Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-05-19 / 21. szám
10. OLDAL .via<;yak H1KAIJO DUPLA, VAGY SEMMI Irta: HALÁSZ PÉTER Ha az ember kettős-végződésű évszámban született, akkor ebből az a járulékos haszna származik, hogy ,,dupla- vagy semmit” játszhat szütése századának múló éveivel. Én például ebben a szerencsés helyzetben vagyok. Minthogy 1922-ben születtem, 1933-ban lettem tizenegy esztendős, 1944-ben huszonkettő, 1955-ben harminchárom, 66- ban negyvennégy és 77-ben ötvenöt. (Egyébként elárulom, hogy erről jutott eszembe az egész.) Ezen a szép szimetrián kivül azonban sok hasznát nem láttam annak, hogy 1922-ben születtem. Amikor tizenegy éves lettem, 1933-at Írtak, és Németország uj kancellárt választott. Úgy hívták, hogy: Hitler Adolf. Ebből sok olyan kellemetlenség következett, amiből — bár akkor még nem sejtettem — néhány reám is háramlóit. Mert ahogyan ez a gyönyörű párhuzam, ez a mutatványos duplavagy-semmi továbbfejlődött és én 1944-ben huszonkét éves lettem, alakulatomat Kárpátaljára irányították azzal a szándékkal, hogy sose legyek huszonhárom. Hogy mégis lettem, az nem azokon múlott, akik ezt az utazásomat megtervezték. Sőt azokon sem, akik kivitelezték. Amikor 1955-öt ütötte a század órája, és én harminchárom esztendős lettem, úgy alakult a dolog, hogy csaknem születésem napjára — egy héttel előtte — mutatták be egy színművemet a budapesti Madách Színház Kamaraszínházában. Születésnapi ajándékul a hatalom akkori birtokosaitól azt kaptam, hogy a darabot betiltották. Ennél szebb születésnapi ajándékot is el lehet képzelni, dehát — minthogy olyan szépen, szimetrikusan haladt tovább a ,,dupla-vagy semmi” — nem meglepő, hogy éppen akkor, és éppen ott és éppen nekem ez jutott. Amikor 1966-ot irtunk és én a haladványnak megfelelően negyvennégy esztendős lettem, életemnek ez a nem egészen váratlan fordulata Amerikában ért. A fordulat nem volt meglepő, de mindaz, ami akkoriban Amerikában történt és kiváltképpen abban az esztendőben, eléggé meglepett. Valószinű, hogy ma már a legérdekeltebbeken kivül kevesen emlékeznek Wattsra, ez a név ma már a legérdekeltebbeken kivül kevesen emlékeznek Wattsra, ez a név ma már sokkal inkább azt az amerikai zongoraművészt, André Wattsot juttatja a közönség eszébe, akinek édesapja néger volt, édesanyja magyar. De én nem arra a Wattsra gondolok, hanem Los Angeles-nek arra a külső kerületére, amelyben döbbenetes hevességgel robbant ki egy néger zendülés: A kerület boltjait felgyújtották, pusztító fergeteg száguldott végig a kerület utcáin. A magamfajta messziről jött ember döbbenten eszmélt rá, hogy a társadalom mélyebb rétegeiben ugylátszik olyan sérelmek és elégedetlenségek feszülnek, amelyek ilyen vulkánikus erővel keresik a felszinre-törés módját és lehetőségeit. Miért volt ez olyan meglepő? Mert addig, jóllehet már nyolc esztendőt töltöttem Amerikában, mindebből, keveset sejtettem. Jónéhányszor megfordultam Harlemben, a házak előtt a járdaszél hosszában ugyanolyan Cadillac, Chrysler és Buick-gépkocsik sorakoztak, mint New York fehér kerületeiben. Igaz, a házak valamelyest elhanyagoltabbak voltak és az udvarokban több a szemét, de erről elsősorban mégiscsak azok tehettek, akik ott laktak. Egy barátommal néhányszor ellátogattunk Harlem esti mulatóiba, lenyűgöző élmény és látvány volt a szilaj, utánozhatatlan ritmusú néger dzsesszre örvénylő közönség a táncparketten. Sem ott, sem másutt Amerikában soha nem éreztem addig a négerek részéről semmi ellenszenvet, sőt tartózkodást sem. Azt természetesen tudtam, hogy az iskolák integrálása körül Délen bajok vannak, a változó időket megérteni és méltányolni semmiképpen nem akaró déli kormányzók egyike-másika erőszakkal szegül ellene annak, hogy az iskolákban néger és fehér gyerekek osztálytársak lehessenek, vagy akár ugyanabba az iskolába jáijanak. A döntő azonban mégis csak az volt, hogy az Egyesült Államok kormánya uj törvényekkel biztosittotta, hogy ez az amerikai dilemma, ha nem is egyik napról a másikra, de reálisan remélhető időn belül megoldódjék. Ezért lepett meg 1966-ban a brutális és elkeseredett dühöt eláruló kaliforniai zendülés. 1966 A south-dakotaiak szeretik államukat a Végtelen Változatok Országának nevezni. Az is. Az állam keleti részén, a minnesotai határtól a South-Dakotát keresztülszelő Missouri folyóig párás levegőjű, termékeny völgyek terülnek el, ahol hatalmas farmokon kukorica és búza nő, ameddig csak a szem ellát. A folyótól nyugatra azonban a kép megváltozik. A talaj egyre szikkadtabbá válik, ahogy a fennsíkra felérünk, ahol óriási szarvasmarhacsordák legelik a buján termő préri füvet. Az állam nyugati szélén pedig már a Fekete Hegyeket és rossz termést találunk, olyan rideg környezetet, amelyikről a felfedezők egyike ezt irta: „Olyan, mint a pokol, amelyben kialudt a tűz. Az évszakok közötti nagy különbség is szembeszökő. A viszonylag rövid nyár meleg, gyakran, forró, és száraz. A hosszú tél sűrű hóesésekkel jár a síkságon és a hegyekben egyaránt. A hőmérséklet nemcsak gyakran süllyed a fagypont alá, de hosszú ideig ott is marad. Ezen a földön és ebben a kiimában egészséges és keményen dolgozó emberek élnek. A terület őslakói a történelem előtti idők indiánjai voltak, akik egész kazamata-rendszert építettek vallásos célokra és temetkezőhelyül. Nagyon keveset tudunk róluk. Annál többet tudunk a terület későbbi indiánjairól, a li-törzsről, amely a XVII.század elején élt itt ugyannakor, amikor a brit kolonisták megalapították első településeiket Virginia államban. Ez a törzs több mint száz falut épitett a. Missouri mentén és élénk cserekereskedelmet folytatott más indián törzsekkel. A XVIII. században a minessotai erdőkben élő harcias sziu-indiánok elhagyták addigi hazájukat és kiűzték a li-törzsbelieket földjeikről. Ezután a büszke, i eszes sziu nemzet uralta a területet egy évszázadon át. Ők a bölénycsordákat vadászták. Később megérkeztek első fehér telepes-csoportok is és megalapították néhány elszórt kereskedelmi állomást. A következő két évtized során csaták zajlottak le a sziuk és a fehérek között. 1862-ben a területen való letelepülés előmozdítására az amerikai kormány ingyen földet ajánlott fel az ott farmokat létesíteni szándékozóknak. Özönlöttek más bajok eljövetelét is sejtette: Vietnám körvonalai mind drámaibban sötétlettek a láthatáron és vagy azzal összefüggésben, vagy attól teljesen függetlenül — ennek eldöntése későbbi idők társadalomtudósaira vár — előállt és rohamos gyorsasággal elmélyült Amerikában az, amit „nemzedéki szakadékénak neveznek. Ha lehet, ez a nemzedéki szakadék még jobban meglepett és csodálkozásra késztetett, mint a faji konfliktus felszínre kerülése. Ha van valahol olyan ifjúság, amelyet tejben-vajban fürösztenek, ahol már középkeresetű családok 18. esztendejét betöltött ifjai számára is csaknem kötelezően jár ki a s^ját automobil, akkor az tudvalévőén Amerika. Kamaszok száguldoznak pompás gépkocsikon, ugyanolyan pompás autóutakon, oldalukon lobogóhaju szőke lányokkal, zsebpénzzel bőségesen ellátva, tanulási lehetőségeikben soha semmitől nem gátolva — miért fordultak szembe ezek a fiatalok a szüleikkel, miért (Folytatás a 11. oldalon) az uj telepesek és mostmár rendszeres csatározások folytak a sziu-indiánokkal, akik attól féltek, hogv a fehérek minden földjüket elveszik. Közben aranyláz hullámzott végig South-Dakotán is, ez megint újabb fehérek ezreit hozta ide. A sziukkal mostmár nagyméretben, életre-halálra kitört a háború. A sors iróniája, hogy az indiánok legnagyobb győzelme, amely megsemmisítette Caster tábornok csapatait, 1876 júliusában, azt eredményezte, hogy a következő évben hatalmas amerikai haderő érkezett és megsemmisítő győzelmet aratott a sziuk felett, akiket kilenc rezervátumba költöztettek. Ma is itt élnek, kb. 30 ezren sziuk volt „szent helyei”, amelyeket mindenáron meg akartak tartani; gazdag aranylelőhelyek voltak. Újabb telepesek mostmár bányászvárosokat építettek ki ezen a környéken. A fehér lakosság lassanként többszázezer főre emelkedett, ma 700 000, a mai Magyarországnál több mint kétszerte nagyobb területen. South-Dakota tehát még manapság is eléggé gyéren lakott. A bányatulajdonosok mindannyian sokszoros milliomosok lettek. Bányáik sokmilliárd értékű aranyat adtak és adnak továbbra is. Ma itt vannak a legnagyobb aranybányák az Egyesült Államokban. Érthető, hogy South-Dakota igy igen fejlett vasúthálózattal rendelkezik. A bányászok mellett sok tízezren a south-dakotai talaj termőerejéből, mezőgazdálkodással és állattenyésztéssel alapozták meg itt a szerencséjüket. Normális körülmények között South-Dakota mindkét ágazatában az elsők között van az Egyesült Államokban évről-évre. Az ottaniak élénk figyelemmel kisérik a világpiac keresletét, mert South-Dakota gazdagságának alapja az export. Itteni látogatásunk nem lehet teljes a Mount Rushmore megtekintése nélkül, ahol Amerika négy legnagyobb elnökének alakja van 92 méter magas szoborrá robbantva és vésve a hegyoldalban. Évente két millió turista látogatja meg ezt a nyolcadik világcsodát, amely George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln és Theodore Roosevelt alakjainak féldomborműve. A vidéknek és a népnek egy jó megfigyelője, aki iró-ujságiró, ezeket mondja: — Itt az élet tempója lassúbb. Az embereknek van idejük egymással törődni és ezt is teszik. Egyetlen nagy család minden helységünk. Ezért nem szeretnék sehol másutt élni. AHOL TÖRŐDNEK EGYMÁSSAL AZ EMBEREK Irta: SIMA FERENC
