Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-22 / 4. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL EMLÉKEK AZ „ANTIVILÄGBÖL” Irta: KLAMÄR GYULA A napokban, amint átvágtam a Szent Istvándóm felé vezető udvaron, szemembeötlött egy felirat, amelyet máskor is láttam már — hiszen majd két évtizede errefelé „vágok le egy sarkot” — de valahogy sohasem rezzentett meg bennem semmiféle érzést. De most hirtelen világosság gyűlt bennem és „Anna Csillag” neve visszahozta a régi „Érdekes Újságot”, a „Tolnai Világlapját”, az „Uj Időket”, amelyekben mindig megtalálható volt a hirdetés: „Én, Csillag Anna, 139 cm. hosszú hajammal...” — és mellékelve volt a szállóigévé vált szöveghez egy rajzocska is: egy feketehaju nőt ábrázolt, amint hátára omló szép haját kacéran fésülgeti. Ez a Csillag Anna lépett most elém, a kapualjban, az ántivilágból, azaz abból a régen volt korból, amikor a nők még büszkék voltak a valódi, szépen fésült hajzatukra, amely beborította alakjukat ha kellett tetőtől-talpig és a szerelmes ember forró képzeletében a ruházatot is pótolta... Mi lett Csillag Annából a mai világban? — gondolkoztam el — hát még mindig él? És ha igen, amint látom, hogyan él, főleg: miből él? A felirat újnak tűnő üzlet falát ékesítette és mellé volt mázolva művésziesen az a bizonyos hosszuhaju hölgy is, aki annak idején annyira hatott képzeletünkre. Hanem az üzletben — amely tulajdonképpen irodának tetszett — senki, a székeken nem ült várakozó kuncsaft, vagy kliens, s nem nézett ki úgy a dolog, hogy odabent éppen többeket kezelnek vagy hajukat ápolgatják. Sokáig álltam ott és vártam, hogy jöjjön vagy menjen, mozduljon valaki. Ám hiába! Csillag Anna sejtelmes mosolya sem árulta el, hogyan maradt fenn a Monarchia pusztulása után ez a „hajintézet” és hogyan győzi a versenyt a valódi álhajakkal, a parókákkal és tupékkal, melyek fésüléséhez nem kell frizőz vagy komorna, sem kolmizóvas nem szükségeltetik többé; minden készen beszerezhető és fejünkre bármikor felrakható. Fennmaradt és punktum; örüljünk neki, hogy Csillag Anna hű maradt, akárcsak a Zwack-féle Unicum tengerből kibukkanó hires figurája. Vele is a napokban találkoztam össze egy szupermarket polcán, ahol szerényen mosolygott holdvilág képével. Hol járt eddig? — érdeklődtem utána s kiderült, hogy Itáliában bujdosott, amig egy Zwack-örökös elő nem szedte és újra napvilágra nem hozta bizonyára abban a reményben, hogy a régi-régi reklám még mindig hatni fog mindazokra, akik még emlékeznek a palack élénk zöld színére és a piros keresztre rajta, no meg a vidám, pufók arcra, amint a habokból kibukkanva megpillantja az Unicumot. Persze, nem ők az egyetlenek, akik egyformán otthon voltak mind a két országban. Magyarországon már nem található meg, de Ausztriában még igen a Haas Fülöp és fiai cég függönyeivel és szőnyegjeivel, nemkülönben a DEL-KA, akárcsak Meinl-fiók a maga kávé-kakaó-tea illatával, jólnevelt személyzetével, halk előkelőségével. No meg a naponta frissen pörkölt kávéjával — ez azonban többé Ausztriában sem található meg. A napi friss pörkölést elvitte az idők szele: a modern csomagolás-technika, amely lehetetlenné tesz ilyen allűröket és arra készteti a népet, hogy hetekkel előbb megpörkölt és becsomagolt kávét vásároljon meg „friss” gyanánt. Meinl Gyula szinte magyarnak számított valaha; mindenki tudta, hogy Micsikó Meinl, a főnök felesége japán származású és hogy hobbyja az operaéneklés, amit bőkezű félje tesz lehetővé számára azon a színpadon, amelyiken éppen parancsolja... Vajon meg van-e még a kis japán feleség? — mert, hogy a Meinl-cég gigantikus trösztté nőtte ki magát, itt-ott megtartva még — mint például a bécsi Grabenen — az egyéni kedvesség régi tradícióit. ó, a Monarchia! Sok szépet produkált és milyen kevés maradt meg belőle mára; az ember lejárhatja a lábát, amig rátalál még egy Csillag Annára vagy hasonlóra. Milyen nagy öröm, amikor felfedez mégis valamit; mint például a Piatnik-féle kártyagyárat, vagy a Győr-Sopron Ébenfurti Vasút Igazgatóságát, azt az egyetlen magyar-osztrák vasutat, amelyet nem államosítottak s ma is ugyanolyan közös tulajdon, mint évtizedekkel ezelőtt volt Győr-Sopron-Ébenfurt-i vasút korában. A Győr-Sopron-Ébenfurt-i vasút vonatai ma is szorgalmasan szelik át Magyarországról-Magyarországra az osztrákoknak juttatott területet és teljesitik a gazdaságilag fontos összekötő szolgálatot Bécs székhellyel, osztrák és magyar vezetés alatt. Ezek maradtak meg, istennek hála, abból a csúnyának mondott „ántivilágból”... A PESTI UTCÁN — Szervusz, öregem! Negyven éve nem láttalak. Hol élsz? — Torontóban. — Érdekes, én is! AHOGYAN A HUMORISTA LÁTJA: PERINGBEN A híreket hallgattam a napokban, amikor is közölték, hogy Ford elnök kínai látogatásakor a megbeszélések tárgyköre annyira korlátozott volt, hogy az elnök pekingi tartózkodása alatt az amerikai költségvetésen akart dolgozni. Nehéz elképzelni, hogy néhány napi kínai tartózkodás alatt vendéglátói nem tudták elfoglalni az idejét. De ha meggondolja az ember, manapság semmi sem elképzelhetetlen. S könnyen magam elé idézem a beszélgetést, amely bizonyára lezajlott Pekingben az elnök és Henry Kissinger között. — Henry, tulajdonképpen mit csinál? — Semmit. És mit csinál ön, Elnök Ur? — Itt üldögélek a szállodaszobámban, nézem a kínai televíziót. — Azt hittem, hogy a költségvetésen dolgozik. — Sehogy se jön meg hozzá a hangulatom, Henry. Igazán azt hittem, hogy dolgozhatom itt a fehér házbeli teendőimen, de az irataim érintetlenül halmozódnak az íróasztalon. — Megértem, Elnök Ur. Reméltem magam is, hogy megválaszolhatom a postámnak legalábbis egy részét, de még csak egy levelezőlapot sem Írtam. Mit csinál ma este? — Semmi ötletem sincs. És ön mit csinál, Henry? — Fogalmas sincs róla. Talán beülhetnénk a szálloda halijába és figyelhetnénk az embereket. — De hiszen ezt csináltuk tegnap este is. — Elfelejtettem. Mi a holnapi napirend? — Találkozunk a Mao Ce-tung középiskola diákszervezetének elnökével a délelőtti órákban, s a nap többi részében szabadok vagyunk. — Mihez is kezdhetnénk? Nem akar römizni? — De, Henry, nem is rossz ötlet. Betty valószínűleg bevásárolni megy, és igy magunk leszünk a lakosztályunkban. — Biztos benne, hogy nem akar a költségvetésen dolgozni? — Semmi kedvem sincs hozzá. New York városa oly távolinak tűnik. S van valami dolgunk holnap este? — Éppen most próbálunk valamit előkészíteni. A kínaiak nagy fogadást rendeznek a kantoni röplabda csapatnak és megpróbálok ehhez meghívót kiharcolni. Ha nem sikerül, keresünk egy jó kínai vendéglőt és megvacsorázunk. — S utána? — Megint beülhetünk a szálloda halijába. — Henry, miért jöttünk Kínába? — Hogy a Szovjetunió komolyan vegye az enyhülést. — S mi az oka annak, hogy a kínaiak ennyire félvállról kezelnek bennünket? — Hogy megmutassák nekünk, mi a 'véleményük a szovjet—amerikai enyhülésről. — Talán hiba volt részünkről, hogy most ide látogattunk? — Még nagyobb hiba lett volna, ha nem jövünk. Sértette volna a kínaiakat és igy nem mondhattuk le a látogatást. — De annak ellenére, hogy eljöttünk, nehogy megsértsük őket, valójában nem sok beszélnivalónk akad. — Egyáltalán nem akadt semmi komolyabb mondanivalónk egymásnak, de figyelmeztettük a sajtót, ne váljon semmi szenzációsat ettől az utazástól, legfeljebb egy kiegyensúlyozott hazai költségvetést. — Nincs valami jó olvasnivalója. Henry? — Tegnap adtam önnek egy remek krimit, Elnök Ur. — Már elolvastam. — Többet nem hoztam magammal. — Nos, nem baj. Azt hiszem, mégiscsak nekilátok a költségvetésnek. Közben talán körülnézne, nincs-e valami jó film? Ha talál egyet, megnézhetjük délután. — Utánanézek, Elnök Ur. s ha nem találok, talán összehozhatnánk a sajtó képviselőivel valamilyen jó kis társasjátékot. Art Buchwald
