Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-05-12 / 20. szám
„EMBER KÜZDJ ÉS BÍZVA BÍZZÁL!” Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Hány esztendő múlt már el azóta, Madách Imre megirta az Ember Tragédiáját, melyet ezekkel az örökemlékű sorokkal zár, amidőn az Úristen igy biztatja és vigasztalja Ádámot: ,,Ember küzdj és bízva bízzál!” Az idők változnak. Mégis még a mai nehéz viszonyok közepette is annyira igaz ez a mondás! Még ma is, amikor minden bizonytalannak látszik, amikor minden lépésünknél veszedelem fenyeget, amikor gyilkosok fenik fegyverüket minden utcasarkon, amikor az árak emelkedése Dohnányiné Zachar Ilona bármely percben koldusbotra juttathat, amikor háborúk dúlnak körülöttünk mindenfelé, csak ez lehet a jelszavunk: küzdjünk, mert az élet küzdelem, és bizzunk, mert bizalom és hit nélkül nem lehet küzdeni. Maga a hit is bizalom. Bizalom Istenben és saját magunkban. Saját erőnkben, képességünkben. Ez a hit már magában véve is fegyver, a védelemre, eszköz a győzelemre. De mindenáron azon kell lennünk, hogy semmi se homályositsa el ezt a bizalmunkat Istenben saját magunkban. Persze mindenfelől gonosz árnyékok leselkednek körülöttünk, melyek le akarják gyengíteni hitünket, meg akarják dönteni bizalmunkat. Egyike ezeknek az aggodalom. Aggódunk, hogy csalódni fogunk, mivelhogy igen keserű a csalódás. Fiatalkoromban valaki ezt irta az emlékkönyvembe: „Aludj, álmodj, ébredj is fel, csalódj is, mert csalódni kell. £n csak azt kívánom, legyen hosszú álmod, késő ébredésed s kicsiny csalódásod”. Mert hiába, a csalódás nem kerülhető el. De meg kell edződnünk az effajta keserűséggel szemben. Erősnek kell lennünk. Meg kell kapaszkodnunk hitünkben, úgyhogy semmi meg ne tántoríthasson. A hit nagy ellensége a kételkedés. Hányszor esik meg, hogy valami nagyot, helyeset akarunk elkövetni, de folyton visszariadunk arra gondolva, hogy hátha mégis tévedünk. Hátha nem ezt kellene tennünk, de inkább amazt. Hátha kényelmesebb semmit se tenni, de tovább haladni a jól kitaposott széles utón, mint HETI NAPTAR MÁJUS BIKA HAVA 15—VASÁRNAP: ZSÓFIA ló—HÉTFŐ: JÁNOS 17— KEDD: ANDOR 18— SZERDA: ERIK 19— ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK: IVÓ 20— PÉNTEK: BERNÁT 21— SZOMBAT: KONSTANTIN áttérni a keskenyebb útra, mely talán a nagy cél eléréséhez vezet, ugyanekkor kudarchoz, szenvedéshez is vezethet, mely tövisekkel van kibélelve? A hit és bizalom ellensége a kényelem is. Annyira ragaszkodunk kényelmünkhöz, hogy nem akarunk semmi újat próbálni, nem akarunk semmit kockáztatni. Az a közmondás, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd — nem mindig válik be. Sokszor igenis el kell térni a régi útról, ha az elavult, meghodosodott, ha megrotthadnak lábunk alatt a gerendák. Bátran rá kell lépnünk arra az ösvényre, mely biztosabb vidékhez vezet. Maga Krisztus is azt mondotta egykoron: ,,A szoros kapunk menjetek be, mert tágas az a kapu és széles az az ut, amely a halálba visz és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu és keskeny az az ut, amely az életre VASÁRNAP Hatnapi munka után, hatnapi gondok után, hatnapi terhek után a vasárnapi oltár tróqja előtt számot adok: Uram, a hat nap alatt, ime, ezt cselekedtem, a hat nap alatt talentumodat, ime, igy kamatoztattam. Surbán Zoltán EMBER TERVEZ... A KÚT KÁVÁJÁN A kút káváján ült. Nézte a mélységet, ahonnan különös, isteni kegyelemből mindig felkerült. Nézte a földet, az egyformán borús égboltot: figyelte a levegő rezdülését, ami még tartotta szapora szívverését. Nehezen gondolkodott, érezte is. Pedig vágyott visszaemlékezni elmúlt időkre. Tavaszi égboltra, verőfényes napsütésre, futó zápor után a szivárvány színeire. Emlékezett a tiszta vízzel telt vederre. Könnyedén húzta fel. Szerette a felfrissülést a kiöntött, hideg vízben. ...Az is a kezdet kezdetén volt, amit mástól hallott. Abban az időben általa még teljesen érthetetlen, távoli dolgokról, hogy vannak az emberi életben — mások által, mások számára — megkészitett utak, ami, ha a terv sikerült — valaki a mélybe hull. Hosszú évek távlatából ez világossá is válik. Viszont emlékezett, tanulta is: Ítélni nem szabad. Tartotta hozzá magát, annál is inkább mert ettől visz és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A hit legnagyobb, legveszedelmesebb ellensége azonban mindig és mindenkoron a félelem. Azt mondják, jobb félni, mint megijedni. Ez bizonyos értelemben véve igaz és annyit jelent, hogy fel kell készülnünk a veszedelemre, akkor jobban és könnyebben megbirkózhatunk vele. Ez azonban nem jelenti, hogy szüntelen rettegjünk valamitől, mialatt ez a rettegés megrokkantja egészségünket, elemészti idegrendszerünket és végülis képtelenek leszünk nemcsak a küzdelemre, de még az életre is. Van egy ősrégi arab legenda, ami annyira igaz és annyira beleillik ebbe az eszmefuttatásba. A monda szerint Pestis egy napon villámgyorsasággal igyekezett Bagdad felé. Útjában találkozott egy karavánnal és annak főnökével, aki megszólította és megkérdezte tőle, hogy mi dolga lehet Bagdadban? Erre Pestis ezt válaszolta: „Csak az a dolgom van ott, hogy ötezer életet kioltsak. „Pestis Bagdadból visszatérve ismét beleütközött a karavánfőnökbe, aki felindultan förmedt rá:” Becsaptál! Nem ötezer, de ötvenezer emberéletet oltottál ki!” „Korántsem!” tiltakozott Pestis. „ Én csak ötezret pusztítottam el, eggyel se többet. A többi belepusztult saját félelmébe!” Talán erre a kis elbeszélésre célzott Franklin, Roosevelt, amikor első beszédét e szavakkal kezdte: „Semmitől se féljünk, csak magától a félelemtől!” semmi sem lesz más. Csak az isteni kegyelemre tud gondolni. A megtartó erőre, a szakaszokban változó időkben. Akkor is, amikor a családról gondoskodó felett megszólalt a nehéz harang s az itt maradott úgy érzi, hogy előbbi élete, valamint a jövő gondjai egybemosódnak megfejthetetlen talányként. Bár az élet tovább megy, s az idővel lassan minden fellazul. Saját életén már túljutott. De most munka és segítség kellene. Menteni a gyerekei életét. Hol gondolkodik, hol őrlődik az agy. Láthatatlan ellenséggel küszködött. Jönnek, seregestől jönnek a veszedelmek. Most vonulnak a házuk felett. A tető hogy alattuk be nem szakad. Hiába mondja; el fog múlni a veszedelem, csak most csend — csend legyen. Nincs már ereje a kimondott szónak. Átélt, nehéz idők után a teljes kilátástalanságot nem bírta meg. Zavaros nappalok, zavaros éjszakai álmok. Csodálkozva látja: Drága, nehéz, arany ruha van rajta. Szorosan a testére szabott. Nem érti, hogyan került rá. Senkitől nem kérte. Sose vágyott ilyenre. Tetőzik az álom: a kórháztól a temető kapujáig fut. Álmokat csak utólag lehet megfejteni. Ne higyje senki, hogy az élet csak üres vásár, zagyva tülekedés, véletlen siker vagy véletlen elbukás. Ült a kút káváján, nézte a mélységet, ahonnan — különös, isteni kegyelemből — mindig felkerült. Balogh Margit A BESZÉLŐ Lő (Folytatás a 10. oldalról) Shanghay bárba mégkevésbé. Viszont egy héttel később írtam egy kisregényt, aminek az volt a cime, hogy „Holtbiztos tip”, 100 pengő honoráriumot kaptam érte, tehát elégtételt vettem a veszteségért. Azóta nekem csak egyetlen holtbiztos lóversenytippem van, amit készséggel átnyújtok önöknek: Kerüljék el! Lehet ugyanis, hogy a versenypályán futó lovak közül egyik-másik beszél, de meggyőződésem, hogy a nagy többségük — röhög. Hogy kiken? Eltalálták.
