Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-22 / 4. szám
MAGYAR HÍRADÓ 13. OLDAL VISSZAEMLÉKEZÉSEK AKASZTÓDOMB Itta: HALMI DEZSŐ Ha a turista Miskolcon barangol, gyakran zavarban van, kérdést kell intéznie a járókelőkhöz — annak dacára, hogy valamikor a város minden zegét-zugát ismerte — mi is ez az r épület, hol van a keresett utca, miként lehet eljutnia abba a városrészbe, melyet keres. A válasz gyakran fájdalmat okoz, úgy érzi az ember valamit elloptak tőle, az emlékek boldog érzése keserűségbe fordul. — A régi Miskolc alig látható, középületek, áruházak törnek az ég felé, parkok zöld, halmi dezsö virágos foltja simul az uj környezethez. A „villanyrendőr” még a régi helyén, a város középpontjában áll. Északnak indulok, végig a Kazinczy utcán, át a Pecehidon, jobbra a posta, balra a Minoriták temploma köszönti a régnemlátott ismerőst. Átvágok a Petőfi téren (: mikor a várost elhagytam csak Fapiacnak hívták:), mely a Tetemvár aljában terül el. — Furcsa név, aki nem tudja az elnevezés eredetét, feltétlenül valami vár-maradványra gondol, azonban itt vár soha nem volt, hanem a miskolci, nagy kolerajárvány idején, idehordták a halottakat, egy közös gödörben helyezték el őket és nagy földhányással vették körül. Ez volt a halottak-, a tetemek vára és igy maradt fenn a név Tetemvár. — Balra feltűnnek a régi pincesorok, majd továbbhaladva látni, hogy a környék teljesen megváltozott. Nincs már Halicka, Lóversenytér és a Puskaporos-tetőn (:itt katonai lőszerraktár volt:), az Akasztódombon bérházak hirdetik a nagyvárost. Az Akasztódomb helyén a Katowicze utca bérházai sorakoznak, ezek sokkal magasabbak, mint annak idején a domb, hol akasztott emberek hulláit himbálta a szél. Gyerekkoromban, mikor édesapámmal erre sétáltunk, megelevenedett a régi romantika. Ott állt az akasztófa — kezdte apám — fenn a domb tetején. Mikor akasztás volt, idegyült a város apraja-nagyja, én magam is, mint fiatal suhanc, köztük lábatlankodtam. Betyárt akasztottak, kit Tiszalucnál, a Holt-Tisza nádasában fogtak el a pandúrok. (:Én ma már nem emlékszem, milyen nevet mondott apám. Az időpont 1885 körül lehetett.:) A betyár sárga csizmát viselt, mely ragyogott a napfényben, lobogós inge, gatyája fehéren világított a fekete mellénye alól, csikós kalapját árvalányhaj diszitette. Két keze elől össze volt kötve, arca simára borotválva. Délcegen, büszkén, bátran lépkedett két őre között. — Kötéllel kezében, az akasztófa hóhéra várt rá. A betyár előtte megállt, még jobban kihúzta magát, két kezével nyúlt kalapja után, óvatosan levette, majd elhajította, szembenézett a hóhérral, egy pillanatig csend honolt — a tömegben sem piszent senki — majd érces hangon igy figyelmeztette: „Hé, tejól vigyázz a frizurámra! Kötél, kezed, ne élje azt! Egy betyár kuszáit hajjal nem mehet a másvilágra.” A hóhér megértette, teljesítette a betyár utolsó kívánságát. Gondosan helyezte a nyakára a kötelet, egy hajszálat sem tett keresztbe. A szél pedig sokáig himbálta a kötélen lógó testet. A nézők szánalmat éreztek a betyár iránt, szégyenkezve somfordáltak haza. Láttak egy embert bátran meghalni. Az utolsó nyilvános akasztás — folytatta édesapám — a kilencszázas évek elején volt, amikor Regula Gyulát akasztották. Regula bestiális módon meggyilkolta az edelényi kocsmárost, annak feleségét, nem kegyelmezve a szolgálónak sem, ki tanúskodhatott volna ellene. Átkutatta a házat, minden pénzt, ékszert magával vitt. Hajsza indult meg a gyilkos kézrekeritésére. Három nap múlva, szülei lakásán, a Csabai kapuban fogták el. A bíróság halálraítélté, Báli Mihály állami ítéletvégrehajtó hurkolta nyakára a kötelet. Eddig tartott édesapám elbeszélése. Regula holttestét a Mindszenti temetőben, a fakerítés tövében földelték el. Kereszt, sirhant nem jelezte a temetés helyét, csak a lapos föld négy sarkában voltak alacsony, fa cövekek leverve. Én minden évben, november elsején, édesanyámmal együtt néztem meg a sírhelyet. Édesanyja és húga helyeztek el virágot a földön, egy égő gyertya jelezte, hogy valakit takar a fű. Az akasztódomb már nem látható, buldózerek hordták szanaszét, de az emlékek, régi történetek megmaradtak, azokat nem seperhette el a múló idő. Visszafordultam és a régi Verbőczy, ma Dózsa György ut felé vettem az irányt. Itt áll a törvényszék épülete, udvarában pedig egy négyszögletes lyuk, melybe elég gyakran állították és állítják be a gerendát, hol Bogár Imre hóhér végzi munkáját. CSALÁDI SAROK AZ OROSZLÁNOK NÉGY ÓRAKOR MENNEK EL HAZULRÓL Na tessék, gondolta magában a félj, már megint beugratott...Pedig hányszor megfogadtam, hogy nem mesélek el itthon semmit, úgysem figyel rám...Megkérdi, mi újság, aztán amikor beszélni kezdek, feláll, és kimegy a konyhába...Megkérdi valamiről a véleményemet, de látom a tekintetén, hogy egészen máson jár az esze...Hát ezért kár volt megnősülnöm...Persze, lánykorában egészen más volt, akkor leste a szavaimat, és minden érdekelte, amit mondtam...De most!... — És? — kérdezte az asszony, miközben ide-oda mászkált a szobában. — Miért nem folytatod? — Érdekel egyáltalán, amit mondok? — Hát persz, hogy érdekel — mondta az asszony, és kiment az előszobába. Kisvártatva visszatért, hogy kiürítse a hamutálcákat. — Ééés — folytatta ingerülten a férj — és az oroszlánok négy órakor mennek el hazulról... Az asszony nem szólt egy szót sem, a térítőkét igazgatta. — Mondom, hogy az orosz-lá-nok négy órakor mennek el hazulról... Semmi hatás. — De csak hétfőn, kedden és pénteken... Mondd, figyelsz rám? — Figyelek — felelte az asszony, és elhagyta a szobát. A férj dühében az ajkát harapdálta. „Fantasztikus! Mondhatok én itt akármit...Hát lehet igy élni? ...Nem, igy nem lehet élni!” — És?! — kiáltotta az asszony a konyhából. — Miért nem fejezed be, amit elkezdtél? — Mondom, hogy az oroszlánok hétfőn, kedden és pénteken négy órakor mennek el hazulról. A többi napokon házhoz jön a nyelvtanár...Figyelsz? — Ne kérdezd mindig, hogy figyelek-e, persze hogy figyelek... „Ez az én sorsom. Van egy feleségem, mégis magányos vagyok...”-És? — A nyelvtanár Agárdon született, de nagyon jól beszél magyarul. Persze, egy kis akcentussal. A bicskát úgy ejti, hogy töpörtyű. Hallasz engem? — Hallak — felelte odakünn az asszony. — Persze hogy hallak, nem vagyok süket. „Ez válóok. Ha ez nem válóok, akkor nem tudom mi a válóok. A feleség soha nem figyelt oda a féijére.” — És? Remegő kézzel cigarettára gyújtott, aztán lehunyta a szemét. Abban a pillanatban a válóperes biró előtt látta magát. Az agg biró zokogott, amikor ő előadta a panaszát, és könnyeit törölve igy szólt: „Igaza van, drága fiam, hogy nem akar többé ezzel a nővel élni. Én megértem önt, drága fiam...” — És?! — kiáltotta az asszony. — Mit és? — Nincs tovább? — De van — mondta a férj. — A nyelvtanár csak oroszlánokat tanít. Fókákat nem vállal, mert nem tud úszni...Figyelsz? — Figyelek... „Azt mondja, hogy figyel. A drága kis asszonyka figyel. Az én drága kis asszonykám csupa figyelem... Mindjárt felrobbanok!” — És? — Nincs és! — üvöltötte a félj habzó szájjal. — Nincs!! — Pukkadj meg — mondta az asszony —, ha nem tudsz valamit végigmesélni... Mikes György VIRRASZTÓ SZÍVVEL Domb a fejemafja, éggel takarózom, könnyem gyöngye fénylik itt minden bozóton Hajnalban ha fázom, alszom hót parázson, csillag hamisában melengetem hátam Ingem mintha fénnyel varrt kökörcsin volna: tapintása bársony, fényes Hold a gombja Utak szalagával kötözöm a tájat, mesékből jött szókkal sebesitem számat Derek rühét kéne őszökről vakarni, építeni lángot, sebet behavazni Mindörökig élni fenn virrasztó szivvel, szerelem -gyehenna tüze melegítsen Fecske Csaba
