Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-23 / 51. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ JIMMY CARTER: KARÁCSONYI GONDOLATOK PLAINS, Georgia — A kampányolás hosszú, fárasztó napjain — azokon a napokon, amelyek úgy tűntek, mintha soha sem érnének véget — ma már túl vagyunk. És a győzelem első örömeit felváltotta a józan felismerése az előttünk álló feladat nagyságának. Most eljött az ideje annak, hogy megkezdjük az előkészületet azokra a nagyjelentőségű napokra, amelyek előttünk állnak. Eljött a béke és a bölcs gondolkodás ideje. És az ünnepi hét a legjobb alkalom arra, hogy azon gondolkozzunk: milyen kötelezettségeink vannak másokkal szemben. Ä kampány munkateh napjai során gyakran beszéltem arról, ami rossz ebben az országban. Ez együtt jár a politikai kampánnyal, annak egyik lényeges eleme, s hiszek abban, hogy nagyon sok mindenen kell változtatnunk, nagyon sok minden igényli a változtatást ebben az országban. Ugyanakkor azonban bosszant néha, hogy milyen kevés időt töltünk arra gondolva, hogy mi jó és kellmes, tiszteletreméltó. — Amerikának azokra az erényeire, amelyekből én bőségesen láthattam a két év alatt, amikor tanulmányoztam, ünnepeltem és megismertem Amerikát. Sokmindent természetesnek fogadunk el Szeretném most mindenért kifejezni a hálámat, amiért ki kell fejeznem, s mindez egy kicsit szégyenre késztet: arra gondolni, hogy milyen sok dolgot elfogad az ember természetesnek, ami jár neki. Mindenekelőtt szeretném kifejezni hálámat az embereknek, az amerikai népnek. A legutóbbi két év során sok-sok emberrel találkoztam. I Olykor csak rövid szóváltásra, máskor hosszabb beszélgetésekre került sor, gyors kézfogásokra egy drótkerítésen keresztül, vagy amellett, vagy hosszú, nyugodt esti beszélgetésekre családi otthonokban. Sokszor bátorítottak, s sokszor kritizáltak. A kampányolás hosszú napjai és éjszakáik gondolatai és érzései most egy látomásba olvadnak össze, egy nagy gondolattá: hogy mivé válhatunk, hogy hol állunk jelenleg és ez talán a legfontosabb dolog, ez a látomás, amelyet magammal viszek Washingtonba. Emlékszem a hűséges két-három emberre, akik mindig vártak az elnökjelöltre, nappal és éjjel, amikor az kiszállt a repülőgépéből. Emlékszem a kézírással cimzet borítékokra, amelyek a kisebb kampány hozzájárulásokat tartalmazták, amelyek olyan emberek áldozatait jelentették, akikkel sohasem találkoztam és valószínűleg sohasem fogok. Azokra az amerikaiakra gondolok, akik támogatásukat adták, a faji, vallási, vagy születési hely különbségei ellenére, s nagyon hálás vagyok annak a népnek, amely az ilyen különbségeken túl tudja tenni magát. Emlékszem az önkéntes kampány-dolgozókra a gyárak kapuinál, a földalatti állomásokon, a telefonközpontokban és többszáz helyi választási központban, akik semmi dijat nem vártak munkájukért, azért a munkájukért, amelyet egy becsületes kormányért és gyerekeik jobb életéért végeztek. Emlékszem egy taxisofőr bátorító szavaira, abban az időben amikor a kampányolásunk rosszul állt, s emlékszem a barátokra és támogatókra, akik mögöttem álltak amikor hibákat követtem el és amikor a jövő bizonytalannak látszott. Hálás vagyok mindezeknek, s nem pusztán azért, mert ők nyerték meg a választást, hanem, mert ismét emlékeztettek engem az amerikai nép egyik alapvető tulajdonságára, az önzetlenségre, s arra, hogy az amerikai nép kész dolgozni és áldozatokat hozni annak érdekében, hogy országunk a jövőben jobb legyen mint ma. Emlékszem azokra, akik nem értettek egyet velem, akik más jelölteket támogattak, azonban most barátságukat és támogatásukat ajánlották, mert számukra az ország ügye fontosabb, mint a velem szembeni politikai különbségek. Gondolok a többi jelöltre is, akik olyan sokat dolgoztak és utaztak — és veszítettek — akik a veszteséget nem keserűséggel fogadták, hanem kegyes szavakkal és a barátság és támogatás őszinte szándékával. Gondolataimban mindig visszatérek feleségemhez, Rosalynnhoz, családomhoz és mindazokhoz az emberekhez az én kis lakóhelyi közösségemben, akik keményen dolgoztak annak érdekében, hogy segítsenek, akik velem voltak a rossz időkben ugyanúgy, mint a jobbakban, s akikről mindig tudtam, hogy a családom és barátaim lesznek bármikor, ha veszitek, ha nyerek. 4 # 4 KARÁCSONYI ÜZENET Irta: CSEJTEY BÉLA Kopogtattak, az ajtón...Tessék, tessék, kiáltották valamennyien. Egy öreg magyar bácsi lépett be hímzett szűrében. A havat leverte csizmájáról, majd illedelmesen engedélyt kért, hogy leülhessen... A felnőttek és a gyerekek mind-mind körülállják a karácsonyfa fényénél és bámulva nézik az ismeretlen ismerőst, a magyar föld hírmondóját...Azután lassan, kimérten megszólal a vándor: CSEJTCT BÉLA „Igyekeztem, hogy ide éljek magukhoz erre a szent estére, ide az idegenbe. Tarisznyámból meg keblemből akarok most előszedni üzeneteket, amiket hazulról hoztam... Sok van ám, mert nagyon-nagyon sok üzenetet küldtek maguknak otthonról...Elsősorban is a csíki hósipkás hegyek fenyőinek néma susogását...azután a brassói és fogarasi havasok lehelletét, az Olt folyó bugását...a gyulafehérvári sóhajtásokat, a kolozsvári Házsongárd temető néma üzenetét és mondjuk igy, az egész Erdély forró üdvözletét... Azután északról elhoztam a máramarosi havasok fergeteges szelét, elhoztam Munkács és Kassa környékéről Rákóczi nagy lelkét és a Hemád fagyos vizének rohanását...A Tátra hóförgeteges csúcsai üzennek, amint a szél átsüvölt felettük... ....hoztam egy darabkát a Vággal együtt rohanó felhőkből és amint elnézegettem az ős (Folytatás a 17. oldalon) elveszítették az állásaikat és képtelenek támogatni a családjaikat. Gondolok a nyugdíjasokra, akiknek nincs elég még a megélhetésre sem. Gondolok a farmerekra, akiket a szárazság tett tönkre, a kis üzletemberekre, akik csődbejutottak és a fiatalokra, akik nem találtak munkát. Hálás vagyok azért az országért, amely gondját viseli azoknak, akik nagy bajban vannak és hálás vagyok, hogy nekem is meg lesz a lehetőségem arra, hogy segítsek. Az inspiráció forrása Valahányszor egy újságot olvastam, amelyben az elnyomásról és az erőszakról írtak külföldön, mindig arra kellett gondolnom, hogy milyen sokmindent elfogadunk mi természetesnek, adottnak, s hálás vagyok azért, hogy egy olyan országban élhetek, ahol a vallási, a kulturális és az etnikai különbségek tesznek minket erősebbé és gazdagabbá. Hálás vagyok azért a demokratikus rendszerért és kormányért, amely még ma is a legnagyobb a világon, amely 200 év valamennyi megpróbáltatását túlélte és minden megpróbáltatásból a világ valamennyi népe inspriációjaként és reményeként emelkedett ki. (Folytatás a 11. oldalon) A korszerűség ma már nem csupán a modern technológia és technika színvonalát jelöli, hanem egyre inkább az emberben testesül meg. Igaz, hogy a technika dinamikusan tökéletesedik, a gépek bonyolutabbak lesznek és hovatovább táwezérlésűek, de mindez nem lehetséges tökéletesebb emberek nélkül, felkészültebb tevékenység és műveltebb fők nélkül. A technika nem ronthatja meg az embert, mert fejlődésével, fejlesztésével párhuzamosan nő majd az ember társadalmi aktivitása, közösség-tudata, szellemi önállósága lépést tart anyagi lehetőségeivel, ami megóvja attól, hogy életmódja a technicizált környezet függvényévé váljon. Műveltsége révén előbb-utóbb felismeri, hogy az általános anyagi és szellemi jólét mindenre kiterjedő mivoltában talán csak az emberi történelem kezdetével, a társadalmak kialakulásának korszakával hasonlítható össze: tulajdonképpen a tudományos-technika forradalom egyetemlegességével hagyja maga mögött az emberiség kései gyermekkorát. A korszerű embertől a szeretet sem idegen. Erkölcsi kontrollja állandóan felülvizsgálja a maradéktalanul érvényesülő logikát, az agy szabályozó előírásait, hogy szabad utat nyithasson engedelmes érzelmeinek. A korszerű ember nem érzelmektől mentes lény, aki büszke az eszére, hiszen akkor csak egy rideg, nehezen kezelhető két lábon járó lexikon lenne, a korszerű ember tudatosan őrzi, nemesíti emócióit, hogy szeretetét mindenkor felajánlhassa és szolgáljon vele. A kulturálódás iskoláját követnie kell az érzelmek iskolájának, a szeretetre való felkészítésnek. A művelődés, a korszerűség és a szeretet igy képez egységet bennünk, szoros köteléket a mai ember képviseletében. A lelki kultúrához a hit is elvezethet, a hit is védhet a technizálódás elidegenítő hatásaitól, hiszen jó a szomjunkat oltani szárazság idején — a ráció túlzásaikor, az értelem, az automatizmus bűvölete, a lélek apálya idején — a hitnek forrásánál, talán még azoknak is, akik úgy vélik, hogy a szomjúság nem bizonyítja a forrást.
