Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-01-06 / 2. szám
Szalmatüzes disznótorok i Folytatás a 14. oldalról) tébláboltunk, Jóska unokabátyám, meg Klárika nővérem társaságában, össze-össze mosolyogva, ha Kondász Pista bátyánk kieresztett valami zaftosat a száján, mert időnként annyi pihenőt tartott, hogy szájához emelje az üveget, s elmeséljen valami rettentően disznó viccet a felnőttek vidámodására. Hanem úgy tiz óra tájt kezdődött a reggelizés, az egész napos evés-ivás sorozata. Ugyan gondos szüleim ilyenkor is belénk erőltették a csupor kávét, de ez csak kötelességből szaladt le a torkunkon, mert bendőnket már napok óta csakis a disznótori jó falatokra készítettük elő. Addig ugyan mi sem ehettünk, mig odakint a fagyos udvarra tett, simára és tisztára súrolt szinajtón nem végzett a böllér ur a disznó feldarabolásával, oriára szedve szét a jószágot, s közben anyuskám nem győzte hallgatni a rokonság dicséretét, hogy milyen szép disznót nevelt az idei évre, mert ez egyes-egyedül az ő érdeme volt, senki másé. Dicsérték a szalonnát, mivelhogy abban az időben még a zsirsertés járta, a mangalica, s az ötvenes években is, amikor egyszer-kétszer még én is vágtam, illetve vágattam disznót, persze odahaza, a szülői vagy a keresztszülői háznál, akkor is a zsirsertést vásároltuk drága pénzért a piacon, merthogy eleget kellett tennünk a zsirbeadás nehéz, de előirt kötelességének. Anyám mindig orjára szedette a disznót, s mire tiz óra lett, szét volt trancsirozva, kitettük fagyni a szalonnát, a húsokat, s mielőtt elkezdték volna odabent a reggelizés nemes cselekedetét, cigarettaszünetet tartottak a férfiak, annál is inkább, mert egyszerre annyian amugysem fértünk volna asztalhoz. Anyám vért és májat sütött, ha keresztanyáméknál voltunk vendégségben, akkor az én kedvemért tokány is került az asztalra. Ilyenkor aztán ügyelni kellett, hogy miből mennyit eszik az ember, akár felnőtt volt, akár gyerek, mert már fortyogott az abáló, benne a jobbnál jobb húsok, ilyenkor a böllérbicska is kenyeret és húst szelt, mert Kondász bátyám csak turkálta a sült vért-májat, ő az abáló jó falatjaiért semmit el nem cserélt volna. Most, hogy ezeket irom, menten megéheztem, de kihez fussak egy kis disznótorosért? Közeli rokonaim, disznótoros szeretteim kint feküsznek a Dugonics temetőben, apám és az ő szeretett második felesége, Marika néni egyszer sem vágnak disznót, hiszen igaz is, kinek és minek, s miután oda a családi ház, letörölte a föld színéről egy földgyalu, s a magasodó Tarján telep hatalmas házaiból már senkit sem ver fel reggelente disznósikoltozás és halálhörgés. De még az abálónál tartunk, keresgéltünk benne valahányan, meglopva a hurkák tartalmát, s aztán újra a fagyoskodás következett. S mig odabent a kiskonyhában készültek a hurkák: a májasok és véresek, s persze anyám kedvence, a rizses hurka is, szépen kunkorodó karikákba, vagy segítettem a hurkapálcikákkal, vagy pedig kifutottunk a töltésoldalba valami sürgős játszanivaló ürügyén. A hurkákról, kolbászokról, eszembe jut, hogy nem is olyan régen, egyszer Szombathelyről egészen Pestig arról beszéltem egy maga is böllér kalauzzal, hogy miként is csinálják a tölteléket Szegeden és miképpen Szombathely környékén, s Pestre érkezve alig tudtuk befejezni ezt a kimentő eszmecserét. De hát volt is miről beszélni akkor is, van most is: mert nálunk a disznótorok világa felért egy MAGYAR HÍRADÓ lakodalommal! Sőt, nyugodtan kijelenthetem, a lakodalmi ebédek — amelyek közül végigettem egynéhányat — hol vannak az igazi szegedi disznótorok mögött? Estig, estebédig már csak csipegettünk egy kicsinyt, egy-egy jó falatot kaptunk be nagy sebesen, telve bűntudattal, hiszen az esti vacsorától vesszük el a helyet. De azért akkor is elöljártam a toros vacsora pusztításában. Mert nálunk a toros vacsora maga volt a legszebb külvárosi költemény, aminek rituáléját nagyanyáméktól, szépanyáméktól örököltük. Abból egyet is elhagyni vétek lett volna! Szabad-e ezzel bolygatni a mai olvasót, a városi embereket, akiket ma az IBUSZ hiv-visz toros vacsorákra, disznótoros túrákra, s amelyek nem is tudom milyenek, hiszen ilyen mai eszem-iszomban egyszer sem volt részem. De annál több a hajdanvoltakban, anyáméknál, keresztanyáméknál, s ha most össze is folynak, azért van, mert mindenütt ugyanazok voltak a vendégek és meghívottak, s mind a két helyen Kondász Pista bátyám szedte oijára a hízott mangalicát és mesélte vicceit, tréfáit, disznóságait. — Apám — ha már beültünk a vacsoraszobába —• maga elé húzott egy poharat, s már dalolt is, kedvére. Nem kellett biztatni, jaj, hogy is kellett volna, hiszen élt-halt ezekért a muzsikás estékért, mert emlékszem, volt olyan disznótorunk, hogy cigány is került, ha egy szál hegedűvel is, sőt, arra is emlékszem, hogy apám maga is elővette a hegedűjét, s próbált egy-egy elfelejtett dallamot ujravarázsolni. Megteltünk énekkel, nótával, amikor asztalra tették az első fogást: az oijalevest! Leves néiKül nem lehetett toros vacsora, én ugyan akkoriban csak immel-ámmal ettem a levest, mert vártam a második és a harmadik fogást. A disznópaprikásból csak a fülét szedtem, meg a zsíros, kövér szalonnás darabokat, no meg ami a tányéromba fért, de kevés krumplival, mert volt hozzá puha fehér kenyér, még a legnehezebb háborús esztendőkben is. És ezután következett az étkek étke, a töltött káposzta. Azért irom igy, hogy mindenki megértse, holott szármát kellett volna írnom, merthogy odahaza sohase mondtuk azt: töltött káposzta! Mifelénk csak szármának mondják, ahogyan a szerbek is, a románok meg szármalucának (ha az nem is egészen olyan, mint az igazi töltött káposzta!), mutatván, hogy egy tőből fakad valahány. Tulajdonképpen a töltelék a szárma, jó ökölnyi a legkisebb is, az igazi háziasszonyok abban versengenek, hogy kié nagyobb kié szebb. Mert hogy mind jó, az minálunk természetes. Ilyenkor aztán kerül bele bőr is, hús is, mit mondjak róla, most, hogy fölsejlik számban az ize, eltelek vele, s már nyúlnék is a tálba, ha lenne még tál és lenne még gyerekkor! És asztalra került a hurka-kolbász is, hurkából véres, májas és rizses, előbb hát ezeket kóstolgattuk, hogy utoljára maradjon a kolbász, amelyet utolérhetetlen ízzel csinált kitűnőre Kondász bátyánk, aki úgy trónolt az asztalfőn ilyenkor, mintha császára, uralkodója lenne e kis vagy nagy családi gyülekezetnek, s elvárta a dicséret himnuszát. És amikor már mindenki megesküdött, hogy nem tudna többé egyetlen falatot sem enni, akkor hozta be anyám vagy keresztanyám a fánkot, ami nélkül nem lehetett disznótor a mi családunkban. Igaz, ezt nem kellett azonnal enni, ráértek a férfiak borozgatás közben is, s különben is, ki az, aki nem nyúlt később a hurkás-kolbászos tálba, lepsibe egy-egy falat hideg hurkáért-kolbászért. Én keresztanyámtól tanultam meg a hideg hurka szeretetét, vagy inkább élvezetet, milyen csodálatos is volt másnap, disznótort követő reggelen befalni az estéről maradt hideg hurkát uborka kíséretéiben. Vendégeink is voltak, ahogyan anyám mondta: „úriemberek”, emelni az est fényét. Egyszer meghívtuk kedves és szeretett tanáromat, Jeszenszky Sándort is, aki először mondta verseimre, hogy „ez már nem fűzfa”, és aki Sárdi Elek, másik csodálatra méltó tanárommal, először vitt el diákként kiskocsmába, Juhász Gyula, József Attila nyomában bandukolva a szegedi kanyargós utcákon. Keresztanyáméknál meg abban az időben volt egy disznótori kedves vendégházaspár, amikor merészségnek számított vendégül látni egy Ukrajnát megjárt, s szabadságra hazaengedett munkaszolgálatost! Azt hiszem, 1943 őszét irtuk ekkor, nem tudom, hogyan szövődött ez az ismeretség, de azt tudom, hogy a „városi úri népek”, ahogy őket nevezték, még soha nem ettek ennyire kedvükre valót, mint a körtöltés menti kicsinyke házban. Ha gyerek lennék, akkor úgy gondolnám, hogy éjszakánként a halottak felkelnek koporsóikból, vagy ha nem is kelnek ki belőlük, de legalább beszélgetnek a szomszédok, a közeliek. Vajon mit mondana édesanyám Kondász bátyámnak, ha megismerné? Dicsémé-e mesterségét, tudását, jó izeit? S mondaná-e Kondász bácsi: „úgy csinálom én Ilonkám, ahogyan tavaly, meg tavalyelőtt...” 15. OLDAL rJJlejM REGGEL föld magja: csönd megszűnik árnyéka a napnak a hajnal folyói dermedt kőmederben ' megindulnak a völgy felé fölszáll a fény fönt és lent egy arc simul a naphoz s kinyílnak az éjszakai rózsái Tóth Sándor A LEGNAGYOBB VESZTES v . (Folytatás a 12. oldalról) — Mindnyájan tudjuk, hogy ön nem nyert — mondtam, de bizonyos kielégülést nyújthat az is önnek, hogy jelentősen befolyásolta a választásokat. — Mire gondol? — Amennyiben sokan nem szavazhattak volna, akkor Ford legyőzhette volna Cartert. A közvéleménykutatások azt jósolták, hogy amennyiben kevesen szavaznak, az a republikánusokat segíti, amennyiben viszont sokan, az a demokratákat. — Nem volt szándékomban egyik jelöltet sem segíteni. Én saját magamat támogattam. Arról ábrándoztam, hogy az emberek az elkövetkezendő évek során Apátiáról fognak majd beszélni. Mivel sikerült a kormánytól eltávolítani az embereket, abban reménykedtem, hogy a szavazók meg is maradnak ebben az elidegenedett helyzetben. — Nem túlságosan kegyes a vesztésről. — Miért, maga mit tenne, ha maga közröhej tárgya lenne? Nos remélem, hogy elégedett. Többé nem látja majd Apátiát a középpontban. Art Buchwald
