Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-06 / 19. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ „MÉLYEN LESZÁLLÍTOTT ÁRON” Irta: PAPP VARGA ÉVA WASHINGTON D.C. Aki figyeli az életet, észreveszi, hogy manapság a nyerészkedési vágy mennyire erőt vesz az embereken. Ez nemcsak a különféle hazárdjátékok felé vezet, hanem megnyilvánul a vásárlási láz kitörésében is. Ha valahol un. ,,bargain”-t hirdetnek, valóságos népvándorlás indul arrafelé Tudjuk, hogy a reklám és a propaganda mindig és mindenütt megmozgatja a tömegeket, de a hirdetések tömeglélektani hatása talán sehol a világon nem VARGA ÉVA érvényesül annyira, mint itt Amerikában. Bár majdnem mindenki panaszkodik a rossz viszonyok és a megélhetési nehézségek miatt és bár a karácsony csak épphogy a hátunk mögött van, mégis, ha a „bargain” jelentkezik, a vásárolni vágyó közönség megrohanja a hirdetett áruházakat és szinte egymás kezéből kapja ki az agyonreklámozott árut. A haszon-lehetőség, a nyerési alkalom valószínűleg olyanféle izgalmat jelent a legtöbb ember számára, mint a kártya, vagy a bingó. Ugyanígy és ezért vonzza a közönséget a rádión és a televizón levő ,,Quiz-show” is. Ezek mellett teljesen háttérbe szorul az amerikai szállóige bölcsessége, mely szerint „time is money”. Az idő értékét nem tartják szem előtt a nyerészkedők, csak azt a kétes értékű tárgyat, amelyhez ilyen alkalommal esetleg hozzájuthatnak. Mindezen feltevések bizonyítékát láttam abban, ahogyan lezajlott itt a hires „Washington Birthday Sale”. A helyi lapokban már egy héttel előbb oldalas hirdetésekben ismertették azokat az áruházakat és árukat, ahol féláron, de néha félingyen is lehet vásárolni George Washington születésnapján. A „Dinamic Store” televíziókat hirdetett 99 centért. Egy nagy szőrmeáruház bundákat, szőrmegallérokat és boákat hirdetett egy dollárral kezdődő árakon. Ugyanígy találhattunk a hirdetések dzsungeljében párdolláros ebédlőszönyeget, mosógépet, villanykályhát és általában mindent, ami máskor igen komoly összegbe kerül. Most centekért juthat hozzá a szerencsés koránkelő és talán az lenne az egyetlen eset, amelyre még ráhúzható a régi közmondás, mely szerint: ki korán kell, aranyat lel. Most azonban kitűnt, hogy a koránkelés sem elég hozzá. Az aranyat csak az leli, aki előző éjjel le sem fekszik. Hát akadtak ilyenek is... Az „Evening Star” leközölte egy férfi képét, aki egy villanykályháért egész éjjel az üzlet előtt virrasztóit; sikerült is azt megvennie. Leon Offenhauser 29 éves veterán látható a képen. Mellette a földön olvasnivaló, meleg takarók, egy pár magasszáru hócsizma, egy termoszban kávé és egy táskában szendvicsek tömege. Így készült fel arra a 26 órai várakozásra, amely biztosította számára, hogy az első legyen a sorban. Tekintettel a különösen hideg időre, alaposan felöltözött és — mint az újságíróknak elmondta — két pár hosszú ,,under-wear”-en kívül három pár zokni és sok meleg felsőruha is volt rajta. Az elmúlt évben 37 dollárért sikerült hasonló módon egy 400 dolláros televíziót vennie, ezért jött be most ismét a 40 mérföldre levő Gainesville, VA.-ból. Egy lány 89 centért vett egy Chevrolet autót, 39-es tipusut. Az újságban persze ennek a képe is megjelent, valamint néhány csoport is látható volt a virrasztók közül. Egyik helyen egy nagy család tagjai hálózsákokban egymás oldalához dőlve aludtak a földön. Máshol bárokban kártyázgatva, vendéglői asztalok körül ülve virraszották át az éjszakát, vagy a akiket ez esetben kevésbé izgatott a kártyanyereség, vagy a jó vacsora, mint az a várakozás, hogy mit hoz a holnap. Láthattunk felvételeket, amelyek mutatták, hogy a kora reggeli órákban már dupla sorokban álltak az áruházak előtt, várva a nyitást. Én csak reggel 9 órakor mentem el hazulról; akkor már úgy nyüzsgött az utcán az emberáradat, mint egy-gy hangyaboly. A csomagokkal ide-oda rohangáló emberek az óhazai országos vásárokra emlékeztettek, amelyekre már fél évvel előbb készültek a jó falusiak... Most a világ fővárosa is kivetkőzött rendes nyugalmából, néhol szinte életveszélyes volt a tolongás. Az áruházakban a felvonóknál is sorban álltak és mikor megkérdeztem egy-egy nőt, mit lehet ott kapni, a válasz szinte nevetésre indított: „Fogalmunk sincs róla...” Tehát csak azért várnak, mert ahol olyan sok ember áll, ott nem szabad egy ,,chance”-et kihagyni. Amint megfigyeltem, a férfiak legtöbb esetben csak azért jöttek be egy ilyen túlzsúfolt áruházba, hogy tartsák a hölgy által már kiválasztott „zsákmányt” és — természetesen — kifizessék a számlákat. Két nő különösen feltűnt nekem, akik közül az egyik úgyszólván mindent vett, ami a keze ügyébe akadt, mig a másik csak nézte mosolyogva. Az aki szinte égett a vásárlási láztól, egyre unszolta a másikat: „Ezt vedd meg! Azt vedd meg!” A válasz mindig egyforma és határozott volt: „Nincs rá CIVILIZÁCIÓNK EVŐESZKÖZÖK TÖRTÉNETE A Föld lakóinak többsége ma is kézzel eszik, egyharmada evőpálcikával és csak alig több, mint egyötöde használ kést-villát. A legősibb evőeszköz a kés. Már az ősember is használta ezt a kezdetben kovakőből, obszidiánból, később bronzból, vasból készült szerszámot. A vadászat és az önvédelem eszköze volt, de hamarosan a zsákmány feldarabolására is kezdték használni. A kés csak több ezer éves fejlődés után, a XII. században jelent meg az európai asztalokon: ekkor még csak a családfő vehette kezébe a felszolgált sült és kenyér szeletelésére. Használata csak a XVIII. század során vált általánossá. A kanalat már az ókori egyiptomiak is ismerték. Első változata valószínűleg fanyéllel kiegészített kagyló volt. Később kőből és fából faragták. A rómaiaknak már külön főző- és külön evőkanaluk volt. Európában csak a XV. század közepén kezdik használni. Magyarországon csak újabb száz évvel később honosodott meg. A villa kezdetben kétágú volt. Már a görög és római háztartásokban is előfordult, de csak az ételek elrendezésére, tálalásra használták. A X. század körül bukkan fel ismét, olasz udvarokban, ahonnan csak nagyon lassan terjed tovább. A XVI. században Nyugat-Európa főurai is felfigyelnek egy firenzei ötvösmester „találmányára”, ami nem volt más, mint szükségem...” Bámulva néztem ezt a nőt, mint a mai élet egyik csodáját. Kár hogy nincs sok belőle. Mennyivel nyugodtabb és rendezettebb lehetne az élet, ha az emberek hinnének abban, hogy ami nem szükséges, az teher. Kár a pénzt rákölteni, az időt rápazarolni a beszerzésre és helyet adni neki a lakásban. Barátnőm, akivel kimentem, szintén lelkesül az ilyen alkalmi vételekért. Vett is egy tavaszi kabátot 12 dollárért, amelynek előző napi ára 18 dollár volt. Mikor átvette a csomagot, tűnődve mondta: „Nem is tudom, minek vettem? Olyan sok kabátom van és olyan kevés helyem a lakásban. De hát alkalmi vétel...” Innen fuj a szél.., gondoltam magamban. Pedig hát a megspóroltnak tartott hat dollár csak látszólag haszon, mert ő dolgozó nő, akinek ez a munkaszünet, a rohangálás helyett, jelenthette volna a pihenést, vagy bizonyos otthoni munka elvégzését. Sajnos rengeteg sok olyan nő van, aki az ilyen alkalmi vétel miatt félredobja a még igen jól használható holmiját, mellőzi az otthon végzendő házimunkát és rááldozza az ilyen alkalmakra a pihenési idejét is. Valami furcsa haszonlesési vágy hajtja ezeket és igy szükségtelen dolgokra dobják ki azt a pénzt, amit később nélkiilözhetelen dolgokra kellene kiadniok. Nemcsak én gondoltam erre, de valószínűleg sok félj, akiknek vitáiból egyre kihangzott a refrén: „No, de most már elég legyen..!” Aki fölöslegesen vesz, az akkor is ráfizet, ha jó árut vett és olcsón kapta. Hát még ha abból vásárolt, ami kiselejtezett árucikk volt erre az alkalomra. És ahogy a mai lapban látom, volt olyan is, aki más módon fizetett rá: Mr. John Kotzik, akinek már sikerült volna 79 centért egy Philco rádiót vennie, de amikor sor került rá, nem tudott fizetni, mert mialatt a sorban állt órákon keresztül, egy másik haszonleső ellopta a pénztáriját... egy aranyból készült villa. Magyarországra Mátyás király felesége, Beatrix hozta magával, de még a királyi háztartásban is csak nagyon lassan vált népszerűvé. Igazságos Mátyás királyunk szívesebben evett kézzel, a korabeli krónikák feljegyzései szerint nagyon ügyesen, soha zsirfoltot nem ejtve drága ruházatán. A villa később három-, majd négyágúvá fejlesztett változata a XVII század derekáig luxuscikk maradt és csak az 1700-as évek során vált általánossá. A fennmaradt ábrázolások szerint a középkorban igen ritka volt a tányér. Az asztal közepére helyezett hatalmas ezüst-, arany-, vagy hétköznapi óntálakból az asztal körül ülők kezükkel annyit vettek, amennyit egyszerre a szájukba tudtak tenni. Később kis, a mai vágódeszkára emlékeztető falapok jelentek meg az asztalokon. A mai értelemben vett cserép- vagy porcelántányér csak a XV. század közepe táján jelenik meg. Abroszt viszont már a XII. század közepétől használtak. A kupák, korsók, serlegek mellé a XVI. században sorakozik fel az első, mai pohárra emlékeztető ivóedény. Többnyire aranyból és ezüstből készítették, gyakran dús drágakő, elefántcsont vagy zománcdisszel. Számos szőlőfürt, csiga, hal, alma körte, harang, női alak, sólyom formájú pohár maradt ránk ebből az időből. A XVII. században teijedt el az üvegpohár használata. A szépen csiszolt, különleges értéket képviselő poharakat gyakran ezüst kerettel vették körül és nem ritkán külön tokokban tartották. Ugyanebből az időből ismerjük a „12 egybejáró pohár” leírását, mely tulajdonképpen az (Folytatás a 15. oldalon)
