Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-13 / 20. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ „VANDÁLOK” Irta: PAPP VARGA ÉVA Márai Sándor „Napló” cimű könyvét olvasom, változó érzésekkel és hangulattal. A könyv tartalma szerint hol csak elgondolkozom a kiváló iró bölcselkedésein, hol pedig mélységesen szomorú vagyok, átérezve mindazt a keserűséget és fájdalmat, mellyel az iró az óhaza pusztulását, elvesztését vázolja. Vannak azonban a naplóban olyan részletek is, amelylyel nem az iró személyes sérelmeit panaszolják, hanem mesteri tollal mutatnak rá a mai nemzedék romlására is. Azt Írja egyik szaka- VARGA ÉVA szában: ,,Egy óra a Horváth-kertben egy pádon, a gyermek homokkal teleszórt játszóterén; apró Hitlerek, Dzsingisz kánok és Timur Lenkek gyilkolják egymást ernyedetlenül a homokban. Nincs is más a színen, csak gyilkosok és áldozatok. Egy három éves, járni is alig tud, lenyirt fejű, kerek koponyáju, hideg mongol szemekkel, szakszerűen, fáradhatatlanu, komolyan, izzadva, lihegve és szótlanul iparkodik egy kissé hülye, szőke ötéves fiú arcát belenyomni a homokba, hogy megfulladjon. A szülők a padokon gyönyörködve nézik ezt a bájos küzdelmet a koszban, a homokban. Négy kölyök alkalmi fütyülőt szerkesztett paszuhéjból, s pokoli lármával, vijjogással üldöznek egy menekülő kisleányt. A hülyébbek oldalt ülnek s várják, hogy kínzóik szólítsák őket. Mit reméljünk...? Csak a nevelés segíthet, mely a gyermek ' lelkét ragadja meg.” * Lapunk egyik vezércikke a ma érkezett számban „Vandálok” címmel foglalkozik azokkal az utcai vásott sihederekkel, akik rombolják a köztereket, a parkok díszeit és ebben a pusztításban élik ki magukat. Ezzel kapcsolatban jut most eszembe egy érdekes eset, amelyet orvos barátunk mondott el nekünk nemrégiben és amely mutatja, milyen felnőttek válnak a fiatal vandálokból: „Nyaralásunkból hazafelé jövet, feleségemmel elhatároztuk, hogy egy éjjelre megszállunk valamilyen kellemes fekvésű Motelban. Estefelé találtunk is egy olyan csodaszép fekvésű és remek épületet, amely inkább luxushotelnek volt mondható. Kivettünk ott egy szobát és közben megcsodáltuk a belső berendezést pompáját is, aztán lementünk az étterembe vacsorázni. Az a helyiség is beillett volna bármely New York-i luxushotelbe és mert jólesett ott üldögélni, cigarettázva nézegettük a vendégeket. Ilyenkor és ilyen helyen természetesen vegyes közönség van, pihent, vidám nyaralók, akiknek hangulatához hozzátartozik a jókedv és a lárma. Ebben a vidám környezetben érthetően feltűnt nekünk egy középkorú férfi, aki egyedül ült a sarokban egy bőrdiványon és miközben egy-egy korty kávét ivott, látható szomorúsággal nézegette a vendégeket. Volt valami a tekintetében, a/ni szenvedésre mutatott és mondtam is a feleségemnek; ez az ember talán beteg. Azt hiszem, meg kellene szólítani... A feleségem helyeselte szándékomat, de női tapintattal ajánlotta, hogy addig ő felmegy a szobánkba, mert talán zavarná az illetőt. Én aztán átmentem az idegen asztalához. Mikor megmondtam, hogy orvos vagyok és ha szüksége van valamire, rendelkezésére állok, hálás tekintettel adott helyet maga mellett a díványon, aztán azt mondta: „Kedves doktor ur, én tényleg betegnek érzem magam, de az én bajomon ön nem tud segíteni, pedig látom, hogy nemcsak orvos, hanem részvétteljes ember is...Elmondom önnek a bajomat: én ennek a hotelnek a tulajdonosa vagyok. Egész apai örökségemet áldoztam rá, mert mindenben imádom a szépet, a művészit és azt hittem, hogy ilyenirányú törekvésemet méltányolni fogják a vendégek. Sajnos, tévedtem, mert a közönség legtöbbje közömbös minden szépséggel szemben, ha evés-ivásról van szó. Ez még nem is bántana, utóvégre senki sem tehet arról, hogy nem született bizonyos érzékkel a művészi és a szép iránt. De van valami, amivel igenis vádolom a mai embert: a fiatalság legtöbbjének a rombolásban, pusztításban van élvezete. Tessék megnézni ezeket a kávéscsészéket! Ugye, bármely uricsaládnál díszére válna a háziasszonynak. Itt naponta annyit eltörnek belőle, hogy már újabb készletről kell gondoskodnom. PÁRIZSI LEVÉL ÉTKEZÉS FRANCIA MÓDRA... Vacsora végén tartunk, a nagy, fonott tálcán sajtok: Camembert, Brie, Boursin és a szép nevű Caprice des Dieux — istenek szeszélye. Nehéz lenne választani, mindből enni kell egy kicsit, s vörös bort inni rá. Ez aranyszabály: sajthoz vörös bor illik. A SAJT Két órája ülünk az asztalnál, senki sem siet, az evésre idő kell — mondják a franciák. Valamennyi fogást megtárgyaltunk: ki hogyan szereti, milyen bort ivott itt vagy ott, milyen mustárral készítik pátriájában ezt a fajta sültet, s melyik vendéglőben talált valaki igazi salátára. Politikáról, családról mindig visszatér a társalgás az evés örömeire. Senki sem szégyell erről csevegni, sőt: barbárnak tartják, aki sietve megtörni a gyomrát, s már el is felejti, mivel. Igaz, délben sietve esznek a vállalati kantinban, kis bisztrókban, de este... A dinner még ma is, a napi munka fáradalmai, a keserves közlekedés után is — szertartás. — Tudjátok-e — kérdi Michel, a lapszerkesztő — hogy mit mondott De Gaulle a sajtokról? — s előre nevet. — Lehetetlen kormányozni egy országot, ahol 260-féle sajtot gyártanak! — Pedig régen sokkal többféle sajt volt! — kiáltanak fel asztalszomszédaim. — De a nagyipar nem kedvez az ilyesminek. — S itt hosszú eszmefutatás következik arról, hogy már a világhírű francia sajt sem a régi, bezzeg, amikor kisüzemekben csinálták, mennyiféle izt produkáltak. Komolyan panaszkodnak. Pedig még távol vannak attól, hogy a francia konyha fantáziátlan és uniformizált legyen. Mert igaz, hogy Párizsban sok az önkiszolgáló — ezekről lekicsinylőén beszélnek a franciák —, az utcai szendvicsstand, viszont egymást éri — a szó szoros értelmében — a bisztrók, a kisvendéglők, az éttermek, a kávéházak. Lehet választani: kinek mennyi ideje és pénze van. VENDÉGET HÍVNI NEM SZOKÁS A francia kávéházban nemcsak kávé, ital, sütemény kapható. Percek alatt csinálnak sajtos, sonkás, pástétomos szendvicset — meleget is —, rántottát. Dél felé papirabroszt borítanak kicsi asztalokra, s váiják a hivatalokból, az üzemekből kiáradó ebédelőket. Divat, sőt szokás baráti vagy üzleti megbeszélést vendéglőben összehozni. „Ebédel-Hatványozottan ez az eset a bárban a finom poharakkal. Mindez azonban még pótolható, de tessék megnézni ezt! ” Kissé odébb húzódott a finom sötétbarna bőrdiványon és mutatta a bevágásokat a bőrön. „Miközben itt töltik az időt, meggondolatlanságból, vagy csak a rongálás öröméért, felkaparják a drága ülőbútorokat. Tessék megnézni a művészies festett falakat is, nevek vannak ráfirkálva.” „A hallban elhelyezett majolik vázák igazán műértékek. Épp az előbb jött a bellboy, hogy két fiatalember valamilyen vita hevében egy vázát lelökött és az darabokra tört. Lehet, hogy a tényleges káromat megfizetik, de az nekem nem kárpótlás. Érzem, hogy ez a hely rombolásra van Ítélve. Ez a mai fiatalság nemcsak hogy nem érdeklődik a finomabb dolgok iránt, hanem egyenesen azok rontására törekszik Ezért vagyok elkeseredve. Ha nem is tud segíteni az él bajomon, kedves doktor ur, köszönöm, hogy alkalmat adott arra, hogy elmondhassam.” jünk együtt valahol, jó?!” — még idegenek is ezt a módot választják, ha találkozni akarnak. Haza még barátot is ritkán hiv meg a francia, s csak bizonyos idő után. Nagy-Párizsban több mint hatvanezer étterem, bisztró, café van. Évente vaskos kötetben jelentetik meg a hires étkezési bédekkert, s a szakértők által odaítélt egy, két vagy három csillagot — a konyha minőségét jelzi —, tönkretehet vagy fellendíthet egy éttermet. Az újságok gasztronómiai tudósítói rögtön lecsapnak: miért vették el a csillagot ettől vagy attól a vendéglőtől, s miért adtak a másiknak? A HÍRESEK Leszámítva a jellegtelen, egyhangú konyhát tartó helyeket — a többség ilyen —, a vendéglők igyekeznek specialitással szolgálni: egy vidék vagy ország ételeit kínálják — Párizsban a földkerekség minden konyhája megtalálható —, tengeri különlegességeket, birkaételeket, olasz tésztafogásokat, vegetáriánus kosztot kínálnak. A város féltékenyen őrzi régi, hires vendéglőit. Ezek kategórián felüliek. A La Tour d’Argentban — ablakaiból a Notre-Dame fehér apszisára látni — szolgálták ki IV. Henriket, amikor 1594-ben bevonult meghódolt fővárosába. Még a menükártya is fennmaradt... Nemcsak az ismert, jobb éttermek, de az utcasarki kisvendéglők is sokkal drágábbak a házi kosztnál. A franciák ezért otthon étkeznek, legalább este. A dolgozó családanya egész hétre vásárol, s porokból, félkész ételekből, fagyasztott húsokból, halakból gyorsan asztalra teremti a vacsorát. Csak hét végén készít igazi ételeket, mint mi. A franciák változatosan étkeznek. Sok halat, tengeri állatot, belsőséget esznek, s az elkészítés módja ezerféle. Szeretik a sűrű mártásokat, a vajban vagy olajban hirtelen sült húsokat, a zöldségeket, a borban főtt húsokat, a szárnyasokat, de az igazi fogás a marhasült. Úgy kell készíteni, hogy a belseje rózsaszín maradjon. SALÁTÁK Az előételekhez fehér bort, a sültekhez vöröset isznak. Az asztali vörös bor olcsóbb, mint az ásványvíz, a hires márkák igen ritkán kerülnek egyszerű család asztalára. A sült után — és nem hozzá! — az elmaradhatatlan zöldsaláta következik: olajjal, citrommal, mustárral ízesítve, ringli, hal, csiga, tojás, dió, sajt hozzáadásával. Friss, ropogós, pehelykönnyű kenyérrel — ebédnek is beillik —, (Folytatás a 15. oldalon)
