Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-01 / 1. szám
20. OLIML MAGYAR HÍRADÓ Előző számunkban — tévedés folytán — cikkünkből kimaradt egy rész, amelyet most korrigálunk. Olvasóink szives elnézését kérjük! A házaspárnak volt egy kosztos albérlője is. Szükségük volt erre a kis mellékjövedelemre, mert a detektív nem tartozott a megvesztegethető vagy pláne zsaroló, levantei tisztviselők típusába. Makulátlan, egyenes, tiszta jellem volt. A szeme ártatlan örömmel ragyogott, nem is értette igazán, mit jelent, amikor a felesége néha azzal bosszantotta, hogy jobban szeretné, ha egy kicsit „tekervényesebb" lélek volna, e helyett az örökös, unalmas becsület helyett. A lakójuk valami diákféle fiú volt, színésznövendék vagy zeneakadémista, távoli rokona az asszonynak. Szép fajú, tiszta latin. Olajbogyószín, keskeny arcában hosszú pillájú, sötét szempár ragyogott. Valódi, romlott, fiatal, fekete tündér volt, olyan karcsú, hogy bogra lehetett volna kötni derékban. A detektív ezt a fiút is nagyon szerette. Szinte hozzá tartozott a boldogságához. A romlottságát, sárgás szeme fehérjének alattomos fénylését nem vette észre. Csak azt látta, hogy milyen fiatal, kedves, életrevaló. Milyen remek kiszólásokat hoz haza az iskolából. Milyen pazarul lehet vele diskurálni és nevetni evés közben, a terített asztalnál. Vacsora után sokszor előfordult az a figura, hogy az asszony a férje ölébe ült. Súlyos, meleg testével ránehezedett, átölelte a nyakát, dorombolt, csókolta a férfi fülét, mintha lógó harisnyakötőivel, rendetlen pongyolájában máris az éjszaka fülledt műsorát készítené elő. A detektív bal karjával átfogta a felesége derekát. A jobb karja azonban szabad volt, hogy sakkozhasson vagy snapszlit játszhasson a fiúval, aki ott ült mellettük, bizalmas harmadiknak, mint egy kedvenc apród, tündéri, hosszú szempilláival. A kenyérmorzsás abroszon sör volt, halikra, kékparadicsom. Falatoztak, iddogáltak és csókolóztak. A detektíven ezekben a percekben oly szemmel látható boldogság áradt el, hogy sánta, vén cselédjük, aki körülöttük botorkált mint egy gonosz boszorkány, emlegetni kezdte a babonát, amely szerint „minél nagyobb az öröm valahol, annál nagyobb bánat következik utána..." A férfi vidám, elefánttrombitáláshoz hasonló kacagással csúfolta ki a vén cselédet. Letette a kártyát, hogy mindkét kezével magához ölelhesse az asszonyt. Magához ölelte. Beszivta vaníliaillatú leheletét, majd arcát meleg keblére rejtette. A fiú ilyenkor, mintha két sötét napot oltana el, lebocsátotta sűrű pilláit. A szájára szemérmes mosoly ült, mintegy jelezve, hogy nem Ítéli el, de látni sem kívánja ezt a törvényes, szerelmi kettőst. Történt egyszer, hogy a detektívnek valami vidéken lezajlott bűnügy dolgában Bukovinába kellett utazni. Szerelmesen elbúcsúzott a feleségétől, aki a szükséges holmikat kedvesen, gondosan becsomagolta egy papundekli neszesszerbe. És elment a rendőrségre, hogy csatlakozzon a társaihoz. A központban azonban hirtelen új helyzet alakult ki. Távirat érkezett, hogy a gyilkost elfogták. A bukovinai út fölöslegessé vált. Viszont egy másik csoportparancsnok, akinek erkölcsrendészeti razziát kellett volna tartania aznap, telefonált, hogy kificamította a lábát. Pedig az emberei már ott álltak, indulásra készen, a rendőrprefektúra udvarán. Egy élelmes tanácsnok véletlenül ránézett a muzsik külsejű detektívre:- Jaj de jó, hogy látom, Motofelean. Vezesse le, öregem, maga ezt a razziát I- Kérem! — felelte buzgón a csoportvezető. Őszinte szívességgel vállalta kificamodott lábú kollégájának kötelességét. Azonkívül időtöltésnek is jó volt ez a kis munka. Fél tíz volt. Úgy tudta, hogy a felesége és a fiú moziba mennek este. Mit csináljon egyedül az üres lakásban? Annál jobb lesz majd hajnalban hazaérkezni, váratlanul, a fáradságos mászkálás után. Szinte érezte a meleget, amely meg fogja csapni az arcát, amikor fölemeli a paplant, hogy felesége mellé bújjon az ágyba. A razzia jól dolgozott. Már az első órában egész csomó biciklisapkás zsebtolvaj, gyilkosjelölt selyemfiú, kokaincsempész és elnyomorodott prostituált jutott a rendőrség kezébe. Nem volt még éjfél, amikor a sintérmenet, a külvárosi sikátorok közt haladva, elért a „Vulturul de Aur"-nak, „Arany Sas"-nak nevezett garniszálloda elé. Az összefogdosott tolvajok és prostituáltak leültek a járda szélére, a rendőrök között. A detektív jószivűen megengedte, hogy a lányok cigarettára gyújtsanak, aztán behatolt társaival a házba. Az első négy szobában nem volt semmi különös. A párnák közt meglepett, borzas párok mind igazolták magukat. A férfiak elrongyosodott lakásbejelentő-lappal, katonai obsittal, iparigazolvánnyal. A szegény, kifestett nőknél meg éppen annyi agyonnyűtt, bélyeges és fényképes papír volt, mint egy diplomáciai futárnál. Az ötödik küszöbön azonban túl sokáig kellett várni, míg végül az egyre türelmetlenebb és energikusabb kopogásra kicsit kinyílt az ajtó, és a keskeny résben, homlokba hulló, sötét hajával megjelent a zeneakadémista-szininövendék romlott, fiatal arca. A detektív harsányan és vidáman elkacagta magát:- Ejnye, pajtás, hát így vagy te a moziban? A fiú fekete szemén szörnyű rémület hullámzott végig. Aztán megpróbált vigyorogni, mint aki azt szeretné éreztetni, mennyire örül hogy ebben a kínos ügyben jó ismerőssel, baráttal került szembe, aki biztosan „protekciósán" fogja kezelni. Cinikus módon kacsintott:- Szervusz, öreg. Menjetek innen. Majd elmesélek mindent odahaza! - suttogta. A detektívnek azonban nem volt érzéke a gavalléros diszkréció iránt. Furdalta a kíváncsiság. Jó tréfának véve a dolgot, hatalmas kezével rányomta a fiúra az ajtót, és emberei kíséretében belépett a szobába. Ez a szoba is csak olyan volt, mint az olcsó garnik szobái. Bűnös, aljas, rendetlen, mintha éppen gyilkosság zajlott volna le foltos tapétái között. A levegője ecetszagú az örökös poloska - irtástól. A detektív vidáman nézett körül, a kaland hősnőjét keresve. Majd hirtelen megállt, mintha homlokon tagiózták volna. A fogason megismerte a felesége műszilszkin bundáját; piros kalapját. Egy széken ott volt Myra jól ismert ruhája, inge és más fehérneműje. Az ágy előtt pedig - szinte látszott, milyen mohón vethette le - füstszin harisnyája és fekete félcipője. Az első pillanatokban, amig a méreg nem hatott teljes erővel, csaknem rendesen váltott a férfi agya: „Miért kellett idejönni nekik? Miért nem maradtak otthon?" — gondolta inkább csodálkozva, mint haragosan. Aztán mindjárt eszébe jutott: hát persze, nem csinálhatták otthon a vén cseléd leselkedő szeme előtt, a szűk lakásban, ahol a falak olyan vékonyak, hogy áthallatszik egyik szobából a másikba a fogkefe sercegése is. Az ágyra pillantott, ahol egy női alak guggolt, a fejére húzva a pikétakarót. A takaró rövid volt, kilátszott alóla a nő lába. Myra lába. A sarkán, ahol feltörte a cipő, testszín angolflastrommal. Folytatjuk
