Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-04-28 / 18. szám
*2S£ 10. OLD At MAGYAR HÍRADÓ A „LEGTISZTÁBB HANGÚ FUVOLÁS” Irta: KLAMÁR GYULA Klamár Gyula Negyven esztendővel halt meg Juhász Gyula, a tiszaparti költő-óriás a szegedi elmegyógyászati klinika egyik szobájában. Előtte egy pár nappal, látogatóban járt nála Magyar László, a „Délmagyarország” munkatársa, tehát kollégája az alföldi nagyváros liberális-demokrata hangvételű lapjánál és utolsó verskötetének, a „Fiatalok még itt vagyok” című kötetnek a kiadója. Azokban a napokban Juhász Gyula többször is öngyilkosságot kisérelt meg. Halálának hírére persze nem tudtuk, hogy vajon nem sikerült-e az egyik kísérlet a költő kívánsága szerint? T.i. halállal? Magyar László a nyomdából frissen érkezett példányt vitte el a klinikára a nagybeteg költőnek és sikerült is őt felderíteni vele; mint mesélte, Juhász nagy érdeklődéssel forgatta, olvasgatta verseit és láthatólag nagy hatással volt rá a nyomdailag szépen kiállított, hófehér papírra nyomott, a címoldalán vörös szegélyes kockában elhelyezett cimbetűivel az uj kötet. Magyar Laci azzal tért vissza a szerkesztőségbe, hogy Juhász Gyula már sokkal jobban van, és talán nemsokára el is hagyja a klinikát és megjelenik a szerkesztőségben. A hir mindannyiunkat örömmel töltötte el. Különösen e sorok íróját, aki abban az időben benjáminja volt a szerkesztőségnek és nagy hódolója a költőnek és akit az a szerencse is ért még, hogy egy szobában dolgozhatott vele, már persze azokon a ritka napokon, amikor Juhász éppen látogatást tett a szerkesztőségben, vezércikkét hozta be, vagy ott irta meg a cikk végét gyors ceruzavonásokkal, mindig inkább állva az asztal mellett, mint ülve. Néha azonban, betegségének kifejlődése előtt, hosszabb időt is töltött bent, de ez a ritka kivételek közé tartozott és külön meg kellett kérni rá, mint azon a napon is, amikor együttes fotó készült a szerkesztőség tagjairól és erről a képről persze nem hiányozhatott a szerkesztőség dísze, Juhász Gyula sem. Gyakran — ha szükség volt rá — az Oroszlán-utcai kis kávéházban talált rá a szerkesztőség altisztje, Hegyi bácsi, amint ott ült a sarki nagy keres márvány asztalnál és sakkozott. Sokszor késő éjszakáig is elsakkozgatott, sokszor volt partnere a város kulturtanácsnoka és későbbi polgár mestere, Pálfy József. Ezeket a nagy sakk-csatákat mindig népes kibichad ülte végig. Szívesen ment a kis kávéházból éjfélután ki a nagykörút valamelyik kocsmájába „darvadozni” — igy hívták a szegedi fiatalok a hajnalba nyúló poharazgatással egybekötött irodalmi vitákat, amelyeket még Tömérkény honosított meg Szegeden. Juhász ezeken a találkozókon sem beszélt sokat, inkább hallgatta a vitázókat; ő már túl volt akkoriban minden vitán és izmuson, az ország nagynevű költője volt kiérett világnézettel, amely mindig a magyarság és az emberiség alkonyán aggódott; ő volt akkor már a magyar világ legtisztább hangú fuvolása, akinek sajátos magyar impresszionizmusa, költői nyelvezete nagy hatással volt nemcsak az asztalkörül ülő fiatal költőkre (József Attila, Radnóti Miklós, Berczely Anzelm Károly stb.) hanem az egész ország iróira-költőire. A daravadozásoknak nyaranta mindig a hajnal vetett véget, hunyorgó szemekkel botorkált hazafelé a társaság a párizsi vagy a londoni, avagy a brüsszeli körúton, attól függően, hogy melyik kocsma volt akkoriban éppen soron, illetve a városnak melyik részében ütött tanyát a társaság, a felsővároson, az alsóvároson, vagy a Móravárosban? Betegsége, a súlyos depresszió egyre jobban eluralkodott rajta, a Baumgarten-dij elnyerése után pedig különösen. Nem találta magát méltónak a nagy kitüntetésre és a szerkesztőségben arról beszélgettünk, hogy „Gyulának nem tett jót a Baumgartendij”, zavartabb és félénkebb mint valaha, fut az emberek elől, mintha szégyelné a dolgot. Pestről való hazatérése után egyik nap bejött a Tiszába — a szerkesztőségben még bent sem volt — és amikor meglátott egy sarokban, odajött és zavartan köszönte meg azt a néhány igénytelen sort, amit róla a kitüntetés alkalmából Írtam. „A Mamának a te írásod tetszett a legjobban...” — mondta és zavartan elköszönt. Az utolsó verskötetét, a „Fiatalok még itt vagyok” címűt a szegedi Magyar Téka adta ki a költő halálának évében, tehát most 40 éve. A legméltóbban talán akkor emlékezzünk Juhász Gyulára, ha idézzük a kötet egyik legszebb versét: Egy hangszer voltam az Isten kezében Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok De fölöttem égnek a csillagok. TOTÓ ÉS A TÖBBIEK Irta: SIMA FERENC Sima Ferenc A nagykőrösi Arany János főgimnázium természetrajzi szertárában van — ha még megvan, de az én diákkoromban volt — egy kitömött, fejletlen kis vadliba. Én voltam az eredeti gazdája, de a görög órán elkobozta Duzs Gábor tanár ur. Ezt a kis vadlibát ugyanis a nyári vakációmban én szedtem ki otthon Szentesen az egyik holttiszaági vadlibafészektől. Négy testvére közül csak őt, igy biztos, hogy a négyig számolni nem tudó vadlibaszülők észre se vették a hiányzót, amelyet én aztán darán felneveltem, elneveztem Totónak, és amikor ősszel visszamentem Nagykőrösre hatodikos gimnázistának. Magammal vittem és hasznosítottam. Úgy, hogy megalapoztam a Totó-babonát az osztályunkban: Akinél a Totó van óra alatt, bepólyálva egy ócska törölközőbe; azt biztosan nem hívják ki felelni! Bérbe adtam ,, felelés-elháritónak’’ a Totót, mert akkor még bőszen dohányoztam és kellett a pénz cigarettára. Totó volt az egyedüli pénzforrásom: Tízóraijuk árát adták ide bérletösszegként a fiuk, és a Totó bérlője legtöbbször — tényleg nem felelt. Ha történetesen mégis felelt és beszekundázott, akkor óra után visszafizettem a bérletdijat. Az egész akció csak néhány hétig tartott. Egy keddi napon görög órára Sós Pali bérelte ki tőlem a Totót, mert semmit se tudott a leckéből. A görög tanárunk azonban elsőnek éppen Sós Palit szólította felelni. Pali erre ijedtében leeresztette a padlóra az ölében szorongatott Totót, amely szép lassan, a padok alatt kitotyogott a tanári katedra elé és azt monta: — Gá,gá, gá! — Kié ez a vadliba? Ki hozta ide ezt a jószágot? — pattant fel indulatosan Duzs tanár ur. Az osztály sunyitva hallgatott. Nem árultak el a fiuk. — Szóval nincs gazdája? Nézett végig rajtunk harapósán Duzs tanár ur. — Akkor ezennel elkobzom és kitömetjük a természetrajzi szertárnak! — Sós Pali, szaladj le Harkai bácsihoz, az iskolaszolgához, hogy azonnal szállítsa el! Arról teljesen megfeledkezett Duzs tanár ur haragjában, hogy Sós Palit ő feleltetni akarta, és mást szólított ki helyette leckefelmondásra. így Totó legutoljára még bevált, mint „felelés-elháritó”. De azután tényleg kitömték. Ez a visszaemlékezés idéződik fel bennem, amikor az jut eszembe, hogy a vadlibák telelése is megérdemelne egy cikket. Elnézegettem ősszel, amint szabályos „V” alakban vonultak Kanadából délre. Bus melankóliával gágogtak, mintegy sajnálva, hogy átmenetileg el kell hagyni hazájukat. De hová is mennek telelésre? Louisiana állam a Mexikói-öböl partján fekszik. Itt van a Mississippinek, Amerika legnagyobb folyójának a torkolata, hatalmas deltával. Nyugatra tőle Texas terül el. A Mississippi deltavidéke lápos, mocsaras, tele, hallal, más viziállatokkal és növényekkel. Talán ez az oka annak is, hogy itt telel a legtöbb északi vándormadár. Elsősorban a vadlibák, amelyek nagyon messziről érkeznek. A louisianai egyetemen külön intézet foglalkozik a vadlibákkal. Vannak egyetemi szakemberek, akik valóságos vadlibaspecialistákká képezték ki magukat, mivel a vablibáknak nagyon sok fajtájuk van. Legmesszebbről az a fajta érkezik, amelynek az Északi-sarkon belül a Hudson-öböl mentén van a hazája, ötezer kilométerre a telelő helyüktől, Louisiana államtól. Itt bővelkedhetnek, duskálódhatnak a változatos ennivalóban, ellenségük sincs, igy tehát máig is megállapíthatatlan titok, hogy miért nem itt érzik magukat otthon, miért van, hogy alig váiják a tél végét, a leghidegebb idők elmúltát, hogy visszatérhessenek igazi hazájukba a valójában mindig zord Hudson-öbölbe és környékére. Tojásaikat lerakni és az uj vadlibanemzedéket kikölteni és felnevelni az a táj kell nekik, azt tekintik otthonuknak és Louisiana csak kényszermenedékük. A kutatások bebizonyították, hogy a vadlibák mindegyike évről-évre Louisiana államnak pontosan ugyanarra a helyére érkezik vissza, és a Hudson-öböl partvidékének is pontosan ugyanazon a helyén van az otthona, vagyis a régi fészkébe tér vissza mindegyik, hogy azt a tél zord viharaitól megrongáltan találva, tavasszal rendbe hozza és lerakja benne tojásait. Minek köszönhetik a vadlibák a szinte hihetetlenül pontos tájékozódási képességüket? A természeti csodaszámba menő ösztönüknek, amely megvan a gólyában is, fecskében is, de az emberből hiányzik. Az ember legfeljebb iránytűvel tudja megközelíteni ezeknek a madaraknak velük született eligazodási képességét. A tapasztalatból a fiataloknak elég egyetlen utazás a szüleikkel: Ha azok esetleg elpusztulnak Louisiana államban, magzataik már maguktól is visszatalálnak a fészekbe, amelyben kikeltek. Ez tudományos megfigyeléssel igazolt tény. (Folytatás all. oldalon)
