Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-08 / 2. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL MADARÁSZ LÁSZLÓ IGAZOLÁSA Irta: VASVÁRI ÖDÖN Vaiváry Ödön AZ AMERIKAI MAGYAR TÖRTÉNELEM EGYIK LEGÉRDEKESEBB alakjáról, a még ma sem elfelejtett Madarász Lászlóról nemrégen értékes ,,életrajzi” regényt irt Mocsár Gábor, tehetséges és népszerű regényíró, ,,Gyémántper” címmel. Könyve értékes adalék a ma divatos életrajzi regények sorozatához, főképpen azért, mert bizonyára gondos forráskutatásokra támaszkodik, vagyis fantáziáját csak ott foglalkoztatja, ahol szigorúan hű adatokhoz nem kell ragaszkodnia, beszélgetésekben, leírásokban. Nem talál ki eseményeket, nem állít légből kapott adatokat, hanem mindig az igazolt tényékhez ragaszkodva bonyolítja le a regény meséjét és állapit meg kétségbevonhatatlan igazságokat. Nem érdeme a munkának, hanem valószínűleg véglegesen, megtisztítja Madarász nevét és emlékét attól a tömérdek, soha meg nem érdemelt rágalomtól és szennytől, amit több mint egy századon keresztül szórtak rá könnyelmű és felelőtlen vádlók. Emlékszünk rá: Madarász volt az a „gyémántos miniszter”, akit 1849-ben a Görgei által felakasztatott gróf Zichy Ödön gyémántékszereinek ellopásával vádoltak, aki a soha be nem bizonyított vádak hatása alatt otthagyta Magyarországot és az Egyesült Államokba került, ahol hatvan esztendeig élt és nehéz, állandó munkája után is majdnem földhözragadt szegénységben halt me(i 98 éves korában, anélkül, hogy holtig szeretett s^V hazájába egyszer is visszatért volna. Madarász soha, egy percre sem szűnt meg ártatlanságát hangoztatni. Ezt azonban csak akkor tudta volna minden kétséget kizárólag bebizonyítani, ha egykori barátja, Kossuth Lajos melléje áll és elmondja mindazt, amit mint valóságot tudott a gyémántok ügyéről. Ezt azonban Kossuth nem tette meg. Haláláig hallgatott, hiába kőnyörgött. Madarász éveken keresztül, hogy mondja ki az őt tisztázó és igazoló szót. Amikor Kossuth Amerikában járt, Madarász remélte, hogy ez a vallomástétel meg fog történni — de nem történt meg. A Kossuth által elmondandó tények az ő saját kormányzatába vetettek volna homályt és Madarász, hogy ez ne történjék meg, inkább hallgatott maga is. A tény ugyanis az volt, hogy a kincsekkel Omer bukaresti tőrök basát akarták megvesztegetni, hogy álljon a Bem tábornok által tervezett moldvai katonai betöréshez és segítsen fellázítani a románokat az oroszok ellen. A kincsek össze-vissza bolyongásának hosszú története van, egymásnak ellentmondó adatok tömegével, ugylátszik azonban, hogy a történetet most már le lehet zárni, mert Mocsár Gábor állítása szerint a kincsek végre is előkerültek: vagyis nem lopta el senki, hanem kézről-kézre adták, hogy végre is nyomuk veszett, legalábbis a kutatók számára. Egyes adatok szerint égy román arisztokrata juttatta el azokat Schwarzenberg herceghez, aki valamennyit a Ziochy családnak adta vissza vissza. Mocsár Gábor regénye azzal végződik, hogy Madarászt nyilvánosan vádolták, vizsgálatot folytattak le ellene és a vizsgálat elmarasztalta a volt rendőrfőnököt. (Madarász ugyanis sohasem volt miniszter.) A döntés kimondásának színhelyét Madarász magának Kossuthnénak és Kossuth Zsuzsának kíséretében hagyta el, akikkel karöltve hagyták el a termet. Ezt a jelenetet a Wurzbach-féle osztrák életrajzi .a udaiic. oad lexikon is leiija, hozzátéve, hogy Madarász tolvajnak bizonyult. Magyar oldalról is sokan vallották ezt: Jókai, Kemény Zsigmond, Mikszáth és sokan mások. A szerző ilyen szavakkal összegezi a történetet: ,,Egy dolog bizonyos. A meghurcolt Madarász László keze tiszta. Büntetlenül áldozata lett egy gyalázatos vádnak... Hallgatása az erkölcsi nagyság minden beszédnél többet mondó megnyilvánulása. Hallgatott és vállalta az erkölcsi halált”. Mocsár megemliti, hogy Madarász késő öregségében megírta emlékiratait és elküldte Clevelandba, a „Szabadság” laphoz, melynek szerkesztője, Kohányi Tihamér (Mocsár ,,Tibor”-nak iija a keresztnevet) azonban nem közölte, mert „méltánytalan támadásokat tartalmaz Kossuth ellen”. Madarász halála után leánya visszakérte az emlékiratot, de ott már senki sem tudott róla. Az emlékirat örökre elveszett. A regény nem foglalkozik Madarász további életével. Jelen cikkem megírására az késztetett, hogy Mocsár Gábor dr. Péter László szegedi könyvtáros barátom utján arra kér, hogy juttassam el hozzá az adatokat Madarász amerikai életéről. Mivel magánlevélben egy ilyen, meglehetős munkát igénylő kérésnek nem igen lehet eleget tenni, inkább egy cikk megírását választottam. Madarász barátságban vált el Kossuthtól. Az eset után Görgei halálra kerestette, de sehol sem sikerült elcsipni. Majdnem két évig Svájcban, Németországban bolyongott, álnevek alatt, végre Londonba került. 1851-ben levelezett Kossuthtal, aki egy Pulszkyhoz küldött levelében ezt írja: „Kérlek Madarásznak küldd el az idezárt levelet..." (1851 Márc. 13.) Madarász 1851 május 25 kelettel irt Kossuthnak, ajánló levelet kérve Amerikába. Bizonyára erre vonatkozik Kossuth 1851 jun. 20-án Pulszkyhoz Londonba irt levele, amelyben igy ir: „Madarásznak mondd, amit kívánt holnaphoz egy hétrei alkalommal küldöm el, egyrészt az amerikai követség utján, másrészt hozzád.” Madarász tehát Pulszkyval személyesen érintkezett Londonban és a Kossuthal szemben érzett keserűsége még nem hatalmasodott el rajta. Madarász még 1851 jan. 7. kelettel egy hosszabb beadványt küldött Londonból az amerikai kormányhoz. A borzalmas angolsággal irt beadvány leiija életét, azután hogy „féltékenység, rosszindulat és gyűlölködés" alapján hamis vádakat emeltek ellene, de „becsületén nem esett folt”. Menekülnie kellett, több országban bolyongott, de reméli, hogy életét, mint farmer, a szabadság hazájában fejezheti be. Az Egyesült Államokba 1851 aug. 13-án érkezett, Vilmos fiával, elhalt felesége fivérével, tehát sógorával, Báró Majthényi Józseffel és annak Tivadar nevű fiával, aki később a Zágonyi féle győzelmes halálroham egyik hőse lett 1861-ben, Missouriban. Velük volt Varga Ferenc ügyvéd is, akiből később New Buda egyik alapítója lett. Valamennyien Iowa államba mentek, New Budára, ahol Madarász is farmföidet foglalt magának. Pár év múlva, 1855-ben megnősült, egy Sibilla Aschbach nevű német nőt vett feleségül, akitől hét gyermeke született, négy fiú és három lány. A fiuk közül egy, József, vakon született, a leányokat közeli farmercsaládok fiai vették nőül. De bármennyit és bármilyen nehezen dolgozott, a farmeréletben nem tudott boldogulni. Már aggastyán volt, amikor átköltözött a messzi Floridának egy Palatka nevű falujába, ahol néhány évi küzdelmes munkája szintén nem járt eredménnyel. Otthagyta Floridát és Hermina leányához költözött, aki Missouri í.i fíii-l I;: í ...- i3Cáj Vi ißtS^J'lill .iOfítt&t j.'ä) államnak egy Good Hope nevű farmvidékén élt. Ott halt meg 1909 november 6-án, 98 éves korában. Nem sokkal halála előtt levelet irt a clevelandi Magyar Napilaphoz, amelyben elmondja, hogy két hónapig ágyban fekvő beteg volt, mert egy kidőlt fa ráesett. Tavaly azt tervezte, hogy átmegy Magyarországba és képviselőjelölt lesz, de nem tudta magát rászánni a nagy útra. De reméli, hogy száz éves korában átmehet. (Szegedi Napló, 1907 jun. 1.) Mi történt a családjával? Leányai tanitónőkké lettek, ami abban az időben nem jelentett különösebb iskoláztatást, azután farmerekhez mentek feleségül. Egyik leányának félje Nathaniel Bruin volt, ez a házaspár költözött először egy Good Hope-i farmra Missouriban. Hermina leánya Francis E. Bray farmer felesége lett. Fiuk, Ira E. Bray nazarénus lelkész, még életben volt, amikor a kedves emlékű Káldor Kálmán, a St. Louis-i magyar hetilap kiadója kérésemre elindult, hogy megtalálja Madarász László nyomait. Az igy nagy nehezen megtalált unoka elmondta, amire a családi hagyományokból emlékezett. Nagyapja, aki már akkor 90 éves volt. hét szekér (Folyt, a 12. oldalon) „FRISS” LUNCH GONDOLATOK RÍMEKBEN IFJAN—ÖREGEN Hajdani ifjúkorunkban meg akartuk változtatni a világot, megöregedvén azonban meg akarnánk változtatni az ifjúságot. EGYENJOGUfAGRÖL VAN SZÓ A nők egyenjogúságáról van szó. Egy hölgy beszél, a szava láng, haragvó, mire egy férfi közbevág fifikusan: „Szeretne férfi lenni, asszonyom?" A válasz mint egy csattanó pofon: „Hát ön, uram?” KÖRBE-KÖRBE Nagyapám fiákerben utazott, de autóba szállni nem mert; apám autóban hajtott, ám a repülőgéptől visszarettent; jómagam vígan repülök, de nem lökhajtásos gépen, fiam meg arra esküszik, ám fiákerben nem ült életében. FELIRAT EGY „MINI” AUTÓN Ma még erőtlenül döcögök, de bármit is papolnak: mire felnövök, mindnyájatokat előzni foglak. Bácsid György
