Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-20 / 21. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN Spelletich Paula naplója Összeállította: ÁCS TIVADAR XXI. XXI. FEJEZET 1858. — MAJTHÉNYIÉK 1858 telén költözött hozzánk báró Majthényi József amerikai feleségével és leányával. Ez érdekes családnak külön fejezetet kell szentelnem. Majthényi erős, magas termetű, holló fekete, göndör fürtű szép férfi, valóságos Apolló volt és 26 éves korában már Tolna megye alispánja. Mint legényt, két előkelő leány tüntette ki érdeklődésével. Perczel Anasztázia és Sauska Mili. Milit szerette, de az szegény leány volt, a szülők tehát a vagyonos Perczel leányt választották számára. 48 előtt a legerősebb férfi sem tartotta szégyennek a szülői akarat előtt meghajolni. És akkor ez többnyire jól ütött ki, midőn még egyszerűbb erkölcsök uralkodtak, s a nagy versengés nem kergette bele az embereket az idegesség öijöngésébe. A forradalom kitörése idejében Majthényi Józsi fia, Tivadar 6 éves, leányai: Vilma és Sarolta 4—5 évesek voltak. 1849-ben kormánybiztosnak nevezték ki Majthényi Józsefet. A szabadságharc leverése után in contumaciam halálra Ítélték, de elmenekült. Neje, leányai jövőjét biztosítva, nem követte férjét és egyetlen fiát a száműzetésbe. így tehát Majthényi Uj Budán letelepedvén, el kezdett tűnődni azon, vajon hol talál gerenda-házába alkalmas szolgálót és fiának ápolót. Csakhamar meglelte ezt Lieschen nevű komorna személyében. Az előkelő német család, melynél Lieschen előbb szolgált, a szertelen spekuláció folytán egy év alatt elvesztette összes értékeit és minden fényűzésről lemondva, Lieschentől is megválni kényszerült. Az amerikai törvények elváltnak tekintettek minden olyan házastársat, ki a másikat minden igaz ok nélkül elhagyja. Ez állt tehát Majthényi bárónéra is. Majthényi egészen nyugodt lélekkel köthetett Lieschennel polgári házasságot a békebiró előtt, ki ezzel a tiszttel fel volt ruházva. Szegény Lieschen! Az ő jelentéktelen, inkább csúnya mint csinos arcával, rikácsoló hangjával nem volt éppen vonzó jelenség, de jósága, mely minden mértéket meghaladott, pótolta egyéb hiányait. A délceg Majthényi József e jóságot méltányolva oly hódolattal viseltetett az egykori komorna iránt, mintha királyi hercegnővel állt volna szemben. És ez a királyi hercegnő boldogan sepert, súrolt, mosott, tehenet fejt, szénát gyűjtött és ha kellett, fát vágott vagy szántott. Három évre született a gyönyörű Heléna, ki 3 éves volt, amikor hozzánk költöztek. (M. Heléna később Pilaszanovich Fedőmé.) Ti. atyám Majthényinak átadott 80 holdat, hogy Misával társbérlő legyen. Ez időtől fogva Lieschen teljesítette nálunk a konyhai teendőket. XXII. FEJEZET 1858—59. SKULTÉTY — ÁMONÉK Ez a tél csendesen múlt el. Hetenként egyszer — többnyire vasárnap — beköszöntek hozzánk Skultéty és Amon. Utóbbiról megjegyzem, hogy magas növésű, tövig levágott szőke hajú férfi volt. Sűrű, bozontos bajusszal és szakállal. Világoskék szemei nagy értelmi fejlettséget árultak el. Természete az amerikai humorista, a német filozófus és a francia gavallér vegyüléke volt. a falusi parasztgazda álruhájába öltözve. Modora tényleg a magyar paraszt egyszerűségét affektálta. Csak a szava alatt rejtőző mély gondolatok és az ártatlan élénk humor sejtette benne a tudort és világfit. Ámon 6 angol mérföldnyire lakott tőlünk csúnya, de jó feleségével és 6 gyermekével. A forradalom előtt Fehér megyében valamelyik Eszterházy birtokán jószágigazgató volt, 49-ben azonban élelmezési biztos lett. Mint ilyen, bizony nem nézte, melyik pecsovics főur magtárából rekvirálja a gabonát és kinek a gulyájából hatja el az ökröket. 49 után a Kossuth bankókkal már pipára lehetett gyújtani. Ámont pedig in contumaciam 20 évi várfogságra ítélték. Ez Ítélet másolatát nagy lelki nyugalommal zsebrevágva mint jóféle cigányvajda elbujdosott Amerika prérijeibe. És ekkor megkönnyebbülten lélegzett föl azon jóleső tudatban, hogy most már nem parancsol neki senki. Itt letelepedvén, belemerült az angol történészek, francia és német filozófusok és latin költők élvezetébe. Néha — ritkán — eszébe jutott, hogy talán jó lenne egy kicsit szántani. Ekkor elővette Juvenált, az eke szarvára tette és rábízta Ráróra és Rocinantéra, hogy vigyék az ekét, amerre legjobban vélik. Szegény Rozinante nyaka egészen szőrtelen volt a sok állattól, mely azt csupaszra legelte. És a fiatalabb Ráró kiálló oldalbordái eléggé bizonyították, hogy Ámon nagy tudós lehet, de hanyag gazda, kinek szénája alommá válik a rosszul rakott kazalban. Zabot sem adhatott lovainak, mert lakáshiány miatt nem kapott bérlőket, ki földjeit megművelték volna. Ő pedig a 250 holdas birtokból csak 50-et művelt, a többit legelőnek és kaszálónak hagyta meg. Felesége nem győzött gyötrődni, mit főzzön a hat éhes gyermeknek. Szegény asszony, a sok házimunka mellett nem ért rá kertjükben kapálni, a rossz művelés mellett pedig oly kevés gabona termett, hogy az ára alig volt elég az adóra. Szerencsére Ámon mint vegetáriánus és temperance-man (bornemissza) bűnnek tartotta volna húst enni, vagy szeszes italokat inni és családja könnyen lemondott az ismeretlen élvezetekről. Ámon maga szigorúan ragaszkodott e tantételek betartásához, amelyek miatt minden kis gyomorfájást, melyett nála a hiányos táplálkozás okozott, erős Priznic-kura alá vett. Továbbá megkövetelte egész házanépétől, hogy minden reggel, edzés céljából, a ház eresze alatt álló hideg vízzel telt hordóban megfürödjenek. Ennek következtében fellépett az örökös nátha, utólag pedig egy-egy kis tüdőbántalom, mely Ámonné családjában örökölt baj lévén — majdnem minden gyermekét elvitte 25—30 éves korában. Szegény Ámon! Könyvet irt a bölcsességről! Most jut eszembe, Skultéty mit véthetett, miért szegődött az emigrációhoz. Nemesen érző szivét jól tudta palástolni, felületes világfinak látszott, ki aligha esett a túlságos honfiúi buzgalom vétségébe. A könnyed pletyka iránti hajlam, a felsütött haj és a jól ápolt kezek elárulták gondolkodásmódját. Jómódú ember lévén, rejtély volt mindenki előtt, hogy miért húzódott meg a szerény kétszobás kis házban? Miért nem tart több cselédet, miért elégszik meg az ügyetlen német házaspárral, kik őt kiszolgálták és földjeit — imigy-amugy, amint éppen kedvük tartotta — művelték. (Folytatjuk) CSINTA, AZ ÉLETMENTŐ MAJOM (Folytatás a 12. oldalról) úgy látszott, mintha fájdalmában eszét vesztette volna. Már teljesen lemondtak gyermekükről, mikor reggelre kelve egy különös látványra lettek figyelmesek. A hídnak azon a kiszögelésén, amelyik az elhamvadt ház közelében volt, ült Csinta, a majom és ölében, szorosan keblére zárva tartotta az elveszettnek hitt csecsemőt. Mozdulatlanul ült ott a magas pillér tetején. Alatta rettentő mélységben a viz. Ha egyet mozdul, belezuhanhat. A különös látványnak hamarosan annyi nézője akadt, hogy a közlekedés is megakadt. Most még nem lehetett tudni, vajon él-e még a gyermek? Próbálták a majmot hívogatni, de az meg sem mozdult, csak egyre a lent hömpölygő vizet nézte. Egyszerre gyermeksirás hallatszott a hídról. A szabó felesége mint egy őrült, kezdett el kiabálni. Él...él... emberek, hozzák le a fiamat! — Ez azonban nem volt könnyű dolog. A majmot nem volt szabad ingerelni, mert az könnyen végzetessé válhatott volna a gyermekre. Csinta, amikor látta a felcsapó lángokat és azt, hogy milyen veszedelemben forognak, valószínűleg ölbe kapta a gyermeket s átugrott vele a hid pillérjére, ahol bevárta a reggelt. — Éhes lehet a gyermek — mondta valaki. — Fel kellene mászni és vinni neki valami ennivalót. — Egy élelmes suhanc vállalkozott is rá. Ellátták eleséggel és a suhanc kúszni kezdett felfelé a hid vasláncain. Mikor a majom észrevette a közeledőt, morogni kezdett és fenyegető mozdulatot tett. — Jöjjön vissza! Lejönni! — ordítottak az emberek a suhancra. Még el találja ejteni a gyermeket s akkor szörnyethal. A suhanc kénytelen volt lejönni. Már fényes reggel volt. Rendőrök érkeztek, de ők is olyan tehetetlenül állottak ott, mint az óriási tömeg. A majom ott ült nyugodtan a magasban a gyerekkel és meg sem mozdult, csak pislogva nézett le a bámészkodó, nyüzsgő emberekre. Egyszerre megjelent a tömegben egy verklis ember s kézzel-lábbal utat tört magának. Ez Paulusz volt, a majom gazdája. Integetett fel, s hívogatta hű állatát, de hiába, az nem vette észre. Ekkor Paulusz arra kérte a tömeget, maradjon dermedt csendben, hogy a majom meghallhassa a verkli hangját. Egyszerre elhallgatott az ezer meg ezer ember. Paulusz odaállott verklijével a pillér alá s rákezdett egy dalra. Csinta, amint meghallotta az ismerős dallamot, figyelni kezdett, jobbra-balra nézegetett s amikor észrevette verkliző gazdáját, örvendező hangot adott...Ekkor csodálatos jelenet következett. A majom egyik kezével magához szorította a gyermeket, másikkal megkapaszkodott a hid vasrudjába és igy kúszni kezdett lefelé. A tömeg lélegzetét visszafojtva nézte a különös látványt... Paulusz, megállás nélkül, szinte tébolyodottan verklizett. A majom vigyázva mászott lefelé, nehogy megsértse a siró gyermeket. Mikor leért a földre, az emberek eget rengető örömkiáltásokban törtek ki. Csinta, még mindig magához szorítva a gyermeket, odaugrott gazdájához, aki boldogan cirógatta, sőt meg is csóklta elveszettnek hitt, hűséges állatkáját. Elvette tőle a gyermeket és odaadta az anyjának, aki örömkönnyeket ontott és túláradó boldogsággal szorította keblére fiacskáját. Ebben a percben nem gondolt rá, hogy ...MINDENE ODAVESZETT AZ ÉJSZAKAI TŰZBEN. Boldog volt, hogy ...legdrágább kincse...EGYETLEN FIACSKÁJA ÉLETBEN MARADT.
