Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-11 / 11. szám
10. OLDAT. MAGYAR HÍRADÓ A CIPŐPUCOLÓ Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Amikor Londonban először igyekeztem a British Muzeum felé, valahol a Tottenham Court környékén megkérdeztem az egyik rendőrt, hogyan is találok oda? Készséggel útba igazított, aztán megkérdezte, honnan jöttem Angliába? — Brazíliából — válaszoltam. — Coffee country! Kávé-ország! — mondta mosolyogva, azzal a biztonsággal, mint aki a lényeget tudja Brazíliáról. Brazília — kávé-ország. Igaz, Brazília legfontosabb terméke, mondhatni valutája a „fekete arany” — a kávé. Ám azért sok egyéb meghatározást is találhatni Braziliára. Például „Dél-Amerika legnagyobb országa”. Vagy a „Föld legnagyobb mulatt országa”. S találnák hasonló jelzőt még néhányat. Például megállja a helyét ez is: „A cipőpucolók országa.” Ugyanis, nem hiszem, hogy van a Földön még egy ország, ahol annyi cipőpucoló lenne, mint Brazíliában. Ez röviddel Braziliába érkezésem után tudatosodott bennem. Egy olyan országban éltem több mint két évtizedig, ahol az ember cipője lehet lyukas, szakadt, elnyűtt. Csak egy a fontos, a lényeges: fényes legyen! Ragyogó, mint a tükör! S hogy ezt elérhesse az ember, mindenütt ott vannak a cipőpucolók. Tisztes és nemes mesterség ez. Rio de Janeiro, Sao Paulo belvárosában komoly trónszeríí székre ülhet fel az ember, a „kedves vendég” — vagy ahogy Brazíliában nevezik: a „freguez” —, a cipőpucoló pedig értve és szeretve mesterségét tiz-tizenöt perces remekléssel elbabrál a cipőjén. Először gondosan lemossa, majd cipőkrémmel bekeni, kefével dörzsöli. Lakkot fecskendez rá s ha kellőképp megszikkad, bársonnyal fényesre dörzsöli. Ragyog a cipő, hanyatt esik rajta a napsugár is. S mig a cipőpucoló dolgozik a mesterművén, dudorássza vagy fütyürészi a legújabb sambát, esetleg — temperamentuma szerint — kifejti politikai nézetét, vagy felhívja a figyelmet az arra haladó csinos brazil nők bájaira. A cipőpucolás Brazíliában közéleti esemény. Súlya és rangja van. A hivatásos cipőpucolók mellett szombat-vasárnaponként az alkalmi és műkedvelő cipőpucolók ezrei is feltűnnek az utcákon és tereken, pompás mellék-kereset biztos reményében, hisz ilyenkor még az is kifényesitteti a cipőjét, aki hétközben nem gondol rá. Azt hiszem, vannak olyanok, akiket nem is anyagi meggondolások vezetnek, hanem a szakma szeretete; úgy ülnek ki vasárnap cipőt pucolni, mint Párizsban a „vasárnapi festők” — festeni. Évek során nekem is lett törzshelyem. Máshol pucoltattam a cipőmet hétköznap és másutt vasárnap. Megszoktam, hogy ragyogjon a cipőm és szívesen beszélgettem cipőpucolóimmal. A hétköznapi egy őszhaju, idősebb, mosolygó néger volt, a vasárnapi fiatal, vidám mulatt. Európába visszatérve csalódással vettem tudomásul, hogy a cipőpucolók céhe az ó-világban súlyos dekadenciában van. Münchenben pucoltattam először a cipőmet s mondhatom, a brazil cipőpucolókhoz képest a bajor atyafi szerény kezdő, ha nem éppen kontár volt! Egy alkalommal még kísérletet tettem Bécsben, aztán elment a kedvem az egésztől. Magam pucoltam a cipőimet. Még a londoni Leicester Squaren dolgozó cipőpucolóhoz se volt bizalmam, pedig az veterán egyenruhában, zubbonyán csilingelő háborús kitüntetésekkel fölékesitve pucolja a cipőket. Hogyan? Nem tudom. Hisz azért, mert valaki bátran rohamozott Normandiában vagy Afrikában szuronynyal még elég gyenge cipőpucoló lehet. A cipőpucoláshoz nem bátorság kell, hanem tehetség, érzék, mondhatnám: szív. Ami a brazil cipőpucolókból sohasem hiányzik! Amikor 1970 nyarán először látogattam el Budapestre, a Muzeumkőrut és a Bródy Sándor-utca sarkán felfedeztem egy cipőpucolót. Rokkant, lábnélküli ember volt a hires Muzeum Kávéház előtt. Tüstént megpucoltattam vele cipőmet. S ha minőségileg nem is érte el teljesítménye a brazil cipőpucolók remeklését, azért tisztességes munkát végzett; meg lehettem vele elégedve. Ezután, ha Pestre kerültem, mindig útba ejtettem a Muzeum-köruton „lábatlankodó” cipőpucolót. Petőfi Sándor Pest, március 15.1848. Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt a fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet! Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, mig csak él egy magyar; ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt...sha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek. Nem csak a cipőmet pucoltattam vele, hanem él is beszélgettünk. Beszámoltam neki a szakma brazíliai virágzásáról és a brazil cipőpucolók mesteri technikájáról. Elmondtam azt is, milyen elégedetlen voltam a müncheni és a bécsi kollégáinak munkájával. Mély megvetéssel emlegettük mindketten a cipőpucoló-autómatákat. Hiszen pótolhatja e bármilyen gépi mechanizmus azt az érzést, amit a hivatott cipőpucoló ád hozzá a munkájához! Meg tudtam tőle, hogy rajta kívül csak néhány hivatásos cipőpucoló működik Pesten, s mert ezeket soha nem láttam, az a kép alakult ki bennem, hogy ez a lábnélküli ember az utolsó pesti cipőpucoló. Nemrég aztán olvastam az egyik pesti lapban, hogy meghalt. Hatvannyolc éves korában. Én fiatalabbnak gondoltam. S az újságból tudtam meg azt is, hogy nem háborús rokkant volt, hanem fiatal vasutasként érte a végzetes baleset, vonat vágta le mindkét lábát csaknem tőből. Ha legközelebb Budapestre megyek, nem látom már a Muzeum-köruton, nem beszélem meg vele újabb tapasztalataimat a cipőpucolás világ-helyzetéről. S mintha vele nem csak az utolsó, pesti de az utolsó igazi, hivatott európai cipőpucoló távozott volna az élők sorából! London) nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek. Pest, március 17.1848 ...A tűzokádó hegy közepébe kellene toliamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim győzelmeit leírhassam!... Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzditólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap...hátha holnapután már késő lesz! E gondolatokkal aludtam el. Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az utón Vasvári- Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, kik nagy busán politizáltak. Bulyovszki Gyulát, ki közöttük volt, meghívtam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, mig vissza nem jövünk. Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta fel, én nemzeti dalomat szavaltam el: mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott. (A nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-án írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmaradt. Mig én az egyik asztalnál a nemzeti dalt Írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.) Pest, április 19.1848. Republikánus vagyok lelkestül-testestül, az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső leheletemig. Ezen tántorithatatlanságom, mely soha egy pillanatig sem rendült meg, ez adta ifjú kezembe a koldusbotot, mit évekig hordoztam, s ez adja most férfikezembe a önbecsülés pálmáját. Azon időben, mikor a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én 'fnessze kerültem a vásárt és senki előtt még csak fejémet sem billentettem meg, hanem álltam egyenes fővel s fáztam és éheztem. Lehetnek ékesebb, nagyszerűbb (Folytatás a 13. oldalon) NEVEZETES ÉVFORDULÓ PETŐFI SÁNDOR NAPLÓJÁBÓL
