Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-15 / 3. szám
MILYENEK IS AZ EMBEREK?.. TÖHÖTÖM BÁCSI, A FUKAR Irta:.SIMA FERENC 10. OLDAL ________________________________MAGYAR HÍRADÓ Bagaméri Töhötöm bácsi nekem föld'm otthon Szentesen. Apjának, néhai Bagaméri Hubának emlékét nagyon tiszteli és áldja. Legfőképpen azért, hogy karakán magyar rátartiságból olyan keresztnevet adott neki, ami nincs is benne a kalendáriumban. Ilyenformán Töhötöm bácsit neve napján senki sem köszöntheti fel, bármennyire erős hagyomány is Szentesen a névnapok és születésnapok megtartása. Ha volna névnapja Töhötöm bácsinak, akkor sok felköszöntőt kellene viszonzásul valamivel megkínálnia, vagy inkábbmivel neki otthon semmi kinálnivalója sincs — elhívni a kocsmába egy két pohár fröccsre, vagy sörre. Az elég csinos összegecskébe kerülne össze-vissza, mert Töhötöm bácsinak nagyon sok ismerőse van, ennek pedig, mint később látni fogjuk, megvan a maga oka, sőt szüksége. Mivel aki a világon van, annak valamikor meg is kellett születnie, ami alól a fukar Töhötöm bácsi sem tudja kihúzni magát. Ezért jövőre ünnepli a tizenhatodik születésnapját. Nagyjából egyidősek vagyunk, mindketten 1912-ben születtünk, én szeptember 28-án, ő pedig február 23-án. Mivel azonban a keresztlevélen a születésnapnak azt a második számjegyét, a hármast egy kis lekunkorodó vonással könnyen ki lehet ugyebár igazítani kilencesre, Töhötöm bácsi ezt fukarságból meg is cselekedte és igy február 29-re tette át születésnapját, mivel ez a dátum csak négy évenként egyszer szerepel a kalendáriumban. A felköszöntők sokaságától ezen a napon már semmiféle fortéllyal se tud mentesülni, ezért hát előzetes nagy sóhajtozások után, illendőségből vesz egy liter legolcsóbb lőrét, amit otthon még ő is jól felvizez a kocsmáros után. Ezt egy-kettőre benyakalja a felköszöntők hadának eleje, akkor a többieknek már csak Töhötöm bácsi majdnem sírásba csukló sopánkodó panasza marad, hogy „hát látjátok, akik előttetek itt jártak, akár a tatárok, megitták és felzabálták”. Ezt az alapos túlzást olyan szívfacsaró fájdalommal bitja előadni, hogy a felköszöntőknek megesik rajta a szivük és szinte egymás sarkát letaposva iparkodnak át a kocsmába pár liter jó borért, hogy legyen mivel megünnepli ezt az úgyis csak négyévenkénti születésnapot. Később érkező újabb felköszöntők újabb siránkozásra újabb borokat hoznak és ez igy ismétlődik estig, minek következtében Töhötöm bácsi úgy elázik, hogy összetéveszti a képes naptárt a népes kaptárral és ilyen állapotában 1972-ben is azt motyogta, hogy „hát igen, kedves fiaim, én ma vagyok tizenöt éves”. Hogy ki ne felejtődjék, Töhötöm bácsi, mielőtt nyugdíjba került, foglalkozására nézve éjjeliőr volt, amit nem úgy kell érteni, hogy bidlikre ügyelt fel, hanem szerény havi béréért az utcákat járta napnyugtától hajnalig, hogy a tolvajokat helyettesítse bekaparászva a tyúkólba, vagy a különbejáratu kamrába egy kis öntevékeny fizetésemelésért. Persze, mint épkézláb ember, mehetett volna Töhötöm bácsi jobb állásba is. Ám ebben megakadályozta, hogy ő többoldalú jellem volt: nemcsak fukar, hanem dolgozni lusta is. Napkeltével igy mehetett aludni, és mert olyan volt a szervezete, hogy 5-6 órai alvással beérte; napjainak javarészében ráért, csinálhatott, amit akart. Ö pedig legszívesebben csavargással töltötte az időt. mert sokoldalúságába ez a szenvedély is beletartozott. így jutott ki egyszer a szentesi tanyavilág Lapistó nevű részébe is, ahol egy Sarkadi Nagy János nevezetű, gőgös gazdálkodó is élt, és annyira felvágott, annyira különb akart lenni mindenkinél, hogy amig mások a veteményesükbe szokás szerint rongyos gunyáju madárijesztőt állítottak, addig ő a magáért gálába öltöztette, egyik ünneplő ruháját akasztva rá. Ahogy ezt tette, nem sokkal később vetődött arra Töhötöm bácsi, aki nem azért volt a város legfukarabb embere, hogy ünneplőre való ruhája is legyen, a csavargáshoz használt hétközi öltözéke pedig pláne, hogy csavargósan rongyos volt. Azért hát a gáláns madárijesztővel szembe kerülve nem sokat teketóriázott, hanem kapta magát és — hát cserélt vele. Tovább haladtában aztán az átcserélt ruha zsebeit is sorra kotorászta, és nem hiába, mert a kabát belső zsebében egy ott felejtett levélre akadt. Mégpedig egy szerelmes levélre, amely Sarkadi Nagy János gazduramnak szólt, a szomszédos Hódmezővásárhelyen élő szeretőjétől, egy Rozália nevezetű özvegy asszonytól, aki a Sarkadi Nagyné éberségének kikerülésére és megegyezésük szerint postán maradóként küldte ezt a levelet, amelyben arról volt szó, hogy Sarkadi Nagy gazduram átjöjjön ám a közelgő hódmezővásárhelyi országos vásár mindhárom napjára, mert gyönyörteljes három éjszaka vár rá a levélíró Rozália ölelő karjai között. Töhötöm bácsi a levelet elolvasva nagyot Rittyentett örömében és mindjárt vissza is fordult Sarkadi Nagy gazduram tanyájára, kikeritve egy kis négyszemközti találkozásra a gazdát, aki rögtön felismerte látogatóján az ő madárijesztőjének öltözetét és ráförmedt: GÖRBE TÜKÖR LUCULLUS IS MEGIRIGYELTE VOLNA... Ha két embernek lehetsége lenne bármit rendelni vacsorára, a világ bármelyik éttermében, mi lenne a menü? És a mai inflációs árak mellett, mennyibe kerülne ez a vacsora? Ezt a két kérdést a New York-i televízión tették fel tavaly. A válasz akkor 300 dollár volt. A válasz ma, végre nemcsak „elméleti számit gatások”, hanem hanem egy tényleges nagy vacsora után: 4.000 dollár. Színhely: Chez Denis, Paris. A két személy: két amerikai. Az egyetlen feltétel az volt, hogy az étteremnek az American Express hitelkártyát elfogadó helynek kell lennie. A New York Times két munkatársa hosszú időt töltött pusztán a helyszín kiválasztásával. Európa különböző nagyvárosait és számos éttermet tanulmányoztak „gasztronómiai” szempontokból. Végül a választás a párizsi Chez Denis étteremre esett, amely a leghíresebb gasztronómiai szakértők által ugyan jól ismert, mégsem olyannyira felkapott, mint számos divatos, de talán nem jobb étterem. Először néhány „kísérleti vacsorára” látogattak el a marathoni nagy vacsora résztvevői, ismerőseik társaságában. Az eredmény: a vacsora kitűnő! Ezután — Hogy merészelte kend levetkőztetni a madárijesztőmet? — Kapott az tőlem alkalmasabbat, amelyen lebegtetheti a szél a rongyokat, annak rendje-módja szerint, hogy ezzel riassza el a madarakat. Ezt pedig úgy merészeltem megtenni, ahogy a gúnya zsebében maradt levél bizonysága szerint kelmed merészelt gyönyörteljes éjszakákat tölteni, bizonyos Rozália ölelő karjai között Vásárhelyen, amiért Sarkadi Nagyné asszony biztosan kikaparná kelmédnek a két szemét és meg is skalpolná, ha megmutatnám neki a leveleket, ami szándékomban is áll. — Mennyiért adja kend nekem vissza azt a levelet? — szisszent fel a gazda elréműlve. — Háromezer forint annak az ára — zsarolt Töhötöm bácsi, mint sokoldalú jellem. Sarkadi Nagy gazuram fogcsikorgatva fizetett. Töhötöm bácsi pedig mennyei örömmel vitte haza az összeget, hogy a többi összekuporgatott pénze mellé dugja a szalmazsákba. Kinek, minek spórolt? Pusztán és minden egyéb cél nélkül a fukarság szenvedélyének. — A pénz arra való, hogy takarítsa meg az ember! — ez volt ez volt Töhötöm bácsi jelmondata, és nem is költött ő evésre-ivásra soha semmit. Ehelyett volt neki a már emlitett és tervszerűen szerzett temérdek ismerőse, és mindnek bejegyezve az igy teleirt kalendárium lapjaira a nevenapja és születésnapja, hogy ő mikor melyikhez esedékes felköszöntőnek, egy hosszú köszöntőverset is elmondva, hogy ezért, mint érdemes szegényembert annál biztosabban ottfogják a házi ünnepen ebédre, vagy vacsorára, legtöbb helyen ebédtől vacsoráig, mert jóbeszédű anekdotázó ember az öreg. Ez. már hozzátartozik az iparszertíen űzött fukarságához. Az örökös jó potyázástól pocakosabb lett a legtöbb tehetős embernél. így is lehet élni. Macskát nem tart, mert az nemcsak egeret eszik, így az egerek elszaporodóban vannak a lakásán. De nem találnak ott ennivalót, ezért bevették magukat a szalmazsákba. Ott majd ráakadnak a felhalmozott pénzre, és csapnak belőle egy jó lakomát. megkérdezték az étterem jól ismert tulajdonosát, Mr. Denist, hogy mennyibe kerülne a legpompásabb vacsora, amit el tud képzelni. Hosszas számitgatások után Mr. Denis körülbelül 2.000-3,000 dollárra becsülte a legdrágább vacsora számláját. A vacsora végülis 4,000 dollárba került. Mr. Denis részletesen kidolgozott tervében a francia hagyományokra hivatkozott és javasolta, hogy azoknak megfelelően állítsák össze a menüt. E hagyományok szellemében a legmegfelelőbb kilenc fele „osztályon felüli” bort fogyasztani (igazat szólva: a hagyományok „csupán” hét fele finom bort imák elő, mint minimum). „A borokhoz a legkiválóbb és legváltozatosabb ételeket szolgáljuk fel, hogy biztosítsuk a legmagasrendűbb gyönyöröket, miközben a vendég a borokat kóstolgatja”. Az első fogás: „hors-d’oeuvre”, amelyet három fő csoportból álló fogások sorozata követ, levesek, valamint apró fogások. Ezt követik a sültek, meleg és hideg, valamint az aszpikos huskülönlegességek. A harmadik csoportot a különböző dessertek alkotják, beleértve a gyümölcsöket. A legfiatalabb bor hat éves; bordói fehér, a legrégibb egy üveg 140 éves madeira. A részletes levél olvasása után a New York Times két munkatársa döntött: irány Párizs. (Folyt, a 11. oldalon)
