Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-13 / 20. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ MIT JELENT EGY BETŰ? Irta: VAJDA ALBERT Diákkoromban sokat morogtam azért, mert Turmezei tanár ur, a magyar nyelv és irodalom oktatója olyan szigorúan kérte számon tőlünk a helyesírást. Ha véletlenül lemaradt egy betű, többször aláhúzta piros ceruzával és ismétlődés esetében megleckéztetett, mondván: az ember anyanyelvét Írja és beszélje helyesen, egy betű sokat számit. Mi az ördögnek kell egy betűből akkora ügyet csinálni, gondoltam én is, mint osztálytársaim többsége. Ma, alaposan felnőtt fejjel, már pontosan tudom, hogy Turmezei tanár urnák volt igaza. Nemcsak abban, hogy az ember írja és beszélje helyesen anyanyelvét, hanem abban is, hogy egy betűnek mekkora fontossága van. Vajon elgondolkodtak már azon, hogy az „élni” szócskából egyetlen „f” betű már ,,félni”-t alkot? Nem tagadom, van benne logika, mert olyan világot sikerült összekaparnunk, amelyben az élni és a félni, sajnos, rokonfogalmakká vált. Ugyanígy, kissé meghökkentő, hogy a ,,gazság”-ot az „igazságától egyetlen vékonydongáju „i” betű különbözteti csak meg. Ebben is sok a logika. Hány és hány esetben tapasztaljuk, hogy igazság helyett gazsággal találjuk szembe magunkat és a nagyképű illetékesek közben jogrendre hivatkoznak. Vannak azután olyan szavak, amelyek egyetlen betűvel különböznek ugyan egymástól, de azért mégis szoros kapcsolatot találhatunk közöttük. Ilyen például az „eszes - meszes” szópár. Mindegyik szó jelentése más, de mégis, sokszor fordul elő, hogy olykor egy eszes egyénnek agyerei meszesek lesznek és ettől, sajnos, az eszességből is meszesség lesz. Ami viszont egyben azt is jelenti, hogy az agyi meszesség messzeségben van a józan Ítélőképességtől. Ez az oka annak, hogy egyes politikai posztokon előszeretettel alkalmaznak olyanokat, akik már elérték, sőt túl is haladták az „eszes-meszes” állapotot. Ugyanilyen szoros kapcsolatban áll egymással az „óh^j” és a „sóhfy”. Az esetek nagy általánosságában az óhajok bizony sóhajjal végződnek, mert az óhajból nem lett semmi. Különben, csak úgy közbevetőleg jegyzem meg, hogy a „sóh^j” szóban egy-egy betű elvételével, egész kis verses tragédia bújik meg. Kezdjük tehát: „Kitör belőlem a sóhiú, ős elröppen az óh^j, fejemen már oly kevés h^j, aj, ^j, aj...” (Mindezt úgy alkottam, hogy a „sóh^j” szóból mindig elvettem egy betűt.) Nagyon remélem, hogy Turmezei tanár ur most örül annak, hogy elégtételt adok neki. Igaza volt. Elismerem, hogy egyetlen betű milyen sokat jelent. Olcsó vicc lenne, ha azt mondanám, hogy a „róka” és a „fóka” között mekkora a különbség, pedig nyelvünkben csak egyetlen betű választja el őket egymástól. Ugyanígy vagyunk az „irodalom-birodalom” szavakkal is. Szomorú tény, hogy van olyan nagy birodalom, amely rendszerével egyszerűen tönkretette egykor oly nagymultu irodalmát. De az is tény, hogy az irodalom, illetve annak tisztességes művelői, sok esetben járultak már hozzá birodalmak megdöntéséhez. Vannak azután mulatságosabb egy-betűs különbségek. Vegyük az „étvágy” szót, amelyből egyetlen „v” betűvel „vétvágy” lesz. Vétvágy, kissé csinált szó, de jelentését mindenki megérti, aki elkisérte már feleségét egy üzletbe. És akkor óhatatlan. hogy meg ne szülessék az egy betű hozzáadásával alkotott szójáték: „Evés közben jön meg az étvágy, vevés közben jön meg a vétvágy”. Juj, ez fájt, ugye? De értelmileg igaz, nagyon is igaz. Sorolhatnám szinte vég nélkül az egy betű elvételével, hozzáadásával, vagy kicserélésével alkotott különböző jelentésű szavakat. Az „állam” és a „vállam” között nagy a különség, sőt, az „állam” és az „állam” között is, annak ellenére, hogy mindkettőt egyforma helyesírással, két ,,l”-lel iijuk, csak éppen más hangsúllyal ejtjük. De XIV. Lajos, a Napkirály, amikor azt mondta: „Az állam én vagyok”, akkor ezt birodalmára értette, nem pedig borotválás közben ordított rá az őt megvágó borbélyra: „Maga hülye, nem tud vigyázni, ez fíyt, mert az állam én vagyok...” És befejezésül nem szabad megfeledkeznünk a szerelemről sem! Nem magáról a szóról, hanem az érzelemről, illetve annak egyik válfajáról, amelyet „viszonyának szoktunk nevezni. Általában minden viszony a lehető leglelkesebben indul, egészen addig, mig elhull a „v” betű és a viszonyból „iszony” lesz. A HUMORISTA SZEMÉVEL NIXONNAK IGAZA VOLT Nem minden antipatikus abban, amit Woodward és Bernstein, a két újságíró nyilvánosságra hozott Nixonról, az elnök utolsó 100 napját feltáró könyvében. Például nekem különösen tetszett az, hogy a volt elnök szerette a bort, s különösen szerette az igen drága Chateau Margaux-t. Amikor jachtjával Sequoia felé indult, arra utasította a pincért, hogy amikor felszolgálja a Magaux bort, akkor csavarja azt egy törülközőbe, hogy ne legyen látható a bor márkája, miközben vendégeinek egy olcsóbb bordói bort szolgált fel ugyanáz a pincér. Néhányan azt gondolhatják, hogy Nixon kicsinyes volt, de mindenki tudhatja, hogy egy olyan pompás bor élvezete olyan csodálatos, hogy érthető, miért nem pazarolta azt a volt elnök azokra, akiket meghívott jachtja fedélzetére. Én magam mindig ugyanigy éreztem, amikor kedvenc boromról volt szó. Néhány évvel ezelőtt egy egész ládával kaptam ajándékba az 1955-ös Chateau Mouton Rotschildből. Annak idején ez a bor 40 dollárba került üvegenként. (Az újságomnál az a szabály, hogy nem fogadhatok el semmiféle ajándékot, amelyet nem lehet 24 órán belül megenni vagy meginni. Mivel annak idején kipróbáltam, hogy valóban meg tudok inni egy egész láda bort annyi idő alatt, sohasem izgattam magamat, hogy visszaadjam az ajándékot.) Azonban nem ittam meg a bort. Jól eldugtam a pincébe, óvatosan helyeztem el az egyes üvegeket, címkével felfelé, hogy amikor éjjel lemegyek, akkor mindig ki tudjam választani a megfelelőt. A baj az egy ilyen ritka borral, hogy az ember nem tudja, ismer-e valakit is, aki érdemes arra, hogy neki kínálja az ilyen bort. Valahányszor valaki vacsorára jött hozzánk, az ajtóban köszöntöttem és magamban meg ezt mondtam: ,,Ez a marha úgysem tudná megkülönböztetni a Chateau Mouton Rotschildot a legolcsóbb lőrétől”. Ahogy az évek teltek, a pincében levő értékes borom még értékesebb lett, azonban egyre nehezebb volt a palackokat kinyitni. A legjobban attól féltem, hogy ha most felszolgálnék egy üveggel a vendégeinknek, azok meg nem kommentálnák a csodálatos bort, nekikesnék, letolnám őket, kiabálnék csak velük: „Marhák, hát nem érzitek, hogy 80 dolláros bort isztok?” Másodszor meg attól féltem, hogy lettek volna velük szemben olyan vendégek, akik felismerték volna, hogy miről van szó és azt kérték volna, hogy bontsak fel egy második üveggel is, amivel aztán a kincsestáram tovább fogyott volna. Egyszer egy televizióprogramban dolgoztam egy fontos hollywoo A Íróval és producerrel a lakásomon. Feleségem szendvicset készített ebédre. Amikor az ebédlőbe sétáltunk, legnagyobb megdöbbenésemre felfedeztem, hogy felbontotta a Mouton Rotschild egyik üvegét. Mielőtt gondolkozni kezdtem volna; elkezdtem kiabálni vele: „Hogy nyithattál fel egy üveg Mouton Rotschildot ezeknek a marháknak?” Ezzel vége is lett a tévéprogramomnak. Egy üveggel felbontottam, amikor a lányom 18 éves lett és egy másikkal, amikor egy francia barátunk Párizsból meglátogatott minket. így aztán már csupán kilenc üveggel maradt, amit minden éjjel egyenként megszámoltam, mielőtt aludni mentem volna. Amikor a Vietnamellenes tüntetések ideje volt, vége volt minden fegyelemnek a házban. A gyerekeink lázadók lettek és senki sem beszélt senkivel a házban többé. Furcsa alakok, számunkra ismeretlenek, járkáltak a házban, farmernadrágban. A borról teljesen megfeledkeztem. De 1973-ban, egy szép napon megint lementem a pincébe, mert egy bőrönd után kutattam. Egy elemlámpát vittem magammal. Amikor a pince egyis sarkából a másikba mozgattam a fénykévét, az egyik sarokban egy halom üres üveget, fedeztem fel. A Chateau Rotschild kilenc üres üvege sorakozott ott. Üresen. Nyilvánvalóan a gyerekeim rendeztek egy borivászatot valamikor a pincében. Ordítozva rohantem fel a pincéből és a feleségem rohant, hogy mi történt. Csak azt láthatta, hogy a földön térdelek, verem a fejemet és ezt kérdezem: „Mit tettem? Mi történhetett?” Az három évvel ezelőtt volt, de még mindig nem felejtettem el a keserűséget. Többször elfog az elkeseredés és ilyesmiket mondogatok magamban: „Ha legalább eszembe jutott volna, hogy bezárjam a pincét, ma minden egészen másképpen lenne”. így aztán, amikor olvastam arról, hogy hogyan próbálta Nixon megvédeni a Chateau Margaux borát a vendégei elől, teljes szivemből megszántam őt. Lehetséges, hogy megoszthatta volna velük a borát, de ahogyan John Dean-nek mondotta egyik magneteofonra vett beszélgetésén, „az nem lett volna helyes”. Art Buchwald IRIGY VAGY, ÖREGEM... (Folytatás a 9. oldalról) ahányszor csak eszükbe jut, hogy azt a gépet is megveszik majd maguknak. Nekem meg két fényképezőgépem is fekszik a szekrényben, évek óta érintetlenül, hát én mit tervezzek? Azt, hogy eladom őket? — Irigy vagy, öregem — fejeztem be a beszélgetésünket. — Ne legyél már ennyire mohó. Éljed be azzal, amid van.
