Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-10-13 / 42. szám
8. OLDAL- - -- v~ -(102.) Szúnyog a hegyormon (Washington) Belgrádban a „Topcidersco Brdo” villanegyed Puskin-utcájától a belvárosi Knez Milosútig amerikai limuzinon húsz perc alatt lehet eljutni. No igen, ha a forgalmat le nem állítja valamely ponton egy macedón gyümölcsárus leszakadt szekere, egy úttesten veszekedő bosnyák asszonycsoport, egy magát megmakacsoló öszvér, szükséget végző kecske, vagy a keletből és nyugatból képződött szemkápráztató és fülsiketítő napi élet valamely más tempó-lassító eleme. Úton a kormányunk által bérelt Puskin-utcai villától a Knez Milos-úton levő USA-nagykövetségre, ahol akkor állomásoztam, reggelenkint Márai ,,Napló”-jának I. kötetét olvastam. A hivatalhoz érve Dragutin, a dinnyefejű és örökmosolyú sofőr, azelőtt fuvola-tanár, átvette tőlem a könyvet, hogy másnap reggel beszálláskor átnyújtsa azt. így olvastam 1958-ban Márainak a washingtoni Occidental Press kiadásában akkor megjelent intim munkáját — napnap után, lap-lap után, amíg csak ezekből tartott — és a II. kötet, amelyet türelmetlenül vártam, 1968-ban Frankfurtban ért el. Intimek itt abban az értelemben nevezem a művet, amely Karinthynak, a jelentőségében csak kisebb részben humoristának egy örök sorából vág mellbe: ,,Nem mondhatom el senkinek — elmondom hát mindenkinek...” Csakugyan, Márai ,,Napló”-köteteinek mindegyike Karinthy-értelemben ,,Üzenet a palackban" s nem csupán a magyarságnak, hanem a szellem egész világának, az intellektus nemzetközi társadalmának. Magyar jelentősége is nemzetközi szintről nézve esik jól: följegyeztem a" ,,Der Tag”-ban fordítások nyomán megjelent kritikából, hogy „...Magyarország e könyvön át a távolból szemlélve egy hazafi s világfi szemével új méltóságot nyer...” És valaki elküldte nekem a ,,St. Gallner Tagblatt” cikkét, amely szerint ,,a nyelv szolgál hazául neki; amikor egy olvasó sajnálkozott, hogy nem angol, vagy francia közönségnek ír, azt felelte, hogy egy kis nemzet titokzatos, magányos nyelvén írni izgalmas dolog is.” Most azután végre-valahára megjelent a III. kötet is; gratulálok az olvasónak. Magányosan ül Márai az íróasztala mellett, amely az európai irodalom ma oly kevés hegyormának egyike. Már az I. kötetben megmondta: „Ismerőseim nem értik, hogy az írás olyan szertartás, amelyhez a kolostorinál is mélyebb magányra van szükség. Az embert csak akkor tudom megalkotni, ha távol vagyok az emberektől. És nem értik, hogy ez a magány nem gőg, hanem a végső, az utolsó alázat.” Olykor nem tudom, hogy mint brilliáns tündököl-e a szelleme, vagy inkább mint jég csillog; hűvös tartózkodással ír-e, vagy modora inkább művészi fegyelmezettség következménye, amely mindenek előtt a felkiáltójelet zárja ki. „Napló”-kbeli megfigyelései borostyánkőbe esett ragyogó színű rovarok, amelyek így örökre megmaradnak Karinthy palack-beli megjegyzésének Márai-variációjával: „Nincs módom többé ott élni, ahol szeretnék; be kell érnem a nagyvilággal” (II.), és mai létünk villámjellemzésével: „Olyan korban éltem, amikor nem lehetett tudni, hogy ki veszélyesebb: a rabló-e, vagy a rendőr” (I.). ☆ ☆ ir ___________ «A^ AR H1KAU0________________ Most tértem vissza kaliforniai vakációról; „Ugocsa non coronat” szellemében Floridával nem tartok viszonyt s egy kis rosszmájúság is van abban, hogy amerikai vonatkozású idézetet óhajtván választani, ezt emelem át ide: „Miami egy tenyészkísérleti terület, ahol a szenilitás válogatott példányait ápolják. Agg csoroszlyák bikiniben sétálnak... A főútvonalon üzlethelyiségek, ahol egy dollárért vérnyomást mérnek. A hőség majdnem elviselhetetlen, de van, aki szereti; azt mondják, hogy flamingók, krokodilok és öreg zsidók jól bírják. Soha sehol nem láttam együtt egy helyen ennyi rút öreg embert. Az emberi szétesés tragikomédiája mindenfelé. A nap minden órájában százezres sokszorosításban látni magunkat az öregség nyomorúságában; ez nem emberi. Inkább elvánszorogni egy barlangba, ott leülni és várni, míg végül kiviszik az embert már csak a szag miatt is... Félévszázad alatt egy világváros igényességével épült fel az óceán partján ez a felhőkarcolós Mátészalka, amely azonban olyan is, mintha Disney rendezte volna.” Ez csak egy kis lesöpört morzsa; a Márai-paragrafusok mélyvízben úsznak, amely az egész európai kultúrát tükrözi ezeregy oldalról. Milyen megnyugtató, hogy nagyritkán egy kis légypiszok fedezhető fel a sorok közt...olyképp örülök ennek, mint amilyen alapon Rachmaninoff mondta egy Hofmann-hangverseny után: „A B-minor Polonaise-ben egyheiyütt kihagyott egy hangot...milyen jó tudni, hogy földi lénynyel állunk szemben...” Szúnyog szerepét vállalom, amikor a hegyoromra bátorkodom hágni és jelentéktelenségekért megcsípdesem a toll ott ülő óriását. így; Költőkről, akik „...megírták fiatalon, amit elsőbben írni akartak. Arany a Toldi-t; Petőfinek csak a Háry János-ra futotta...” De hát Háryt Garay írta; Petőfi Jánosa — a Vitéz. — „Brzezinski nevű történelemkutató, orosz, vagy ukrán, Washingtonban tanít.” Amikor Márai ezt írta, 1974-ben, B. már széles (Folytatás a 11. oldalon) PANORÁMA UTÓPIAVÁROS: ARCOSANTI Magas toronyházak, autók helyett liftek, élelemtermelés napenergiával — megvalósulóban van a függőleges város, Paolo Soleri építész álma. Kétezer diák épiti az arizonai sivatagban. Az autópályán érkező vendég a sok-sok kilométernyi sivatag után, amelyet csak jellegtelen városkák és elszigetelt ranchek szakítanak meg, úgy érzi, mintha délibábot látna: az arizonai sivatag kellős közepében, félúton Phoenix és Flagstaff között, hihetetlen látvány a síkságból felmagasodó, függőleges városkép. Az uj város: Arcosanti. Tervezője Paolo Soleri 57 éves olasz építész, aki harminc éve él az Egyesült Államokban. Ambíciói nagyok: nemcsak egyetlen várost akart tervezni, hanem „megváltoztatni az emberiség életmódját.” 1970 augusztusában,^ miután a terveket a legnagyobb amerikai múzeumok kiállították, megindult az építkezés. Solerit akkor még a legtöbben álmodozónak, vagy bolondnak tartották. Hat év után az utópisztikus város kezd valósággá válni. A terv lényege: a körülbelül 3000 lakosú város lakóházai, szolgáltató üzemei és zöld területei egyetlen közös fedél alatt vannak, a város nem vízszintesen, hanem függőlegesen épül. Arcosanti nem más, mint Soleri filozófiájának megtestesülése: arkológiának nevezi filozófiáját vagy tudományát, az épitészet( architektúra) és az ökológia egybeolvasztását. Soleri szerint a modern metropolisok gyógyithatatlanul betegek, ki kell hallniuk. Betegségük oka maga a városstruktura, az, hogy vízszintesen terjeszkednek, mint egy olajfolt, egyre nagyobb területet foglalnak el lakóházakkal, gyárakkal, hivatalokkal. Ez a „térfogyasztás” képtelen módon fecsérli az emberi energiát (gondoljunk csak arra, mennyi időt és energiát vesz igénybe, hogy a város egyik végéből a másikba utazgatunk), és megoldhatatlan problémákat okoz, például a gépkocsik légszennyezése. Paolo Soleri, aki Frank Lloyd Wrightnak, az egyik legnagyobb amerikai építésznek, a „szerves építészet” prófétájának volt a tanítványa, a hatvanas évek végén visszavonult az arizonai sivatagba, hogy ezeken a problémákon elmélkedjék. „Remetelakát” egyre több egyetemista látogatta. Ezek a diákok láttak neki, hogy saját kezük munkájával építsék fel Arcosanti várost. „A leghihetetlenebb jelenség Arcosantiban éppen az, hogy az emberek arcuk verítékével építik fel” — irta a Newsweek. Az egyetemista fiúk és lányok hajnaltól napestig dolgoznak az építkezésen a sivatag forróságában, vagy dermesztő hidegében. — Még sohasem dolgoztunk ennyit életünkben — mondják nevetve, mig homokot lapátolnak, cementet kevernek, kábeleket fektetnek le. Igaz panaszkodnak, hogy elszigetelten élnek, hideg van, túl meleg van, rossz a koszt. De mégis itt maradnak Arcosantiban, hónapokra, sőt évekre. Pedig Soleri nem fizet a diákoknak. Sőt, előre figyelmezteti őket, hogy ne legyenek illúzióik. A füzetek, amelyeket minden amerikai egyetemen szétoszt, nyomastékosan figyelmeztetik a fiatalokat: az arizonai sivatagban éjszaka nagyon hideg van, nappal nagyon meleg, a munkáért pedig nem jár fizetség. Ellenkezőleg: a diákoknak kell fizetniük a hathetes „szemináriumért”, amelyben mindössze heti egy vitanap szerepel a mester részvételével. Azt hinné az ember, igy sohasem épül fel a város. A diákok többsége a hathetes szemináriumra jön, csak a lelkesebbek maradnak hosszabb ideig. — Hathetenként mindent élőiről kell kezdenünk, új csoportot kell betanítanunk — mondja Jack Blackwell, Soleri néhány állandó alkalmazottjának. (Folytatás a 13. oldalon) HH.E'M-L-eH A Honvédelmi Minisztériumnak halvány fogalma "sincs arról, hogy csaknem fele a gigantikus 42 billió dolláros évi kiadásnak hova kerül. A pénzt építő vállalatoknak adják át bizonyos területeken, de attól kezdve a könyvelés megszűnik. így, amikor ezek az elsődleges épitővállalatok dollárok billióit továbbítják alvállalatoknak az egész országban, a Pentagon már nem tud semmit a pénz sorsáról. Michael Harrington massachusettsi demokrata képviselő ezeket mondja: „Húsz billió dollár óriási mennyiségű munkaalkalmat tudna szolgáltatni és nekünk tudnunk kellene, hogy ezeket a munkaalkalmakat hol fogják megteremteni.” A dollárok billióit felemésztő épitővállalatoknak központjai vannak New Yorkban, Bostonban, Chicagóban és igy tovább. Az a gyanú áll fenn, hogy ezeket az összegeket alvállalatoknak továbbítják, ahol a munka, az energia és a közlekedési költségek olcsóbbak. Azt azonban senki nem tudja, hogy melyek ezek az alvállalatok.
