Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-23 / 39. szám
15. OLDAL A TÖRTÉNELEM NYOMÁBAN MAGYAR HÍRADÓ Zrínyi Miklós rejtélyes halála: vadászbaleset vagy gyilkosság? II. Az akkor huszonkét esztendős főur — Zrínyi eszméinek csodálója — a tragédia előtt néhány nappal érkezett vendégségbe. Csáktornyára, és részt vett november 18-án a szomorú vadászaton. Az élményről ezt irta: ..... Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű jágerét, ki mondá/horvátul: Én egy kant sebesitettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az ur mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim. kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen kegyelmetek itt öcsém uramékkal, csak meglátom, mint mond ez a bolond t.i. Póka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána... Egyszer csak hamairihol nyargal Guzics. mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az ur. Menénk amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én. hát ott fekszik...” — Ez a részlet és az önéletrajz további sorai adták az alapot a vizsgálódáshoz. A szövegből kiderül, hogy Bethlen Miklós — bár a vadászaton valóban jelen volt — a balesetet nem látta. Ott volt, amikor Zrínyi haldoklóit, ott volt, amikor meghalt, ő vitte hintón a holttestet Csáktornyára, de a balesetnek nem volt szemtanúja. Egyben ez az a pont. ahol ez általánosan elfogadott, a történészek által is vallott Vaddisznó-verziót meg lehet kérdőjelezni, hiszen ez Bethlen szemtanú mivoltát feltételezve alakult ki. — Ha Bethlen nem szemtanú, akkor mégis volt-e olyan személy, aki látta az esetet. Két ilyen is akad: a szövegben is említett Póka és Majláni. Ez utóbbi — kilétéről semmi biztosat nem tudunk — beszélte el a történteket, s Bethlen — jobb híján — ezt idézi. Ezek szerint a vérnyomon elöl ment Póka, utána Zrínyi. A többiek ekkor a lovakkal voltak elfoglalva. Rövid idő múlva hallották, hogy Póka (!) jajgat. Majláni érkezett oda legelőbb. Zrínyit arccal a földön fekve találta. Pókát egy fán. A vaddisznó Zrínyi hátán állt, Majláni ralőtt mire a vad elmenekült. Ekkor érkezett meg Guzics és Angelo. A SEBEK ELLENTMONDÁSAI Ebből a ténysorból is kétségek egész sorát lehel kihámozni. Egy mindenesetre bizonyos: magának a balesetnek Majláni sem volt szemtanúja, hiszen elbeszélése szerint is az események után érkezett a tett színhelyére. Zrínyi és Póka tehát egyedül volt, amikor a tragédia bekövetkezett. Furcsa viszont az, hogy a vadkan nem az elöl menő Pókát, hanem Zrínyit támadta meg, mégis Póka jajgatott. — Bethlen részletesen leírta a sérüléseket is. Ebből az derül ki, hogy Zrínyi csupán a fején — a nyak és a tarkó egy jól behatárolható, viszonylag kis területén — kapott sebeket. A vaddisznótámadáskor elmaradhatatlan harapások nyomai hiányoztak. — Ezek voltak a tények, amelyek jó néhány újabb ellentmondásra mutatnak. Így például nehezen hihető, hogy Zrínyi az elszenvedett súlyos nyaki sérülések után — ahogy azt Majláni állította — még felállt, beszélt volna. Kétséges az is, hogy ha a sérüléseket valóban vadkan okozta, akkor azok a Majláni által leirt módon keletkeztek. Ehhez Zrínyinek nem hason, hanem háton kellett volna feküdnie. Egyébként is, ahhoz, hogy a vadkan fejsebeket okozzon, előbb le kellett volna döntenie Zrínyit a lábáról. Erre utaló sebeket azonban sem a helyszínen, sem a holttest átöltöztetésénél nem észleltek. — Bethlen leírása tehát kérdőjelek sorát veti fel. Saját véleményét a későbbi erdélyi kancellár — a könyv megírásának körülményeit ismerve — nem közölhette az esetről, csupán a Zrínyiről szóló rész utolsó mondatának megfogalmazásával érzékeltette: ,,Csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.” Mindebből kitűnik, hogy az eset tanúja is kételkedik, talán nem is alaptalanul abban, hogy valójában is az történt-e, amit a tanuk elmeséltek. — A kriminalista számára is marad tisztázatlan ellentmondás. A tények felderítését — vadász és orvosszakértők bevonásával — folytatni lehet még, de az eddig ismert adatokat is összegezni kell. Kriminalisztikailag az elemzett eset nem egyértelmű, a tanút nem lehet szemtanúként elfogadni, igy a kérdés nem tehető ,,ad acta”. — Az eddig leszűrt következtetések nem jelentik azt, hogy a gyilkosság-verziót igazolni lehet. Ez nem is volt célom, de a vizsgálódásból az derült ki, hogy egyenlő joggal meg lehet kérdőjelezni a vadászbalesetelméletet is. Csupán ennyit értem el. A többi pedig már újabb kutatások és a szakértők dolga. • (VÉGE) Vértessy Péter Magyar lábnyomok. (Folytatás a 8. oldalról) versenyt folytathatnék római negyedekre, utcákra, sőt bizonyos házsorokra alapozható találós kérdésekkel... és ,,Outer”-re, Outerbridge Horsey-ra, jó barátomra, aki követi kinevezését megelőzően római szolgálata alatt az Örök Városnak szinte minden egyes kövét, falát, épületét memorizálta...de vannak talán e tájon mások is, akik szemei előtt a fenti cim olvastakor bizonyos ódon, okkersárga, történelemviselt és savanyúan szegényszagu házak merülnek fel ott a Via del Babuino-n; ,,int. 8”, tehát udvari szobával, „presso”, tehát c/o, albérletben valakinél...bujdosó magyar költő kuckója.) „Most, hogy letellik negyven évem És el nem értem, Amit reméltem...” így kezdődik az „Ultima Verba”, itt most háromezer mérföld távlatából felhangzó költői üzenet. Sokféle Rodostó van és vannak Rákóczi-nélküli Mikesek is: „Mostan, hogy minden végképp elveszett, S ki megszült engem, elfogyott a nép, Rombolt világnak mondom versemet És nincs hazám, akihez szólanék... Meghalni jöttem e szigetre...” A levél írása előtt rövid — azaz végtelenül hosszú — öt évvel még büntetőszázadban volt, de magyar földön. Az összeomláskor hozzánk került hadifogolynak s igy jutott Olaszországba, onnan 1952-ben Münchenbe — és tiz évvel később hazament. Nem tudom, mit produkált azt követőleg: csak régi térsésköteteit ismertem (Minden mozdulatlan, 1931; Minden kapukon keresztül, 1932; Legjobb a lehetetlen, 1934). Még gimnazista voltam, tehát budapesti előéletem idején volt az, amikor megismertem, mint az én ma Papp-Varga Éva nevezetű édesanyám irodalmi baráti körének tagját — és azután, utoljára, 1938-ban innen Budapestre tett utam során láttam őt. A Dohány-utca sarkán állt, tenniszcipőkben, kopott nadrágban, pepita sportkabátban, bizonytalan színű nyakkendővel, mint mindig. Idegesen mozgott a két bozontos fekete szemöldöke és mire hozzáléptem, már neki is szaladt az úttestnek, gyorsan eltűnt egy mellékutcában...szétfoszlott a jövendő sötétjében és a Duna felől lengő kora esti szellő már jelezte azt az égszakadást-földindulást, amelyben, mint aztán fojtott hangon dalolta: „...menekültem én, Mint egy földönfutó szegény A Mennyekért És nagy kalandom imhol véget ért...” (Megkérem a szerkesztőt, közölje le a verset teljes egészében, ugyanebben a lapszámban.) Nem tudom, hogy hányatott életének, a gyönyörű olasz eredetiből a gyönyörű magyar nyelvre áthangszerelt műfordításainak, szabadságvédő harcos cikkeinek, cizellált eredeti verseinek marad-e tartós nyoma a honban, amelybe visszatért, amelyen kívül a Szózat prófétikus intésének megfelelően tulajdonképpen nem volt számára hely. Csak azt tudom, és régi-régi ritka kis beszélgetéseken túl ezt is csak költészetéből, hogy lényegileg reá is állt az, amit Goethe a nála elkerülhetetelenül kisebb, de testvéreinek tekintett kartársakra is alkalmazott: a lélekbemarkoló eredetiben — „Ich bekenne mich zu dem Geschlecht Der aus dem Dunkel ins Helle strebt...” (Azok közibe sorolom magam, Kik a sötétből fény felé törtetnek...) Daloló öregamerikások (Folytatás a 14. oldalról) legények dalolták a faluban, amikor sorozásra mentek. —Dalolja el a néni—biztatom. Körülpillant, s a járdán félrehuzódva már dalolja is: „lányok, jányok, jányok a faluba, Falu végin szépen szól a muzsika. Addig iszok, mulatok, Mig csak jól be nem rugók, Ha elvisznek katonának, Megsiratnak engemet a leányok.” A harmadik sornál én is belekapcsolódom az énekbe. Végig daloljuk a strófát, de a néni neheztelve néz rám: —Maga nem jól tudja. Azok a legények nem úgy danóták. „Addig iszok, mulatok, Mig csak jó be nem rugók, Ha elvisznek katonának, Vagy tüzérnek, vagy bakának, Seggen csúsznak utánam a leányok.” És nevet már, az arca visszafiatalodott, a pántlikás kalapu legényeket látja a 85 éves NAGYGEJŐCI (Ung megye) MAGYAR JULCSA és cuppanós csókot nyom az arcomra bucsuzáskor. Tóth-Kurucz Mária
