Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-22 / 30. szám
20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ MÓRICZ ZSIGMOND: FORRÓ MEZŐK- Az egész tanyát megpokloztad, azért verte meg az Isten ezt az egész házat. Hanem mi majd kitanítjuk a nagyságos asszonyt, esküszöm, hogy egy napig meg nem maradsz az udvarban, mehetsz a fattyaddal kódulni. Kint van az ura most is a határban, olyan erős, egészséges ember kell éjjeliőrnek? Hogyne, hogy el tudja dugni láb alól! Hogy ne alkalmatlankodjék, mikor vendéget vár Kilöketted a hadirokkantakat az állásából, s az uradat tétetted kerülőnek, hogy az jobban tud vigyázni, kint igen, a határban, hogy dinnyét ne lopjanak, meg kukoricát ne törhessen, aki rá van szorulva, de otthon lophatták neki a házát. Csak meg kell nézni, milyen úri módon él ez a dajna, mindene volt, hízhatott, ezüstórája volt az urának, ezüstlánccal. Az való egy csősznek? Avval kötötted be a szemét? Kakukkfiókot nevelt. „Megy a gyerek Debrecenbe diáknak!" Hát majd meglátjuk, hogy megy-é. Diák! Diák!... Abbul is urat nevelni!... Szegény ellenségét. Szegények nyúzóját. Fiskálist. Nagyságos urat. Alávaló disznó... S a förtelmes szavak áradata indult meg. Az asszony megszédült, elhallgatott, látta a feneketlen gyűlöletet, megérezte a magárahagyatottságot, hirtelen elfojtotta a sírás a lelkét, s még egyszer szembenézett a támadójával.- Nem tehetek róla, hogy nem kellettél, te ronda! - s ezzel elfutott az éjszakába.-Én vagyok ronda, én vagyok ronda? Ez meri nekem ezt mondani, nekem, a tisztességesnek, aki becsületben éltem - sikoltotta a támadó, de az ura, az első kocsis a kék csíkos blúzban, felemelte a karját, s egyet lódított rajta, hogy visszahemperedett a sarokba, az öregember mellé. Onnan vartyogott tovább.- Mire olyan büszke? A festett pofájára? A dagadt testére? Egy kemence kenyeret ki nem tud dagasztani, csak nevetni tud, meg dalolni tud, mikor a szüreti mulatság van, elöl táncol, az urak megcsipkedik, mind megforgatják, és az ura tűri? Én is tudtam volna, amit más tud, de mit szólott volna ahhoz az én becsületes uram, ha én is arra a nótára járok, vagy maga is akart volna egy fattyút, amék diáknak menjen Debrecenbe? Nem hallgatokI Akinek tiszta élete van, az nem hallgat. Mire volt olyan büszke az egész életiben? Másnál nem volt a nagyságos úr, csak őnála? Hát a Tömpéné meg a Csete Boris meg a Ruzsás Lajos felesége! Csak ő volt az egyetlen, aki el tudta csavarni a nagyságos úr fejét? Isten nyugtassa, volt neki elég, ahol egy csinos pofa, mindenütt fennakadt, aztán lehetett neki fizetni. Nem is csuda, ha szétment az egész birtok, széthordták a szarkák meg az egerek!... De ezek a Falábúék, ezek a legtöbbet pusztítottak, higgyétek el nekem, nagyobb takarékjuk van, mint a badakonyi grófoknak. Nem lehetett elhallgattatni. Az urának erélyesen kellett ráordítani, hogy hallgasson. Aztán csönd lett. A többi asszony izgalommal, de hallgatva nézte a jelenetet; mindnyájan fel voltak dúlva, senki sem tudta, mi lesz a jövő, már régen félnek, mióta híre jár, hogy bérbe megy az uradalom, de most még ez a borzasztóság is. Vége van a csöndes, heverő életnek, mert az áldott úr semminek sem nézett utána, minden az övék volt, s apródonként igyekezett ki-ki szerezni, amit lehet. Annak pedig vége. Csak a százesztendős aggastyán ült egykedvűen az öreg ködmönében, amit a legnagyobb nyárban sem tett le, mert belőle már elfogyott az élet melege. Vizes szemeit az előtte viharzó jelenetre függesztette, és semmit sem értett belőle. A park déli sarkában, ahol már a szántóföldek kezdődnek, egy törpe ember mászott a két térdén. Semmi lába nem volt, mind a két lába térdben volt elvágva, s úgy mászott a vastag csizmaszárból csinált térdpapucsokban a füvön. Ez egy szegény hadirokkant volt, akinek nem ítélték meg a százszázalékos rokkantságot, mert a bizottság azt mondta, hogy felsőteste ép, s van két erős karja, avval még dolgozhat. Hiába volt azonban ez az ítélet, ebben a mai világban még a jólábúak sem tudnak utánaszaladni a guruló garasnak, s a szegény ember előtt más kilátás nem volt, csak az, hogy utcai koldus legyen. S ez sem volt lehetséges, mert idevaló volt, itt született a tanyán, itt nőtt fel, s itt éltek az ősei is apáról apára, s itt hiába állott volna ki a sarokra, nem volt sarok, hacsak a görbe fákat ki nem választja annak. A földesúrnak megesett rajta a szíve, s mivel ügyes kezű ember volt, azt mondta neki, hogy odaadja a kis kerti szerszámkunyhót. Lakjon el benne. Megadja neki a rendes cselédkommenciót is, erre az ember hamarosan meg házasodott. Elvett egy csöndes, vékony kis öreglányt a faluból. Hozzáillő volt, zsellérek gyermeke, s nem voltak az élettől nagyobb kívánságai. Most már volt is nekik négy gyermekük, s ott laktak mindnyájan a régi halászkunyhóban, amelyet mikor a víz lement a lecsapolásnál, nem döntöttek le, hanem a kerti szerszámoknak használtak raktárul. Ide mászott a lábatlan, hazafelé, a holdfényben. A felesége ott ült a ház előtt egy kiásott fűzfatőkén, s csendesen ült magának, ahogy szokott. Nem tudott lefeküdni, míg az ura be nem jött, az pedig olyan éjszakázó bagoly volt, sose lehetett tudni, mikor kerül elő.- Fenn vagy? - mondta az ember. Gyére mán, egyél valamit A felelt rá az asszony. - Meghalsz mán énen. Az ember nem szerette, hogy neki segítsenek, vagy rajta sajnálkozzanak. Saját erejéből egyre jobban közeledett. Az asszony tisztelettel állott felette, s csak nézte, ahogy az ura erős karjai segítségével előbb-előbb tette magát.- Adj enni - mondta az ember, mikor a régi szűrdarabra ült, amely az ő pihenője, díványa, ágya volt. Mert idekint szokott aludni, míg a hó le nem esik, s egy ócska juhászbundával takarózott. Nem is fért volna odabent, mert a parányi házikóban a négy gyerek is alig fért el. Az asszony hozta a cserépfazekat és egy darab kenyeret, s gyöngéden, esetlenül, odatette az ura elibe. Ez hozzáfogott enni... Lassan evett, kényelmesen, ízlett neki az étel. Krumplileves volt. Soká evett. Minden falat után letette a kanalat, s pihentette, csámcsogott. Elnézett maga elé. Látta a holdfényen a földet, a papsajtleveleket, amelyek kereken hallgattak az éjszakában. A madarak még mindig beszélgettek. Az asszony sóhajtozott.- Jaj, Istenem, Istenem - mondta egyre. Az ember nem szólt rá, csak újra belemerítette a kanalat a fazékba, s evett egy falatot, aztán újra hallgatott.- Jaj Istenem - mondta az asszony -, jaj Istenem. Sírt. Csöndesen, nesztelenül. Az ember is nagyokat sóhajtott.- Maris - mondta végre.- Igen - mondta a felesége Újra hallgattak.- Árvák lettünk.- Jaj Istenem, Istenem - válaszolt az asszony, mert már tudta. Újra csak hallgattak.- Eredj aludni.- Minek? - mondta az asszony. S a nagy csöndben hallgatva ültek. (folytatjuk) REMÉNYSÉG H N ......eljött Nabukodonozor, a babi-J {lőni király Jeruzsálemre és megszállta] lazt.” Dán. 1:1. Babilon és Jeruzsálem! {egymással szemben. Ez szimbolizálja a/ [ Világhatalom és Isten országa közötti I In agy harcot, a sötétségnek a világosság-1 Egál, a testnek a lélekkel való harcát. J I Különösen János, Jelenések könyvében I láthatjuk, hogy Babilon a világhatalom »megtestesítője, Jeruzsálem pedig az | listeni kijelentések megtestesítője. Babilon: (a) Hatalomfitogtatás, j {ezért a hívők elnyomása. Nimródnak a Isineár földjén kezdeményezett Babi- ( [Ionja elindította, a János Jelenések 17. i lés 18. fejezetének Babilonja pedig befe-1 jjezi a folyamatot, amiben megfosztja! Sjogaitól az egyént és a kollektiv ember- j Iben végződik, (b) önmegváltás, ezért! Imegtagadása a keresztnek. Babilon! tgenézise Káinig vezet vissza, ezért] I Babilonon mindig felismerhető volt] j Kain arca és valláskodása. Mi jellemző] [erre a vallásra napjainkig? Járnak] I ugyan az oltárhoz vezető utón és] (visznek ajándékot az oltáraikra — dej I visszautasítják az Istennel való életkö-1 |zösséget, lelkűket, szivüket, akaratú- J 1 kát sohasem adják át Istennek. Mert aj kereszt ítélet az Istennel való szembe-1 I helyezkedés fölött, az ó-ember fölött, | ■ de ugyanakkor engedelmességet is] I jelent Isten iránt, (c) Kulturimádat, I | ezért az ember és az emberi alkotásoké | bálványozása. Dán. 4:26, 27. ,,...lgy| szólt Nabukodonozor király: Nem ez-ej I ama nagy Babilon, anielyet ÉN épitet-, Item királyság házának, az ÉN hafal-1 | másságom ereje által, az ÉN dicsősé[gem tiszteletére?” önbálványozás és] I kulturimádat, amiknek nap mint nap| ' szemtanúi vagyunk. Ezzel szemben Jeruzsálem: (a) Isteni I országának képviselője, (b) Kijelentésének köszönheti életét, ezért függ Isten-5 I tői. (c) Élete Istentől kapott kijelenté-l lsekből táplálkozik, ezért van közössége] | Istennel és van missziója a világban. Krisztus Egyháza (Vajon melyik? I lHelyszűke miatt itt nem, de egyénileg] [hozzánk küldött levelekre részletes ésI I meggyőző választ adunk bárkinek) I [sorsdöntő órákat él. Ha Krisztus Egy-] | háza (egyetlenegy egyházközösség és | Inem pedig 100-nál több önmagát ke-J r reszténynek valló felekezet) nem] lakarja, hogy a hitetlenség prófétáinak] I legyen működési területe, akkor csak] [egyetlen lehetőség állhat fenn számára] I és ez: hogy Isten prófétája legyen a| {jelenben, egy olyan próféta, akiben van i | bátorság arra, hogy Isten kijelentései-1 | nek legyen tolmácsolója néppel és | (államhatalommal szemben egyaránt. I Ha az apostolok és próféták leikével I I nem ébredünk újra tudatára küldeté- ] |sünknek, akkor megizetlenedett sóként] azok fognak széttaposni bennünket,! akiknek szolgálatára lettünk hivatva.] De az egyház csak úgy lehet tolmácso-l lója Isten kijelentésének, ha maga is al I kijelentés világosságában él. Az egyház] I csak akkor prófétálhat Isten Ország I eljöveteléről, ha Isten Országának lelkej | és Ereje őt is megragadta. Mindenkinek állást kell foglalni,] ?Jeruzsálem vagy Babilon, a világosság] |vagy sötétség, a lélek vagy a test, azl ! igazság vagy a hamisság oldalán. Nincs j [semleges talaj! Levélben kérjék 2 dollá-1 |ros ,,A Világ Utolsó Felvonása" ciműl »könyvünket: P.O. Box 322, Perth] j Amboy, N.J. 08861. Botansky Igor ]
