Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-06-16 / 25. szám
MAGYAR HÍRADÓ 13. OLDAL MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN EGY RITKA MAGYAR MŰVÉSZNŐ Irta : NYITRAI KATALIN A porcelánt Kinában találták fel, ezért az angol neve China, vagyis csájna. Nos, Kozó Margit honfitársunk, ahogy majd maga mondja el alább a csájnának a szakértője és ezt javítja a gyűjtők és kereskedők részére. Angliában sajátította el a porcellánjavitás művészetét, mielőtt Kanadába jött. Angliában pedig úgy került, hogy a második világháború után egy európai menekülttábor parancsnoka tette lehetővé a bevándorlását. Kozó Margit művészi fejlődése , , „ „ azonban még korábban kezdődött. Először beszélgetünk. — Művészi fejlődésem tulajdonképpen tizenegyéves koromban indult el, — mondja — amikor az egész ország annyira le volt gazdaságilag romolva. Hárman voltunk testvérek lányok és egy kis öcsénk is született akkor 31-ben, úgyhogy apánk képtelen volt egyedül dolgozva a családból eltartani bennünket. Az apám különben műbutor-asztalos volt és akkor kitalálta, hogy játékokat csináltat velünk. Én voltam a legidősebb, 11 éves akkor és igen nagy örömmel csináltam, mert valójában játék volt. Mindig szerettem eszkábálni dolgokat és ez ment egészen 36-ig. Az iskolai szünnapokon, a nyári szünidőben. Semmi szünetünk sem volt és az első karácsonykor amikor ezt csináltuk, este hét órakor még ott festettem a bababutorokat és a megrendelő ott várta türelmetlenül, hogy vihesse a vonattal haza. Már olyan görcsben volt a kezem, hogy képtelen voltam az ecsetet letenni, a másik kezemmel kellett kihúznom az ujjaim közül. — A következő lépés az volt, hogy áttértünk a magyar butorfestésre és a dísztárgyak készítésére. Hogyan jutott el tulajdonképpen a porcelánrestaurálásig? — Ahhoz úgy jutottam el, hogy a háború végén Makóról Németországba menekültünk és az angol parancsnok ajánlott engem a British Múzeumba restaurátornak, miniatűrök restaurálására. Természetes, hogy egy idegen, aki angolul sem tud, az ilyen állást nem kaphatott meg. Egyszerűen nekem is menni kellett a többivel a gyárba. Ott három évig kellett volna lennem. Az én János Vitéz illusztrációm azonban meghatotta még a munkahivatalnokokat is. Így könnyebb iparba mehettem. Akkor választottam a porcelánipart. A János Vitéz illusztrációm eredetileg mangófára készült, alapja egy sima bot volt elefántcsont végekkel. Én mindjárt rájöttem, hogy ez a legalkalmasabb tárgy, amire a János Vitézt illusztrálhatom. Hét hónapig dolgoztam rajta. Nem faragás hanem miniatürfestés volt ez, még a sárkányoknak a pikkelyei is ki vannak dolgozva. — Úgy tudom Margitka hogy maga restaurálta az angol királyi család porcelánjait is. Ehhez a megbízatáshoz hogy jutott? — Ez úgy történt, hogy az egyik vezető cégnél dolgoztam akkor már öt évet. Angliában az a divat, hogy a reperálandó dolgokat egy másik cég gyűjti össze és ők viszik különböző mesterekhez. Aranyműveshez, ezüstműveshez, aszerint, hogy miről van szó, és a megsérült porcelánt porcelánrestaurálóhoz viszik. Nos egy ilyen kollektáló, aki a királyi családnak a bútorait és az összes porcellánjait tartotta rendben, az hozta cégünkhöz a királynőnek az egyik megsérült hűtőtálát, amit ő maga tört el. De, hogy ne kéijen a cég a javításért sokat, nem mondta meg, hogy a királynőé, csak akkor, amikor már sokalta az időt ameddig dolgoztunk rajta. — Mennyi ideig tartott a megjavítása annak a tálnak? — Hát a baj az volt, hogy az egyik kollégám kezdte csinálni, de rosszul és akkor bízta a főnökünk énrám. A kollégám dolgozott rajta két és fél hetet, de le kellett szednem az egészet és újra kezdve másik két és fél hétbe került, mire készen lettem vele. — Hány darabra volt törve? — Huszonhat darabra. Igazi aranyat használtunk rá. A kollégám hidegreperálással csinálta. Amikor az én kezembe került én már égetéssel csináltam. Természetesen ez sokkal alacsonyabb hőfokon való égetés, mint ahogy eredetileg égetik a porcelánt. De utólag nyoma sem látszik meg a javításnak, ha tökéletes munkát végez az ember. — Milyen más érdekes restaurálást végzett a közelmúltban, Margitka? — 1970-ben, amikor már itt a kanadai Vancouverben önállóan dolgoztam, levelet kaptam a volt londoni cégemtől, hogy nagy szükség van rám és menjek vissza, legalább ideiglenesen. Nem fogom megbánni anyagilag. Hát visszamentem. — Mi volt az a fontos munka? KÍVÁNSÁG Uram, bátoríts igazsággal. Ne tiprass még a pusztulással. Vidíts jósággal, aranyággal. Tetőzd be létem boldogsággal. Buijánozzon irgalmad fénye, Üljek a vénség küszöbére. Köszöntsön hattyú, búzakéve. Ne küldj a Csontok szigetére. Galambos! László Tervek az emberiség végső háborúéra (Folytatás a 12. oldalról) témája. Russel F. Weigley, amerikai katonai történész azt mondja, hogy a vietnami háború tanulságait nem lehet hátunk mögé tenni. Bármilyen oknál fogva, a katonai stratégisták újból és újból arra gondolnak, ami szinte elképzelhetetlen. Azzal traktálják a nyilvánosságot, hogy elrettentést és elrettentő elrettentést kell alkalmazni. Némelyikük úgy beszél a nukleáris háborúról, mint ami valószínűleg bekövetkezhet. A vitában vannak héják és galambok. A galamboknak van taktikai előnyük. Legalábbis nekik van a leghangosabb érvelésük. A héjaknak van a legtöbb lőszerük — információjuk — és gyakorolják a manőverek művészetét. A galambok szerint a nukleáris háború mindent tönkretenne, ami a civilizáció megnevezést megérdemli, és ezt egyetlen egy ellenség sem gondolhatja másként. A héják véleménye szerint valamilyen formában az emberi társadalom túlélné az Ítéletet, és igy van némi jelentése a veszteségnek és nyereségnek egy nukleáris háború esetén. Dr. Erőss András — Aga kánnak a kínai szervize, amely leesett és igen sok darabra tört. Tökéletesen éppé kellett visszavarázsolni. A cég ezért csak az én kezembe merte adni. — Meddig tartott vele a munka? — Bizony az eltartott jó három hónapig. De teljesen sikerült, habár voltak hiányzó darabok is, amelyeket a leggondosabban csiszolt betoldással kellett pótolnom, a legmegfelelőbb anyagból. — Milyen más eredeti, saját alkotására büszke a János Vitézen kivül? — Itt Vancouverben egy magyar családnak én készítettem el a saját tervezésem szerint a magyar szobáját. — Dolgozik-e múzeumok számára is Margitka? — Itt eddig még nem. De Angliában dolgoztam, a Victoria múzeumnak és néha egy-egy darabot a British Muzeum számára is. — Itt Vancouverben és Victoriában nagyon hires porcelángyűjtők vannak, igy hát nem kell tétlenkednem, mindig akad tőlük megrendelésem porcelánrestaurálásra. — Van-e valamilyen érdekesebb terve a jövőre nézve? — Hogyne! A János Vitéz mintájára fel akarom dolgozni, porcelánra festve, Arany János Toldijának főbb motívumait. Tervemből tudnak az itteni porcelánritkasággyűjtők és már előre licitálnak egymásra, hogy melyiküknek adjam majd el. Úgy gondolom, hogy egyéb állandó megrendeléseim teljesítése mellett a Toldival csak egy esztendő múlva leszek készen. MOSOLY — Tegnap próbafelvételen voltam a filmstúdióban. Egész nap egy lovon vágtáztam, szörnyen elfáradtam. — No és hogy végződött a dolog? Szerződtettek a szerepre? — Egyelőre csak a lovat szerződtették. *** Az ismert komikus betér egy étterembe egy csinos kislánnyal. Alighogy letelepednek az asztalhoz, egy pincér siklik el mellettük, aki egy kardra tűzdelt zsiványpecsenyét visz. A kislány, aki még sohasem látott ilyet, megkérdezi: — Mi ez? — Semmi különös — feleli nyugodtan a partnere —, mindössze ennyi maradt egy vendégből, aki túl kevés borravalót adott. *** — Ez a levél nagyon súlyos, kisfiam, még egy bélyeget kell ráragasztanod. — De hiszen akkor még nehezebb lesz — hangzik a kis Fritz válasza. *** — Mindenki Írja be a füzetébe, mi a házi feladat — mondja óra végén a tanárnő. Minden gyerek szorgalmasan ir, csak Peti ül karba tett kézzel. — Hát te miért nem írod fel a házi feladatot? Ünnepre nem szoktak házi feladatot adni — válaszolja önérzetesen a fiúcska. — Tehát szerinted holnap ünnep van? — Igenis, kérem. Holnap lesz a születésnapom. *** — Igaz, hogy maguknál 2000 pár cipő vár vevőre? — kérdezi a hölgy az üzletben. — Igaz. — Csodás. Mindegyiket felpróbálom!
