Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-02-10 / 7. szám
9. OLT>AL magyar híradó „NYELVI NEHÉZSÉGEK” Irta: KLAMÁR GYULA Ritkán beszélünk az emigrációban arról, hogy az idegenek hogyan viszonyulnak a magyar nyelvhez.. szeretik, nem szeretik vagy legalább méltányolják-e ha összeköttetésbe kerülnek vele? A kérdés azért nem merül fel, mert a befogadó országok lakói nem igen szoktak kapcsolatba kerülni a magyar nyelvvel, tehát nincs kipróbálva; az emigráció magyarjai kerülik a konfrontációt, inkább alkalmazkodni igyekeznek és némi pironkodással ismerik be, hogy Klamár Gyula bizony, az ő anyanyelvűk magyar, miért talán érződik az ,,akszanjukon”? Holott éppen idegenben győződhettek meg róla, hogy a magyar nyelv nemcsak, hogy egyenlő értékű bármelyik más nyelvvel, hanem a legtöbbnek fölötte is áll hajlékonyság, hangzás, a kifejezések árnyaltsága és sok egyéb tekintetében. Itt tanulhatta meg, hogy mint lehet a szórend megváltoztatásával valósággal csodákat művelni és visszaemlékezve Arany, Petőfi, Ady, József Attila soraira Ítélhette egyik-másik nyugati világnyelv vérszegénységét a magyarhoz képest. A nyugati nemzetek tagjai általában vajmi keveset tudnak nyelvünkről, s amit tudnak rendszerint az se felel meg a valóságnak. Legtöbbje nem is hallott még magyar szót, és inkább közömbösek iránta mint érdeklődők. Sokan azt liis/ik hogy a magyar ős a Imii olyan közeli, rokon, hogy ma is megértik egymást. A nyelvi nehézségek akkor kezdődnek, ha egy nyugati nemzetbeli közelebbi kapcsolatba kerül nyelvükkel. E sorok írójának, foglalkozásánál fogva, igen-igen sokszor volt alkalma kipróbálni az idegeneknek a magyar nyelv iránti hajlandóságát. A találkozások nem a legjobban sikerültek. A partnerek kevés megértést mutattak a magyar nyelv iránt, a legjobb esetben is mosolyra késztette őket nyelvünk egyik-másik sajátossága, ha ugyan nem dühítette. A legtöbb konfliktust az ékezetek okozták. Sehogyse ment a fejükbe, miért kell vesszőt tenni az ő-re, ű-re, ó-ra, á-ra stb. Amikor az ő nyelvükben erre egyáltalán nincs szükség, illetve amikor a magánhangzó i hosszúsága másképpen is megoldható. Na, és mi van, ha nem hosszú az a nyavalyás betű? — mondták. Az ember hiába magyarázta ilyenkor, hogy egy ékezet elhagyása nemcsak annyit jelent, hogy nincs a betűn egy jel, hanem azt, hogy a szónak teljesen más lesz a jelentése az ékezet által mint nélküle; esetleg valami nevetséges szó kerekedik belőle, — ilyenkor gyanakodva néztek, mint akit be akarnak ugratni. S ha végül belátják, hogy mégis szükséges az ékezet, akkor viszont csodálkoznak a bizarr magyar nyelven, amely ilyen praktikákhoz folyamodik... Ez a harc sohasem szűnik meg a nyomdákkal, a hivatalokkal, tanú rá e sorok Írója, aki idestova két évtizede próbálja elhitetni illetékes helyen, hogy nem mindegy, hogy a feleséget ékezettel vagy ékezet nélkül írjuk le pláne nyilvánosan, esetleg vastagbetűs címekben. A részletes felvilágosítás után rosszaló fejcsóválás következik: Íme milyen furcsa ez a magyar nyelv!... S ha még valami távoli népről volna szó, de Ausztriában, Bécsben, negyven kilométerre a magyar határtól, négyszázéves együttélés után történik meg, hogy egy nyomda ,,a magyar nyelv nem tudása”. illetve nehéz volta miatt mondja fel a magyar újság szerződését máról holnapra. Arról már nem is szólva, hogy Burgenland valamikor Magyarország volt és ma is ezerszámra élnek ott magyarok és még többen Bécsben. A magyar nyelv nem örül tehát közkedveltségnek még ott sem, ahol az országhatárok közelsége, a kölcsönös utazgatások, kulturkapcsolatok magától értedővé tennék, hogy a magyar nyelv ne legyen számukra olyan idegen és távoli, amelyiket csodabogárként kell kezelni. Persze, az ilyesmin nem lehet segíteni semmiféle propagandával, legfeljebb azzal, ha társaságban, baráti együttlétek alkalmával nem szégyenkezünk nyelvünk miatt és főleg ha gyermekeinket meg is tanítjuk magyarul. Igazságtalanok lennénk, ha nem ismernénk el, hogy akadnak az osztrákok között kivételek, mégpedig szép számmal. A bécsi magyar tanszéknek például van osztrák hallgatója, a magyar újságnak osztrák előfizetője, sőt olyan osztrák is található a kis alpesi köztársaságban, aki egyenesen csodálja nyelvünket és különbnek tartja a németnél. Ilyen rajongás csak akkor születik ha hallanak magyarokat beszélgetni egymással és ha mi magunk is dicséljük lépten-nyomon nyelvünket. Óriás kívánság — Gyermekvers, felnőtteknek is Már hogy ott az ágyam végén: az az én lábam?! Hogy oly távol került a számtól lábam nagy ttfja!? Kisdedként itfra megmozgatom, tamásként lenyúlva meg is fogom. És önt el máris vágy óriás is: ég-magas asszony karjába kapjon dobva föl ismét egekig, mint rég kint a tanyán kínjainak kincsét iQu anyám! Illyés Gyula A kávé siratása (Folytatás a 8. oldalról) rendelt és a pincér, Braun Józsi már hozta is. Ezt a kávét mi úgy neveztük, hogy „örök” kávé. Ez a kávé ugyanis sohasem fogyott el, akárcsak az előbb említett háboruutáni eszpresszó. Ennek az volt a magyarázata, hogy amikor Józsi hozta a kávékat, megkóstoltuk és megállapítottuk, hogy túl sötét, kértünk tehát egy kis „javító” tejet. Józsi hozta — és miután a trükkbe be volt avatva — minden haladék nélkül belelöttyintette a kávénkba (amelyből időközben leittunk annyit, hogy a póttej beleféljen). Megkóstoltuk és megállapítottuk, hogy most meg már túl világos. Erre jött a „javító” fekete és igy ment ez, aniig ki nem hajnalodott. Azután kikerültem a nagyvilágba. Caracasban, Venezuelában sokat kellett járnom az utcákat. Amikor elfáradtam, eszpresszókban pihentem meg. Leültem egy asztalhoz, feketét rendeltem, melléje hideg tejet és kényelmes elmélyedéssel szörcsöltem. Közben több ismerősöm jött be, a legtöbben a pultnál állva hörpintették le kávéikat. Legnagyobbrészt üzletemberek voltak, akik gyorsan fizettek és továbbrohantak. Hiába szidtam őket, hiába magyaráztam, hogy milyen bűnt követnek el önmaguk ellen. Nem tudtam megértetni velük, hogy a kávéivás nem puszta agyélénkités vagy gyors uzsonna, hanem nagy szent szertartás, amelyhez nyugodtan hozzá kell ülni, amelynek gőzén keresztül füstkarikákat kell eregetni, amelynek meghitt melegénél beszélgetéseket kell folytatni, szerelmi vallomásokat tenni, vagy elmélyülten hallgatni. Eretnekeknek tartottam a rohanó kávévendégeket és azt gondoltam ellenük, hogy a nagy rohanásban úgyis magas vérnyomást fognak kapni és akkor majd az orvos végképp megtiltja nekik, hogy kávét igyanak, akár ülve, akár állva. A kávéról még sokat lehetne beszélni. A finnyás kávézókról, akik csak pohárból isszák a bűvös italt és azokról, akik ellenkezőleg csak csészéből. Akik a sötét pörkölést szeretik vagy akik éppen is a világosat. A téma kimeríthetetlen. De addig beszéljünk róla, amig van kávé és megfizethető. Mert a szakemberek már négy dolláros kávéval fenyegetőznek. Egyelőre, és vannak vészmadarak, akik azt jósolják, hogy a kávé egyre jobban eltűnik a piacról, főleg mert Brazíliában két éve elfagyott a termés és ezt nehéz bepótolni és Brazíliában termelték a világ kávéállományának egyharmadát, azután az angolai zűrzavarok, miatt, meg amiatt is, hogy a nyerstermények árait végre vonalba akaiják hozni az ipari államok által gyártott gépek és egyéb készáruk áraival. De talán a legvészesebb jelenség mind között, hogy a fogyasztó nem akar kigyógyulni a csökönyös ostobaságából és egyre többet akar beszerezni abból, ami méregdrága. Ragaszkodik a nagy kocsikhoz, holott azok több benzint fogyasztanak, nem törődve azzal, hogy közel négyszeresére emelkedett a benzin ára, és egyre több kávét iszik, noha egyre kevesebb van belőle és ami van, egyre drágább és drágább. No de persze csak az tud többet fizetni, akinek van pénze. Mit csináljon azonban a magamfajta szegény ember, akinek nincs, csak szenvedélye? Mi mást, mint, hogy megsiratja a kávét és — főz helyette egy kis rántottát tejbegrizes babbal... Gyöngyszemek a boldogságról Szoktasd rá testedet, hogy agyadnak engedelmeskedjen, s elámulsz majd azon. hogy megtalálod a boldogságot. Stendhal Bizonyosabb, hogy a bűn boldogtalanná tesz, mint az, hogy az erény boldogít. Chamfort Az önfeledt, szilaj mámorkeresés, a vad, érzéki örömök hajszolása csalóka öröm — a hús káprázata múló boldogság. Beethoven Ha az ember boldog, akkor mindig jó is, de hajó, nem mindig boldog. Wilde Sohasem vagyunk annyira boldogok, sem annyira boldogtalanok, mint amennyire képzeljük. La Rochefoucauld
