEGIJEDNI írta: PAPP VARGA ÉVA Inkább menjünk feleslegesen orvoshoz, semhogy a korai rákmegállapitás „kellő pillanatát” elmulaszszuk. Általában nem foglalkozom orvosi problémákkal, de elolvasom a rá vonatkozókat. így most, hogy lapunk egyik cikkírója rámutatott arra, hogy idejében való felismeréssel ezt a szörnyű kórt is megelőzheti a* ember, gondolnom kell egy régi barátnőmre, aki áldozata lett annak, hogy figyelmenkivül hagyta a vészjeleket... Azokban az években, mikor Washington D.C.-ben Szegedy Maszák Aladár volt követ és munkatársai rendeztek egy-egy estélyt, megismerkedtem ott egy budapesti nővel. Nagyon művelt asszony volt Margó, összebarátkoztunk és akkor is, később is sokat mesélt nekem pesti életéről. Villájuk volt, ott megfelelő személyzet, igy autójuk is volt. Elmondta, hogy mivel ő nagyon mozgékony, ha beült az autóba, gyakran beütötte a homlokát a kocsi tetejébe. Férje ilyenkor viccelődve mondta neki: „Te nem születtél úri életre, csak általam cseppentél bele. Az autóba sem tudsz rendesen beülni és ezektől az apró ütésektől kaphatsz egy daganatot.” Hát igen, folytatta Margó, titkárnői állásomból kerültem az igazgató mellé, de merem állítani, hogy mindenben megálltam a helyem. Évekkel később történt, hogy a fodrásznál a segéd megjegyezte: „A méltóságos asszonynak egy kis dudor van a homloka felett, talán fájt is, mikor a kefével hozzáértem.” Csodálkozva mondtam, hogy soha nem vettem észre, de majd megmutatom az orvosunknak. Másnapra már elfelejtettem. Olyan időszak következett, mikor az ember nem törődhetett jelentéktelennek látszó dolgokkal. Jött a háború, aztán végre a béke... férjem meghalt és egyetlen fiunk Amerikában tanult egy washingtoni főiskolán. így érthető, hogy egyetlen vágyam volt idekerülni. Viszont kijutni akkor az óhazából lehetetlen volt. Ezzel a vággyal éltem, a külsőmmel nem törődtem, fodrászhoz sem jártam, fésülködés közben vettem észre a hajam alatt a daganatot. A szivembe nyilallott: Te jó Isten!, ez fog megmenteni... Azonnal felkerestem háziorvosunkat, könyörögtem, adjon egy Írást, amellyel igazolhatom, hogy operáció miatt Stockholmba kell utaznom a világhírű tanár, Olivecronához, aki annakidején Karinthy Frigyesen végzett sikeres agyműtétet. így hosszas utánjárással megkaptam az engedélyt, eljöhettem szülőhazámból. Bevallom, eszembe sem volt orvoshoz menni. Stockholmban egy barátnőmnél szálltam meg és izgalommal vártam fiamtól az értesítést, hogy utazhatok hozzá. Egyik napon barátnőm tiszteletemre vacsorát adott, amelyre vendégeket hivott és asztalszomszédom egy fiatal férfi érdeklődött hogyan tudtam eljönni most Budapestről. Büszkélkedni akarván az ügyességemmel, nevetve meséltem el neki hogyan sikerült megtévesztenem az illetékeseket. A férfi szinte ingerülten rámszólt: „Asszonyom, ez nem vicces dolog. Én orvos vagyok. Az ön betegségével nem kivánok foglalkozni, de ajánlom, K[azonnal keresse fel a világhírű Olivecrónát. Nehéz bejutni az agysebészhez, de én beajánlom...” w. így kerültem a sebészhez. Mikor megnézte a hajammal takart kis dudort, azt mondta: „Ez leher jóindulatú is, tehát most még nem operálom várnunk kell vele...” Szelesen szóltam közbe: Tanár ur kérem, én nem várhatok, mert Amerikába utazom a fiamhoz, ő válaszra sem méltatva nézegette a naptárát és határozott hangon mondta: „Mához négy hétre látni akarom...” Mikor hazamentem, fiamtól már várt az engedély, hogy látogatási alapon bemehetek az Egyesült Államokba. Sem a daganat, sem a Tanár nem volt többé eszembe, boldogan ültem hajóra és látod, itt vagyok. Itt is akarok végleg maradni, mert ezt az amerikai szép szabad életet nyilván előző sok szenvedésemért kaptam a Gondviseléstől. ★ ★ ★ Ezekután sokat voltunk együtt, igy alkalmam volt megfigyelni Margó életét, amely olyan volt, mint a legtöbb ujamerikásé, csak ő volt másféle. Áldott természetével mindennek csak a fényoldalát látta: „Igaz, itt nincs cseléd, de nem is szükséges. Az itteni Los Angelesben már négy hete szinte megszakítás nélkül esik. Kalifornia túl van a szárazságon. Egy esőmentes, napfényes, — derűs napon, — a két órányi hajtásra levő Palm Springsen, — január végén is nagy a strandélet. A közeli „Desert Hot Springs Spa”-ban, az öt különböző hőfokú, a természet által fűtött gyógymedencékben, — lubickol a tömeg. Bugyborékoló melegvíz, — napsütés január utolsó napjaiban, — amikor Amerika legnagyobb részében dermesztő hideg, zúzmara, jég és hóvihar söpör végig. Az egyik medencében a helybeli angol lapok riporterei bújnak össze egy kis csoportban. Beszélgetnek a sajtóban megjelent különböző cikkekről. A legfőbb téma a Hollywood környéki fojtogató gyilkos, — aki már 12 szerencsétlen fiatal lányt fojtott meg az elmúlt esztendőben. A rendőrség egyelőre tehetetlen. Az egyik riporter, — egy fiatal házaspárnak, — Michael és Cecíliának a szörnyű tragédiáját meséli el, melyet az egyik helybeli angol lap már le is közölt. Mindnyájan figyelemmel hallgatjuk a mesélőt, amelyből kiderül, hogy a társadalom, a hivatalos közeg a rendőrség, a törvény paragrafusainak gondolkodás nélküli, — szolgai hűséggel való alkalmazása által, — szinte asszisztált két emberi élet megsemmisüléséhez. Michael elvesztette állását, — pénze nincs, halomba gyűlik a kifizetetlen számlák tömege. Szomorú, csüggedt, elkeseredett hangulatban kétségbe esik. Cselekedeteiben, — napi tevékenységében már az őrület jelei mutatkoznak. Felesége Cecilia, — látszatra a legboldogabb asszony. Rettegését és fájdalmát lelkében cipeli, — elrejti az emberek elől. így vigasztalja magát: Michael biztosan meg fog változni. Később erre már nem háztartás nem kívánja. Igaz a szokásokat nem könnyű megtanulni, de ebben az uj életformában sok érdekesség van. Istenem, milyen szabad itt az élet!” Igaz, sok kedves régi barátot hagytam Pesten, de az újak itt is nagyon kedvesek. Aztán az a boldogság, hogy itt a fiam... ★ ★★ Aztán eljött a nyár és a washingtoni szinte tűrhetetlen forróság elől mentünk gyakran a hűtött mozikba. Egy ilyen program előtt hivott fel egyszer Margó: Kérlek, halasszuk el a mozit. Ágyban kell maradnom. Szörnyű fejfájás kínoz. Másnap korán reggel telefonált: A fejfájást a porok sem szüntetik, mit tanácsolsz? Orvost!, mondtam határozottan. Egy régi, kitűnő orvos-barátunkhoz ajánlottam, aki nem közölte velünk, hogy mi baj van, azonnal elhelyezte a Georgetown University Hospitalban. Naponta látogattam, bámultam, hogy ott is azt emlegette, ami jót kapott a sorstól: Hogy lehetne nekem most ilyen ápolásom Pesten? Igaz, hiba volt, hogy elmulasztottam Olivecrónát, de az itteni orvosok nem hiszik, hogy a daganat az autó-ütésektől lenne. Ha én ITT, ebben a mindennel megáldott Amerikában meghalok, az csak Isteni elrendelés lehet. Tudom, hogy a fiam gyásza és uj barátaim (Folytatás a 13. oldalon) volt mód, — bekövetkezett a végzetes tragédia. „Sajnálom, — nem tehetünk semmit” — mondja San Diego megye egyik Cecilia által kihívott sheriffje, — akinek kétségbeejtő, — fuldokló zokogással jelentette, hogy félje Michael megpofozta, leteperte, majd állati durvasággal megerőszakolta, s azzal fenyegette, hogy meg is fogja ölni őt. „Csak egy hisztérikus nő a sok közül, aki válni akar urától”, — gondolta a rendőr. Még annyi fáradságot sem vett, hogy jelentse feletteseinek, — amikor visszatért hivatalába. Később kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, — mindennapos eset. Cecilia és Michael, — mindketten 27 évesek, — ma már halottak. Két éves fiacskájuk Tomi, — árvaságra jutott. Most az emberek, a szülők, ügyvédek és a rendőrség is gondolkodnak; talán tehettünk volna valamit értük, — talán megmenthettük volna őket. Michael kezdeti csendes őrültsége igy kezdődött. Egy verőfényes julius délután, a bozontos szőrű kis juhászkutyájuk játékosan kergette az egyik kis csibét a „Mobil Home” mögött levő kertecskéjükben. „Gyere ide” üvöltött a kis kutyára Michael. A kutyus, melyet kölyök korában vett ajándékba Cecíliának, engedelmesen a gazda lábaihoz ült, — s elülső kis lábaival „szolgált”. Hányszor mondtam már neked, hogy ne zavard a csirkéket, — ismételgette Michael, majd felállt, — bement a házikójukba és egy revolverrel tért vissza. Cecilia érezte, hogy mi fog következni. Térdre vetette magát félje előtt, — átkulcsolta két lábát, — s könyörgött a kutya életéért. Pár lépésre tőlük a húsz hónapos Tomika állt és sírva vonagló szájjal bömbölt. Michael egy golyót eresztett a kutyusba, az vonitó fájdalommal szűkölve próbált elbújni a házikó alá. Michael ördögien ravasz hízelgéssel előcsalogatta, fejét simogatva maga mellé ültette és még öt golyót eresztett bele gyors egymásutánban. (Folytatás a 15. oldalon) A LELKETLEN TÁRSADALOM KÉT ELPUSZTULT ÉLET írta: TERJEKI PÁL
