Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-07-21 / 30. szám
_1_ \AAGYAK HÍRADÓ VÉNLÁNYOK NAPJA Irta: PAPP VARGA ÉVA Vendég voltam minap egy kedves magyar családnál, és mig a háziasszony a konyhában volt elfoglalva, én képeslapokat nézegettem. Egy gyűrött képes magazint lapozgattam, mikor a fenti cimet megpillantottam. Sietve fordítottam a fedőlapra, hogy lássam a dátumot. Nem is régi...hihetetlen...! Évekkel ezelőtt még meg tudtam volna érteni, de manapság...? Kíváncsian kezdtem a szöveget olvasni, amelyből kitűnt, hogy a „Vénlányok Napja” minden év júniusában van. A célja? Hogy felfigyeljen a társadalom a részvétet érdemlőkre és megünnepeljék, kiemeljék érdemeit. A szöveg mellett képek nem voltak, nyilván azért, mert a mai un. vénlányokat is csak az általános divatu, félmeztelen öltözetben mutathatnák be, ez pedig cáfolná az állítást: vénlányok! Ugyan, kérem! Hol vagyunk ma már attól, hogy akár külsejük, akár koruk szerint lehessen megkülönböztetni a „pártában maradt” nőket azoktól, akiknek sikerült férjet találni. Amilyen nemes szándék egyszer egy évben megünnepelni az Anyákat és amilyen kedves figyelem, hogy az Apákat sem mellőzik, olyan bántó rámutatni azokra a nőkre, akik között a régi fogalombeli vénlánytipusból alig akad egy-egy. Ezt az elavult fogalmat és cimet életmódjukkal, fellépésükkel végleg agyonütötték! Sok leány azért nem ment férjhez, mert vélt kötelességeik vannak szüleikkel szemben, ezek feláldozván fiatalságukat, állásban maradnak, vagy akár a szülői ház konyhájában is, hogy segíthessék a beteg anyát, vagy már munkaképtelenné vált apát. Ettől a nemes önfeláldozástól eltekintve azonban éppúgy öltözködnek, társaságba járnak, mint a férjezett nők. A régimódi vénlánytipust én is leginkább könyvekből ismertem, mert ha baráti körünkben volt is idősebb hajadon, az művésznő, tanárnő vagy orvosnő volt, mégis — ahogy most forgatom az emlékezés lapjait, mintha előttem állna Teruska. Egykori házmesteménk testvérhuga volt Teruska aki a nénje mellett „vice” szerepet töltött be. A munkán kívül nem érdekelte semmi és senki. Fonott kontyba fésült fekete haja erősen őszült, nevetni soha nem hallottam, hiába tréfált vele a postás, vagy a tejeslegény. A lépcsősurolást akkor sem hagyta félbe, ha lakodalmas menet hajtott el arrafelé és a rivalgásra kiszaladtak a házbeliek a kapu elé. Egyszer a mosókonyhába egy nagyobb vaskályhát akartunk venni és a házmestemé ajánlotta, hogy vegyük meg a Teleki téren, arra célra a használt is megfelel. Teruska jött velem és mig ő, mint szakértő...nézegette a kályhát, én inkább azt az embertömeget figyeltem, amely annak az ócskapiacnak a mindennapos tartozéka volt. Mikor Teruska szólt, hogy megtalálta, amire nekünk szükségünk van, közelebb mentem és megálltam egy öntött vaskályha előtt. Az ajtaja spárgával volt felerősítve és észrevettem, hogy a rosszul záródó ajtó résén fehér fátyoldarab kandikál ki. Ernyőm nyelével kissé megérintettem, mire a spárga meglazult és a kinyiló ajtón kiesett egy gyűrött menyasszonyi fátyollal együtt egy már kormos mirtuszkoszoru is... Meglepődve rábámultam, miközben Teruska felém fordulva nyújtotta a számlát, de félúton megállt a keze...rámeredt a látványra, elsápadt és hirtelen megtántorodott. A kereskedő, aki mellettünk állt, várva a pénzre, megfogta a lányt és leültette egy ládára, aztán szólt az inasgyereknek, hogy hozzon egy pohár vizet, mig én rémülten kérdeztem: mi baja van, Teruska? Nem tudott szólni. Az arcát a kezeibe temette és egész testét rázta a zokogás. Egy pillanat alatt kiváncsi tömeg vett körül minket. Valaki orvosért kiáltott, egy nő rendőrt hozott oda és az embergyűrűből közelebb jött egy fejkendős nénike, aki élénken tanácsolta: „injekció kell ennek, attul múlik el az ilyen roham. Az én ángyikám is igy volt...” Megérkezett az ügyeletes orvos, akit nem érdekelt az ángyika esete. A bámészkodókat erélyesen félreállitotta és a zokogó leányt bevitte az őrszobára. Mikor az injekció után kijött Teruska, falfehér volt, de a zokogása már elcsendesedett. Beültettem egy taxiba, vittem haza, miközben szemeiből még lassan hullottak a könnyek és úgy futottak le az arcán, mintha már jól ismernék az utat, ahol árkot vájtak... A Margit-hid budai oldalán, a Szeifert kávéház előtt elküldtem a taxit és a kissé tiltakozó leánnyal beültem egy kávéházi páholyba. Rendeltem egy erős kávét, amit valósággal belediktáltam, azt mondtam neki: „Itt maradunk egy kis ideig, Teruska. Nem akarom, hogy a lakók igy lássák magát, de most már mondja el, mi izgatta fel annyira? A lány rámemelte kisirt szemeit és már kissé megnyugodva, hiszen minden kitörés könnyit a leiken — beszélni kezdett: „Szégyellem, de megmondom az igazat, engem a koszorú rikatott meg. Én nem mehettem férjhez, TÜLKÖLŐ NYÁR A tülkölő nyár sápadt hegyein sugárzó ismeretlenségek. Kaszáslábu, fürge pókok pillái a tó szemének. Vad tűznyársak megcsurditják lányok töpörtyűbarna bőrét, Sültkrumpliszagu, csörgős ágat ringat a lesoványodott ég. Sziporkásfülű nagylegények fialják pofásán füvek pelyhét. Nyelvükön gőzölög a harmat, mint villámverte, kopogós jég. Iszlai Zoltán Ilyen a legtöbb amerikai város (Folytatás a 12. oldalról) színes rajzokat készít óriási méretekben és azokat az utcasarkon helyezi el. Egy másik művész, Harold Ohara a mesterséges kivilágítást és az esti szórakozást igyekszik összehangolni. Mindenesetre érdekes próbálkozások ezek, amelyek azt mutatják, hogy az amerikaiak szeretnék belvárosaikat vonzóbbá tenni. VARGA fiVA pedig nem voltam csúnyább, mint a többi lány a faluban. Igaz, igen szegények voltunk. Édesapám rokkantán gyütt haza a harctérről, édesanyám régóta betegeskedett, igy csak a segélyből éltünk. Mikor édesanyám hirtelen meghalt, maradt öt árva, mind az én gondom lett. A néném nem törődött semmivel, elment szolgálni, igy én neveltem, gondoztam, de még iskoláztattam is a testvéreimet, közben pedig felettem elszaladt az idő... Már régen nem is gondolok a féijhezmenésre, de mikor hallom, vagy látom, hogy ezek a mai lányok nem becsülik meg a házaséletet, a koszorút, ami után én annyira vágyódtam, még tűzre is vetik, akkor igen elfogódik a szivem...ne tessék haragudni, hogy alkalmatlanságot okoztam...” * Haragudni...? Ugyan miért? Emlékszem, hogy nekem is elfogódott a szivem és fáj mostanában is, mikor a rengeteg válásról hallok és olvasok. Legszívesebben összeszedném azt a sok-sok meg nem becsült koszorút és azoknak ajándékoznám, akik vágyódnak utána, de meg is becsülnék, nemcsak a házasság jelképét, hanem a hozzátartozó vőlegényt is, akkor is, ha már FÉRJ lett belőle... 18. OLDAL Ketten beszélgetnek. — A feleségem már régóta gyanús nekem, és nem vagyok képes rajtacsipni. — Hogyhogy? — A napokban például észrevettem, hogy a feleségem a kapunk előtt beszállt egy taxiba, amelyben már ült egy fiatalember, és elhajtottak. Én beültem egy másik taxiba, és utánuk hajtottam. Egy külyárosi ház előtt kiszálltak, bementek, és egy földszinti lakásban meggyulladt a villany. A függönyön keresztül láttam, amint a fiatalember levetette a kabátját, aztán a feleségem eloltotta a villanyt, leengedték a redőnyt, és én nem láthattam semmit. Most itt állok, és nem tudom, gyanakodjam-e a feleségemre vagy sem. ★ ★ ★ — Nos, a kedves vizsgázó úgy látszik, zavarban van. Talán nem ismeri a kérdést? — De igen, professzor ur. Ami zavar, az nem is a kérdés, inkább a válasz. ★ ★ ★ Két ember arról vitatkozik, hogy ki látott melegebb vidéket. — Barátom — szól az egyik —, én egyszer olyan forró vidéken voltam, hogy ott ember és állat csak éjjel tudott kijönni a házából a rekkenő hőség miatt. — Ez semmi — szól a másik —, én egyszer olyan forró vidéken voltam, ahol például a tyúkokat jéggel etették, mert különben keményre főtt tojást tojtak volna. ★ ★ ★ A városi utcán, a legnagyobb forgalom idején, egy rendőr tilosat int az átkelőhelynél. A gyalogosok áradata megáll, csupán egy idős hölgy tipeg tovább az úttesten, a tilalommal semmit sem törődve. — Nénike, nem tetszik tudni, mit jelent, ha felemelem a kezemet?—kérdezi tőle udvariasan a rendőr. — Hát már hogyne tudnám, fiacskám — feleli a néni —, hiszen elvégre is, több mint negyven évig tanitónő voltaim.. T
