Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-29 / 18. szám
16. OLDAL ’.Mi ríi v: hírünk a nagyvilágban RÓMAI MAGYAR EMLÉKEK Róma, április hó.... A legtöbb nagyvárosban gyalogszerrel lehet a legtöbbet látni és megismerni. Rómára ez különösen érvényes. Itt nincsenek nagy távolságok, kivéve ha a Tiberisen túl a Szent Péter székesegyházat, a vatikáni múzeumot, az Angyalvárat, s a meglehetősen távol eső Szent Pál bazilikát akarjuk megcsodálni, vagy a katakombákat és a Via Appia Anticát. Ide már buszt, bérkocsit, esetleg a metrót kell igénybe venni. (Ha éppen nincs sztrájk.) Gyalog járni azonban főként azért tanácsos, mert itt szinte minden négyzetméter művészettől és történelemtől van áthatva. Akinek e kettő iránt érzéke van, annak Róma valóban az, aminek Byron nevezt: ,,lelkemnek városa”. Róma kétezer éves történelme folyamán kétszer hódította meg a világot. Először légióival, másodszor építészeivel és művészetével. Említsünk egy harmadikat is: a kereszténységgel. Királyok E nagy korszakoknak természetesen már csak az emlékei maradtak fenn, de azok is áthatják a lelket. Még a kereszténység egykori kultúraformáló hivatása is a múlté. Kari Rahner neves jezsuita teológus ezt igy fogalmazta meg tömören: „Pogány világban élünk, keresztény maradványokkal.” Ennek ellenére mindenki, ha teheti, ide látogat, hogy tisztelegjen a nagy emlékművek előtt. Mi, magyarok is emlékek sorát hagytuk e városban. Művelődésünk szinte minden fontosabb korszakában, történelmünk majdnem minden felvonásában találhatunk magyar—római vonatkozást. Már 938-ban, láthatták magyarok a Capitoliumot és a Colosseumot. Zsolt vezér portyázó lovasai törtek előre, erejük ugyan már nem volt, hogy megostromolják a várost, ezért tábort ütöttek a Laterán alatt, mig csak ki nem kergették onnan őket. Nem sokkal később újabb magyar portyázók érkeztek Róma falai alá, de ők sem jutottak be a városba. Maga István király sohasem járt Rómában, Nagy Lajos azonban igen. Nápolyból viszszatérőben — Endre fivére meggyilkolását megtorolván — betért a hét halom városába. Nagy pompával fogadták, a pápai palotában biztosítottak neki szállást. 1453-ban, ugyancsak látványos körülmények között Zsigmond magyar király vonult nagy pompával a városba. Kíséretében volt állítólag Hunyadi János is, de erre nincs bizonyíték általában kétségbe vonják. Mindenesetre tény, hogy Hunyadi Jánosra hatott a reneszánsz szellem, s már fiát, Mátyást is igy neveltette, aki tudvalévőén Aragonai Beatrixet vette feleségül. Kolostorok Mindennek kevés emléke maradt itt e városban, a rómaiak egyébként sem olyan kegyelettisztelők, mint a többi népek, még Liszt Ferenc lakóhelyét sem tüntették fel, pedig egy ideig ott lakott a S. Francesca Romana melletti kolostorban, amely ma a Forum Romanum múzeuma. Ezért, ha magyar emlékekre akarunk bukkanni e napsütéses télidőben, vezérlő kalauzokra kényszerülünk, olyan kitűnő munkákra, mint például Riedl Frigyes Magyarok Rómában című nagy tanulmányára, vagy Fenyő Miksa Róma-könyvére. De ők is könyvtári adalékokból és személyes élményekből merítették ismereteiket. Nem áll már a zarándokház, a Vatikán építése idején lebontották. Pedig ott már magyar szerzetesek éltek. Ugyancsak magyarok lakták 1404-től kezdve a S. Salvatore in Unda nevű kis kolostort: a Magyarországon alapított Pálos-rend szerzetesei. Onnan átköltöztették ókét egy hires kolostortemplomba. A neve: S. Stefano Rotondo. Nevezetes templom, a legeslegrégibb Rómában. Alapjait még az antik világban rakták le. Nagyszerű, kör alakú bazilika. Fő oltára három magyar szentnek, István királynak, Imre hercegnek és Lászlónak van szentelve. A főoltár előtt a padlón fehér márványlap. Alvó férfi van ráfaragva. Alatta pedig márványba vésett szavak: „Vándor, ha látod, hogy az, ki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen, ne csodálkozzál. MAGYAR HÍRADÓ .. ...... ■____ .... Róma mindnyájunknak édesanyja.” Magyar ember nyugszik tehát e márványtábla alatt. Olvashatjuk a nevét is: Lászai János kanonok. Gyóntató pap volt a Vatikánban. Hosszas, kutatómunkára lenne szükség, hogy figyelemmel kövessük, ki mindenki járt Rómában a közelmúltban és a nagy századokban. Főpapok, főurak, zarándokok, szakemberek, turisták nevére, emlékezetére bukkanhatnánk, akiket a hit vagy a művészet vezérelt az örök városba. Költők, tudósok A XVI. század vége felé magyar papnevelő intézet alakult meg Rómában, a Collegium Hungaricum. Neves főpapok kerültek ki innen, többek között Pázmány Péter, de elzarándokolt ide nyakas kálvinista is, kinek neve Szenczi Molnár Albert. Őt követte Zrínyi Miklós, a költő, hogy megcsodálja a város művészeti remekeit. Még VIII. Orbán pápa is fogadta és megajándékozta saját verseinek kötetével. Horatiusidézetet irt a könyvbe ajánlásul, Irinyi őseire célozva: „A bátor sas nem költ félénk galambot. A következő századokban is sok magyar látogatója, vagy lakosa volt Rómának, Rákóczi Ferenc, Kupetzky János festő, Faludi Ferenc költő, majd 1814-ben egy fiatal magyar főur, tele szenvedélyes vágyakkal és forrongó érzelmekkel: gróf Széchenyi István. E látogatásokat sehol sem jelzi tábla, ezért nehéz emlékeikutatni a városfalak között. Még Torma Károlyról, a nagy magyar archeológusról — az óbudai Aquincum ásatásainak irányítójáról — sem találtam emléket, pedig ő bukkant a múlt században Nero egykori villájára, amely fölött vágóhidat akartak létesíteni. Honnan ez az igézet, amely ebben az egyébként elhanyagolt városban rejlik? — kérdezi Riedl Frigyes. Honnan van az, hogy Róma örök tárgya az útirajzoknak? Pedig nehéz erről a városról imi, hiszen a leghivatottabbak már mindent elmondottak. A magyarázat talán az, hogy éppen gazdagsága miatt mindig' újabb és újabb szépségeket fedezünk fel benne. És e varázslat alól mi, magyarok sem vonhattuk ki magunkat, noha az élményadó látogatások emlékét már csak művészi és történeti | adalékokból tudjuk követni és felfedezni. Vámos Imre CSONGRÁDI KÉPESLAP ARANY — PIROS RAGYOGÁS MINDENÜTT SZEGED, Csongrád m. — Csongrád lakóinak száma az elmúlt esztendőkben több mint hétezerrel növekedett és jelenleg a megye népessége megközelíti a 460 ezer főt. Ezek a számok sok mindent kifejeznek. Itt kell megemlítenünk, hogy Csongrád — Pest megye mellett — az egyetlen olyan nagyobb közigazgatási egysége az országnak, amelybe számottevő bevándorlást tapasztalhatunk. Ez a táj vonzza az embereket, és kedvező életfeltételeket kínál. Napjainkban Csongrád megye lakosságának csupán egyharmada él falvakban, ennek ellenére Csongrád megyében a mezőgazdaságilag hasznosított földterület minősége — aranykoronában kifejezett jövedelmezőség alapján számolva — 20 százalékkal jobb az országos átlagnál. Ez egyrészt azt jelenti, hogy dúsan termők a földek, másrészt azt, hogy a tájnak olyan mezőgazdasági hagyományai vannak, amelyek alapvetően befolyásolják a föld hozamát és hasznát; itt elsősorban az öntözésre, a kertészet fejlettségére, a zöldség- és gyümölcstermelésre gondolunk. Ha, mondjuk, egy hatéves gyerektől megkérdezzük, mi jut eszébe Szegedről, valószínűleg azt feleli: a paprika. Ha azt mondjuk, Makó, a gyerek azt mondja: hagyma. Ez a két növényfajta speciálisan csongrádi izeket idéz, sok mindent elmond a megye mezőgazdaságáról és európai hírű élelmiszeriparáról is. A mezőgazdaságban éppúgy, mint az iparban, vannak rendkívül munkaigényes ágazatok; például a zöldségtermelés hasonlatos a műszergyártáshoz, mert jövedelmezősége elsősorban a gondosságon, az emberi szakértelmen múlik; a technikai feltételeket itt a melegházak és az öntözési berendezések jelentik. Csongrádban 39 ezer hektár földön, a megművelt földterület több mint egytizedén, folyik öntözéses gazdálkodás. Az elmúlt négy évben hárommilliárd forintot fordítottak a mezőgazdaság fejlesztésére; a nagyüzemek állóeszköz-állománya ez alatt az idő alatt a kétszeresére nőtt, az összértéke meghaladja a nyolcmilliárd forintot. Szeged, a ,,hirös város” lélekszáma az utóbbi időkben ugrásszerűen megemelkedett, és ezt az emelkedést aligha magyarázhatjuk mással, mint a gyors urbanizációs fejlődéssel; a menynyiségi változás kifejezi a minőségi változást is — a 165 ezer lakosú Szeged az ország egyik legkulturáltabb, legfejlettebb települése lett. Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy Szent-Györgyi Albert, a Nobel-dijas magyar biokémikus Szegeden állította elő a tiszta C-vitamint, az ascorbinsavat — paprikából. A kiváló emberi elme találkozása volt ez a kedvező körülményekkel; a tudósnak itt olyan mennyiségű és minőségű paprika állt rendelkezésére, amely, úgy vélem, példa nélküli a világon. Hatalmas tömegből jött létre a kon! centrátum, amely azóta az orvostudomány egyik legfontosabb gyógyító, megelőző szere lett. Valaki találó szóval „konzervált napfénynek” nevezte az aranyvörös színű porított paprikát, s valóban ez az igazság: Csongrád mezőgazdaságának egyik különleges értéke, hogy tartósítani tudja a napfényt, paprikában, paradicsomban, gyümölcsben. Véletlennek tekinthetjük-e, hogy ezen a tájon az országos átlagnál lényegesen alacsonyabb a csecsemőhalandóság, magasabb az átlagéletkor, kevesebb a betegség? Mert ezek tények, amelyeket magyarázhatunk az egészségügyi hálózat fejlettségével, de talán mással is: a napfényes táj dús melegével. S talán az sem véletlen, hogy Hódmezővásárhelyen alakult ki t a háború utáni időszak egyik legjelentősebb művészcsoportosulása, az úgynevezett hódmezővásárhelyi festőiskola, amelynek stílusa, hagyománya és kvalitása immár szerves és markáns része a magyar képzőművészetnek. A csongrádi tájról, a csongrádi emberről vallanak a formák és színek — az aranypiros napfényragyogás. B.G.
