Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-15 / 29. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ AZ ÁLLATOK ALVÁSA Irta: SIMA FERENC Különös jelenség az állatvilágban az úgynevezett ..téli álom". Számos állat van (borz, denevér, béka, gyik és kígyó), amely télen mély álomba merül. Ezek ilyenkor hónapokon át alszanak a kiválasztott, jól védett helyen és testük élettevékenysége, anyagforgalma a legcsekélyebbre süllyed. Az állatok túlnyomó részének mégis a naponkénti alvás ad pihenőt. Az állatok minden osztályában vannak nappali és éjjeli állatok, aszerint, hogy az éj sötétjében vagy napvilágnál járnak-e élelem után. Sok emlősállat rendetlenül alszik: néha ébren van, néha pihen, amint éppen kedve tartja. Háziállataink az éjszakai alvásra szoktak rá, a vadon élők között pedig azok a nappali állatok, amelyek erősebbek, tehát az üldözéstől nem kell félniük. A denevérek csaknem az egész nappalt átalusszák, viszont a macskák, nyestek és szarvasok csaknam éjjel-nappal ébren vannak. A kérődző állatok evés után szenderegnek, néha el is alszanak. A madarak feltűnően keveset alszanak. Ezért mondják, hogy egyetlen teremtmény sem él annyit, mint a madár. A madaraknak a leghosszabb nap is alig elegendő hosszú, a legrövidebb éj sem elég rövid. Mozgékonyságuk nem engedi, hogy életük felét elálmodják, átaludják; rövid éjjeli álom után minden madár korán ébred, kivéve a nappal alvó baglyokat. A tyúkok ugyan napnyugtával elülnek, de nem alszanak el és három órai pihenő elegendő nekik. A madarak közül a nagy ragadozók — főképpen a keselyük — hagyják el legkésőbb hálótanyájukat. A halak majdnem kizárólag vízben töltik egész életüket, csak néhány fajta fúródik bele télire az iszapba, ahol gerinces állatok módjára áttelel. A hal a vízben keveset alszik. Ha vadászat közben jóllakott és kifáradt, akkor pihen és ez a nyugalma felel meg a többi állat alvásának. A halak jórésze éjjeli állat, a nappalt többnyire rejtett helyen vagy a hullámokon ringatózva, pihenve tölti. Horgászaink ezt figyelembe vehetnék: az éjjeli horgászat sokkal eredményesebb! A rovarok tavasztól őszig rejtekhelyükön pihennek, a téli időszakot peteálca, vagy bábalakban töltik el, mély álomba merülve. Az emberhez hasonlóan sok állat is alvás közben teste egész hosszával fekvő helyzetet foglal el. Az állatvilágban azonban van jónéhány érdekes és különös kivétel: szinte furcsán ötlik a szemünkbe, hogy némely állat milyen helyzetet választ pihenésre. A madárvilágban szépszámmal akad ilyen. A dél-ázsiai szigeteken élő denevérpapagájok éppúgy alszanak, vékony faágakon csüngve fejjel lefelé, mint a bőregerek. Ezen kívül rengeteg madárfaj él, különösen a posványok, lápok vidékén, mint például a flamingók, kócsagok és gólyafajok, amelyek csodálatosak, amint féliábon alszanak. Mint egyéb tekintetben is, úgy különösen az alvás dolgában is különleges teremtmények a denevérek. Nemcsak azért, mert fekvőhellyül különös előszeretettel keresik fel a barátságtalan helyeket: kéményeket, romokat, barlangok zugait, hanem azért is, mert szinte hihetetlen, hogy milyen különös testtartásban alszanak. Legfeltűnőbb ez az úgynevezett „repülő kutyánál”, amely forró éghajlatú vidékeken veszedelmes gyümölcstolvaj. Alig hogy leszál az esthomály, csapatostól indulnak zsákmány után, különösen a dustermésű fügefák gyümölcseit pusztítják. Ezt csak hajnalpirkadtával hagyják abba, amikor leveleden faágakon keresnek pihenőhelyet. Egyik hátsó lábukkal belekapaszkodnak a faágba, a másikat pedig mellükre fektetik Mellső lábaikat, mint karjaikat, a testük köré fonják, úgy hogy e#ész testük szinte belecsavarodik a repülőhártyáikba. így aztán a világosságtól is védetten mély álomba merülnek egész napra. Ezek az állatok sokszor igen nagyra nőnek, van olyan, hogy kifeszitett szárnyának szélessége eléri a másfél métert, testhossza pedig a félmétert is meghaladja. De az, hogy ezek a „Draculszerű” vérszopók lennének: mese. Igen érdekes állat a dél-amerikai sörényes hangyász is, amely hangyákra vadászik kukacformáju nyelvével. Ha megéhezik, éles karmaival feltúrja a legközelebbi hangyabolyt és tapadó váladékkal bevont hosszú nyelvét beledugja, mire az otthonukban megriasztott hangyák mind rárohannak, ráragadnak és a hangyász zsákmányává válnak. Amikor a hangyász nyugovóra tér, összegöngyölödik és egész testét beborítja hosszuszőrü, bozontos farkával. A fűben alvó állatot meg se lehet látni. Ha a legtökéletesebb szervezetű állatokat, a majmokat vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ezek a MAGYAR NYÁR REJTŐZŐ TAVAK Junius hó... LAZBERC, Borsod-Abauj-Zemplén megye — Ez a tó, itt a Bükk-hegység patkó alakban elterülő völgyében — bármilyen furcsán hangzik is — hasonló módon keletkezett, mint a Gyilkos-tó az erdélyi havasok között. Ott természeti katasztrófa, holmi sziklaomlás zárta el egy hegyipatak útját, s duzzasztotta meg vizét, itt Lázbércen pedig az emberi lelemény tette ugyanezt, a lelemény, amelynek semmi köze sincs a véletlenhez, de végeredménye ugyanaz, mint a sziklaomlásnak: a hegyek ölén rejtőző gyönyörű tó. Persze egy patak folyását elrekeszteni nem éppen egyszerű és olcsó mulatság, különösen akkor nem, ha az elrekesztésnek speciális célja van, miként a lázbérci víztároló esetében: Kazincbarcika innen kapja a friss ivóvizet. A völgyön keresztül hatalmas gát húzódik. Csaknem hatmillió köbméter viz súlya nehezedik rá. Ha a töltés tetejéről letekintünk az alant elnyúló völgybe — ahol a víztisztító telep épületei sorakoznak — a hatalmas szintkülönbség meghökkent bennünket; most el tudjuk képzelni azt a szunnyadó erőt, a „felfüggesztett” viz gravitációs energiát, amelyet itt a hegyek közé zárt az ember. Mindabban, ami a természetben mesterséges, bizonyos mesterkéltséget is sejtünk, valamely oda nem illő hamisságot: az az érzésünk, hogy ez a két kifejezés, „beton” és „Tengerszem” nem illik össze. Pontosan ennek az ellentétnek az elsimulásában rejlik a lázbérci tó szépsége. Ha elhagyjuk a különböző műtárgyakkal beépített gát vonalát, s tovább megyünk a meredélybe vágott sziklás utón, egy csapásra eltűnik a mesterkéltség érzése, a tó úgy illik bele a tájba, mintha nem a modern kor, hanem az őshomályba vesző genezis hozta volna létre, a szépségre törekvő természet alkotta volna meg. Szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy nyolc évvel ezelőtt még nem volt itt ez a tó. A viz, a hegy és a fény szüntelenül játszik fán lakó, fákon élő állatok tulnyomórészben guggolva alszanak, vagy pihennek. A páviánok egyik fajtáját, a mormonpáviánt, vagy mandrillt méltán nevezik az „erdő ördögének”. Ez a hatalmas, afrikai vadállat vadsága, ereje és hatalmas fogazata miatt egyike a legveszedelmesebb állatoknak. Alvás közben nehéz fejét a mellére hajtja, akárcsak valami ittas ember, és ülve alszik, összefont karokkal. A dél-amerikai őserdőben lakó karmos-majmok testalkatán nyomban meglátjuk, hogy a fákon való tartózkodásra vannak teremtve. Alvás közben alsó combjukon ülnek, fejüket mélyen lecsüggesztik a lábszárai közé, mig két kaijukat magasan a fejük fölött szétterpes/dk, farkukat pedig maguk alatt tartják összegöngyölve, nehogy a testük megfájduljon. Érdekes, hogy a majmok egymásnak kedves hálótársai. Indiai őserdőkből fogságba került majmokon megfigyelték, hogy szunnyadás közben egymást testvériesen átölelték, noha napközben, különösen amikor valami nyalánkságot, vagy gyümölcsöt kaptak, összemarakodtak minduntalan. Az orangután — egyik legközelebbi rokonunk —, ha fogságban van, azon igyekszik, hogy estefelé valamiféle kendőt, vagy valami ócska takarót szerezzen magának, amibe bebugyolálja magát, mielőtt elalszik. És ha ezt elveszik tőle, mélyen elszomorodva sir utána, mint hogyha zsenge kora óta mindig ágytakarója lett volna. egymással, arcot cserél, színeket és árnyalatokat hoz létre, olyan hangulatokat, amelyek azelőtt ismeretlenek voltak itt. Amikor egy kora őszi hajnalon először megpillantottam ezt a sötét, lustán gőzölgő vizet a meredek domboldalak karéjában, fenséges, szinte riasztó volt a látvány, aztán az ébredő nap első érintésétől szétfoszlott a pára, olvasztott ezüstté vált a felszín, köröskörül az erdők színei lobogtak, mélyzöld. sárga és biborpiros lüktetéssel; a viz, akár egy tökéletesen metszett kristálytükör befogadta a visszasugározta a tájat — ennél szebb ébredésben talán sohasem volt részem. Valószínű, hogy az állatok és növények előbb hozzászoknak a megváltozott környezethez, mint az ember. Mindenesetre — bár alig hét éve létezik ez a tó — sajátos vizivilág alakult ki itt. Uppony község felé a sarjadzó partmenti nádasokban vadkacsák fészkelnek, ritka vizimadarak költenek s a víztárolóban szinte minden Magyarországon őshonos halfajta megtalálható. A kezdet kezdetén nagytömegű pisztrángot telepítettek ide; a pisztráng szépen fejlődött, rövidesen elérte a 30—40 dekás súlyt; a horgászok nagy örömére szinte mindenfajta csalira kapott — műlégyre, villantóra, szalonnára, sőt kenyérre is. Aztán nagyon rövid idő alatt szinte átmenet nélkül, mintha eltűnt volna a tóból a nemes ragadozó. Legalább is a tapasztalt horgászok sem bírják horogra kapni. Aligha valószínű, hogy néhány esztendő alatt az összes — mintegy félmillió — pisztrángot kifogták volna innen; a magyarázat inkább az, hogy rengeteg természetes táplálék került a tóba, főképpen halivadék, a ragadozóknak pedig benőtt a fejük lágya, kiismerték a horgászfortélyokat, elkerülnek minden csapdát — vad, ősi életüket élik a viz titokzatos mélységeiben. Mindenesetre bizonyosra vehető, hogy Lázbércen két-három kilós kapitális példányok is léteznek, ám ezeket a ravasz öregeket megfogni nagyon nehéz, talán lehetetlen. Nagyon kevesen ismerik ezt a vidéket, a tó valósággal elbújik a hegyek mögé, s mivel rendeltetése szerint Kazincbarcikát látja el ivóvízzel, a szennyezéstől mindenképpen óvni kell — igy aztán sohasem (Folytatás a 11. oldalon)
